Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.03.19. 23:33
Nagyon köszönöm Smile Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.03.19. 23:19
Józsikám, névnapod alkalmából a legjobbakat kívánom szeretettel: PiaNista (M.P.László)

2019.03.19. 22:51
Boldog névnapot kívánok a Józsefeknek, de elsősorban édesapámnak! ❤️ Szép estét!

2019.03.19. 22:16
Köszönöm a magam nevében is és én is minden József nevű olvasónknak, magazin tagunknak nagyon sok sikert és boldog névnapot kívánok! Smile

2019.03.19. 21:36
Boldog Józsefnapot! Erzsike Smile

2019.03.19. 21:04
Ma névnapjukat ünneplő Józsefeket szeretettel köszöntöm! Rose

2019.03.19. 20:48
Szép estét kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2019.03.19. 20:30
Sándor, József,Benedek nevű kedves holnaposokat szeretettel köszöntöm.

2019.03.19. 17:48
Minden Sándornak, Józsefnek és Benedeknek boldog névnapot kívánok szeretettel ! Rose Rose Rose

2019.03.19. 17:46
Kellemes estét kívánok szeretettel ! Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: zentai
» Online vendégek: 7
» Online tagok: 0
Cikk hierarchia
Bakos József: Mesekönyvvel - mesével a gyermekekért!


Segíts, hogy segíthessünk!
Néhány nap múlva, december elején megjelenik Mesék Szivárványországból c. könyvünk, amelynek bevételéből a Szivárvány otthont szeretné magazinunk támogatni.
Az alapítványról részletesen:
http://kke.hu/ado-1-szazalek/kke-tundokles-13-szivarvany.pdf

A kemény táblás kivitelben készülő mesekönyvben 13 mese található, minden meséhez 1-1 kiszínezhető rajz, grafika, valamint a kötethez egy cd is tartozik.
A CD-n Holl Nándor előadásában hallható a 13 mese.
Ha az ünnepekre egy igazán szép kiadvánnyal szeretnéd családodat, barátaidat meglepni, rendeld meg magazinunktól a mesekönyvet és cd-t, amelynek az ára együtt: 1.600.-ft+postaköltség.
Megrendelésedet postacímeddel és a megrendelt darabszámmal, e-mail címünkre várjuk:
holnapmagazin@gmail.com

Minden megrendelő segíthet ezzel a beteg, sérült gyerekeket gondozó alapítványnak.
Mindannyian egészséges gyerekről álmodunk és várjuk az új kis családtag érkezését. Sajnos sokszor előfordul, hogy a szülők azzal szembesülnek, hogy gyermekük nem egészségesen született. Erre senki sem készülhet fel igazán.
Az alapítvány az otthonban segítséget nyújt a családoknak ebben a nehéz helyzetben.
Állami támogatást nem kapnak, így minden segítség fontos számukra.

Gyermekkorunk mesehősei visszatérnek.
Mai írók történeteiben ismét mesevilágba kalandozhatunk, tündérek, varázslók, királyfik, királylányok, manók, sárkányok és más furcsa, beszélő állatok közé, ahol kilépve a megszokott hétköznapokból, újra átélhetjük mindazt, ami jó, ami szép és igazi értékkel bír.
Ha kíváncsi vagy rá:
- ki a talicskás királyfi
- hogyan lesz a tücsökből király
- mit ajándékoz barátainak a jószívű kígyócska
- miről álmodozik egy kis sárkány
- miben segít, ha van egy varázs ceruzád
- mi történik akkor, ha egy varázsló elfelejti a varázsigéket
- mit gondolnak a plüssállatok rólunk, emberekről
- milyen amikor a gyerekek nagypapájuk kertjében indiánná válnak
- mi zajlik éjjel a konyhában, amíg alszunk
- hogyan lehet elmondani mi a szivárvány
- ki az a zöld zebra
- mit gondol egy falevél
- ki az a szekrényszörny
olvasd el a kötetben található 13 mesét.
A történetek rólunk szólnak, nekünk, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Mert a mese bennünk él! Csak ki kell szabadítani a valóság fogságából és hagyni kell, hogy újra magába fogadjon mindannyiunkat.
Kedves, megható, tanulságos történetek, melyekben régmúlt idők mesehősei kelnek életre, hogy újra elvarázsoljanak minket.

Várjuk megrendelésedet, segítségedet!
Oszd meg kiadványunk megjelenését barátaiddal, ismerőseiddel is, hogy közösen segítsünk szebbé, boldogabbá tenni a családok, gyerekek életét!

