Tóth Sarolta: Szubjektíven a szépirodalomról


Városunkban a Plaza üzletközpontban működik az Alexandra Kiadó könyváruháza. Kiváló szakmai hozzáértéssel, esztétikai érzékkel felállított könyvekkel megrakott állványok, polcok, galéria áll az érdeklődők és vásárlók rendelkezésére. Külön állványon az újdonságok, az akciós könyvek /potom áron/, a „hangos könyvek” és tematikai rend szerint is elkülönítve, mégis könnyen áttekinthető, hozzáférhető módon elrendezve. Nem tudok ellenállni, ha arra járok, hogy bemenjek, nézegessek, de nem vásárolok – mások sem. Ez elszomorít. Gondolkodom, töprengek a magyarázaton, pedig egyszerű. Kevesen olvasnak és keveset.
Nincs pénz, nincs idő, nincs érdeklődés, kiszorította az internet, a TV, a mozi, a szegénység. Drágák is a könyvek, a szerzőknek nem fizetnek, sőt ők fizetnek, hogy alkotásaikat másokhoz is eljuttathassák. A példányokat koldusként árusítják, de kevesen - szánalomból vagy barátságból - vesznek, ám a polcra rakják és nem veszik kézbe. Mi tagadás, sokszor nem is érdemes.
Sok saját könyv sorakozik ötven négyzetméteres lakásom könyvekkel zsúfolt polcain. Már olvastam, mivel nem tanítok már, nincs szükségem rájuk, elavult ideológiáktól „fertőzöttek” a tanulmányok. Mi legyen a sorsuk? Ajándékul nem fogadják el sem családtagok, sem barátok, sem ismerősök.
Eladni az antikváriumban, reménytelen, nincs kereslet. Kidobni az utcára? Városunkban évek óta megszűnt a lomtalanítás. Elégetni? Brrr! A legszörnyűbb
Háborús idők fasiszta rémségeit idézi. Tanácstalan vagyok. Értékesek, híres alkotójuk minden tiszteletet megérdemel, de már a mű senkit sem érdekel.
Szomorú tanári tapasztalatom az érettségik idejéből: Jókai regényeit szinte senki nem olvasta, aki ezt a tételt húzta, megbukott. Sorolhatnék még nagy neveket, magyarokat és külföldieket, akiket nem emlegetnek, nem ismernek. A kvíz játékok versenyzői többnyire ilyen kérdéseken mondanak csődöt.
A televízió, az internet a szakkönyveket is kiszorította a könyvespolcokról. Nem baj, hogy gyorsabban, könnyebben hozzá jutunk a fontos ismeretekhez, de az olvasás lelki élményét, nevelő hatását nem pótolja semmi. Mása történetet filmen látni és más élmény elolvasni és elképzelni.
Mivel élemedett korú vagyok, az olvasás számomra annyit jelentett gyermekkoromban, mint levegőt venni. Ismereteim tekintélyes részét nem tankönyvekből, hanem a magam választotta különféle könyvekből merítettem. Tanárként arra sarkalltam diákjaimat. Olvassanak bármit és minél többet, mert minden könyvből lehet tanulni, akár a krimikből is. Gyarapítja szókincsünket, formálja jellemünket. Könyvből rosszat tanulni nem szoktak olvasni szerető emberek.
Különös, hogy nem olvasunk, de írni sokan írnak verset, prózát, tanulmányt, kritikát, újságcikket, levelet. Kinek? Van-e értéke a verseknek, az amatőrök által alkotott történeteknek? Miért büszke a szerző, akinek írása megjelenik a nyilvánosság számára? Reméli, hogy halhatatlanná lesz alkotása által? Elvárja, hogy ismerjék, elismerjék, dicsérjék – és ha nem ez történik, megsértődik, riválist lát minden sikeresebb szerzőtársában és bántja, becsmérli. Feltettem magamnak is a kérdést. Miért írok? Nincs érdemi válaszom, mert valami belső kényszer diktálja mondandómat – tanárként viselkedem – de ugyanakkor érzem, hogy felesleges, értelmetlen, haszontalan. Udvariasan megdicsérik a barátok, a jó ismerősök, de nem olvassák – mint ahogy már én sem olvasok annyit, mint régen. Tudásom eltűnik velem, tanácsaimra nem figyelnek, mert mindenki öntörvényűnek, okosnak tartja magát.
A tudásnak sincs becsülete, pénzért minden megvásárolható, a tudást igazoló papírok is, felesleges küzdeni érte.
A média árasztja a bóvli szórakoztatást, semmi erkölcsi érték, csak a látványos őrjöngő zenék, semmitmondó beszélgető show műsorok, pletyka, sztárhírek, és reklámok özöne. Sivár világ.
Mi történjék a könyvtárammal? Majd az örökösök megoldják – nekem nincs lelkierőm elpusztítani őket. Jó nézegetni, emlékezni velük.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.