Részletek a mesékből:

Horváth Andrea: A talicskás királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, a cseresznyefákon túl, de az aranyló búzamezőkön innen, volt egy ország. Ebben az országban hatalmasra nőttek a fák, a fű mindig csudazöldben pompázott, és az erdőkben megannyi színes tollú madárka dalolt. Úgy hívták: Álomország.
Álomországban a király nem volt gazdag, kicsi palotája az erdő szélén, egy kis patak partján állt. Az ajtó fából készült, az ablakokra pedig kézzel varrott függönyöket akasztottak. A bejáratot nem vigyázták őrök, csak Cirmi, a királylány cicája aludt ott békésen, nyugalomban. A kertben az öreg fák vígan zöldelltek, friss gyümölcsökkel ágaikon. Az egyik fa ágára hintát akasztottak, ott szeretett Kamilla királylány játszani. Kamilla volt az öreg király egyetlen leánya, akit mindenki csak Mezítlábas királylánynak nevezett, mert cipő nélkül járta az erdőt, mezőt, egyszerű ruhájában szedte a virágokat, gyűjtötte a patakparton a kavicsokat, koszorút font búzavirágból, és vidáman dalolászott mindig. A haja fényes-feketén csillogott, szeme pedig, mint az égen ragyogó legszebb csillag.
Az öreg király féltve óvta lányát, bármit megadott volna neki, de az soha semmit nem kért.
–Apám! Nekem itt vannak a fák, a madarak, a patak és az erdő. Itt van Cirmi cica, meg te is. Nem kell nekem semmi más – válaszolta a királylány, ahányszor csak édesapja megkérdezte tőle, mit szeretne, hogy boldogabb legyen.
Ám a király öreg szíve érezte, hogy a lánya öröme nem teljes, ezért úgy gondolta, megkeresi neki a hozzá illő királyfit. Kihirdette hát a szomszédos királyságokban, hogy annak adja leánya kezét és Álomországot, aki olyasmit hoz a Mezítlábas királylánynak, amitől felragyog annak szeme, és boldog mosoly ül az arcára.

Polgár Jutka: Patakparti Tücsök, király lett

– Hogy mikor is történt ez az esemény, amiről mesélni fogok, nem tudom. Annyit viszont tudok, hogy egy szép nyári hajnalon, amikor Szél úrfi jókedvében megtáncoltatta a fák leveleit és két kézzel szórta a vadvirág illatát, Patakparti Tücsök éppen hazafelé tartott egy éjszakai koncertről. Vidáman ugrált az egyik virágtól a másik virágig. Talán még dudorászott is. Ám egyszer csak úgy érezte, hogy eltévedt. Megállt, s nézett jobbra, nézett balra, hogy merre is van az otthona. S amint ott álldogált, hirtelen a fejére esett valami. Szegény Patakparti Tücsök úgy megijedt, de úgy, hogy nyikkanni sem mert. De nem úgy ám a Tücsökmadár, aki mindezt látta miközben – az erdei hangversenyre készült– ciripelő hangon szóló énekét javítgatta. No, ez a ciripelő hangú Tücsökmadár azonnal tudta, hogy mit kell tenni, és miután a tennivalók sorrendisége elméjében kialakult hamarjában többször is körbeszaladta a megrémült Patakparti Tücsköt. Amikor már a hetedik kört is lefutotta megállt a Tücsök előtt, hogy szóvá tegye a történteket:
– Te vagy a király? – kérdezte Tücsökmadár csodálkozva.
– Ne beszélj butaságot! Miért lennék én a király?
– Mert korona van a fejeden.

Róna J. László: A jószívű kígyócska

A kicsi kígyó hazaért:
– Mondd mama! Miért? Miért nincsen lábunk? Összeér a hasunk, meg a hátunk. Miért nem járunk, Mondd, mama! El kell mondanod!
A mamája így szőtt egymásba aztán sok-sok mondatot…
– Réges-régen, még annál is régebben, a földön az apró állatok közül csak a kígyók nemzetségének voltak lábai. És mivel mi mindig is hosszúak voltunk, nem is kevés, hanem temérdek lábacska nőtt a hasunk alján – kezdte a történetet a kígyómama.
A kicsi kígyó összetekeredett, és áhítatos szemmel várta a folytatást.
– Egyszer egy jószívű kígyócska – folytatta édesanyja –, akit Szepinek hívtak, talán, mert az orra fölött apró foltokat hordott, miközben szaporán lépkedett az erdőben, odaért egy kis, csillogó tóhoz. Egyszerre előcsusszant a vízből a béka. Alig tudott kikecmeregni a partra, a nyakán lévő bőrlebeny csak úgy lüktetett a kimerültségtől.
– Miért nem mászol, vagy ugrasz? – kérdezte tőle. – Nem fáradnál el ennyire.
– Nekem nincs lábam – válaszolta szomorúan a béka. – Könnyű neked, – mondta és vágyakozva sandított a kérdezőre.
Megsajnálta a brekegő kis állatot, adott neki ajándékba négy lábat. Gondolta, marad neki elég.

Strincz Szilvia: Smaragd álma

A nyári szünet első napja volt, végre lustálkodhattak. A gyerekek azonban mégsem maradtak otthon. Korán reggel felkeltek, magukra kapkodták a ruháikat, gyorsan a hátizsákjukba csúsztatták az elemózsiát, amit a mamájuk készített, és már siettek is a játszótérre. Mire a dundi kisfiú odaért, a szeplős kislány és a bicebóca kisfiú már várták.
– Szia, Dani! – mondták kórusban.
– Láttátok? – kérdezte azonnal. Izgalmában még köszönni is elfelejtett.
– Ma még nem – felelte a kislány – pedig én már egy órája itt vagyok. Tomi nem sokkal utánam érkezett.
– Így van – bólintott a fiú. – Talán még alszik.
– Lehet – mondta Dani, miközben leült a többiek mellé a homokozó előtti padra. – Örülök, hogy te is itt vagy, Emma. Mikor tegnap nem jöttél, azt hittük, beteg vagy.
– Á, nem. A húgomat kísértem az évzáróra. Ti mit csináltatok?
– Amit mindig – felelte Tomi félszeg mosollyal, – mégis más volt, mint az eddigiek. Ezt nem lehet elmondani.
Emma bólintott, hiszen ő is tudta. Eszébe jutott az a késő őszi délután, amikor először látták a kicsi, zöld gyíkot előbújni a homokozó melletti hasadékból. A három gyerek mozdulni sem mert, nehogy elijesszék. A gyík azonban nem félt. Csillogó szemével figyelmesen megnézte őket, azután a távolba pillantott, ahol a többi gyerek játszott, ügyet sem vetve hármukra. Villámgyorsan felkapaszkodott egy lapos kőre, ahol aztán elégedetten elterült, és hagyta, hogy a napsugarak végigcirógassák. A gyerekek ámulva figyelték, ahogyan a gyík smaragdszínű pikkelyei felszikráznak a napfényben.
Az a nap volt a barátságuk kezdete.

Makovnyik Veronika: Varázsceruza

Hűvös, borongós őszi nap volt. Az égbolt vastag felhőtakaróba burkolózott, s vele együtt a nap is mélyen szunyókált a szürke lepel alatt. Csak a fürge szél szaladgált az utcákon: hideg ujjai incselkedve csipkedték a járókelők arcát, rázogatták a fák száraz ágait, felkavarták a zizegő avart és táncra hívták a szaporán hulló esőcseppeket.
Odabent, a meleg szobában egy kislány nézte elmerengve az ablakot verdeső esőcseppek pajkos, féktelen játékát: a nagy, kövér vízcseppek kanyarogva kergetőztek keresztül-kasul az ablaküvegen, majd sekély tócsába gyűlve megpihentek a kinti párkányon.
– Szólj, ha segítsünk, kicsim! – hangzott fel hirtelen anya hangja a szomszéd szobából.
– Nem kell! – kiáltotta vissza a kislány, és végre levette tekintetét az ablakról. Durcás pillantást vetett az íróasztalon heverő szép, színes könyvekre és fehér lapú füzetekre, majd keresgélni kezdett a tolltartójában.
Pár hete nagy változás történt a kislány életében: iskolába ment. Szülei sok szépet és jót meséltek neki az iskoláról, mondogatták, hogy milyen fontos, hogy a kislány jól tanuljon – ő mégsem szerette az iskolát, mégsem szeretett tanulni. A betűket szerette a legkevésbé: sehogy sem akartak úgy állni vagy görbülni, ahogy a tanár néni mutatta, helyette úgy dülöngéltek, mintha az odakint tomboló szél taszigálná őket, és úgy tekeregtek, kanyarogtak, mint az ablakon fogócskázó vízcseppek.
Miközben a radírt kereste, kezébe akadt egy furcsa, aranyszínű ceruza, melynek végét egy apró, rózsaszín ruhás, csillogó szárnyú tündérlányt mintázó figura díszítette. Ma délelőtt, magyar óra után kapta a ceruzát a tanár nénitől, aki azt mesélte, hogy ez nem egy egyszerű ceruza – hanem varázsceruza!

Szabó János: Perszeszusz a varázsló

Perszeszusz a varázsló, fáradtan ébredt. Egész éjszaka forgolódott. Mikor álmos szemeit dörzsölgetve kibotorkált a konyhába, azzal nyugtatta magát, majd a reggeli felvidítja. Megállt az asztal mellett, és előhúzta varázspálcáját a pizsama nadrág zsebéből. Egy igazi varázsló mindig a pálcájával alszik. Rámutatott a kenyeres kosárra, de nem történt semmi. Máskor elmondja a varázsigét, és két szelet cipó kiugrik, majd mire a tányérra ér, már pirítósként gőzölög. Azután a tojástartóra irányítja a varázsvesszőt, ahonnan két tojás kipattan, összeütődnek a levegőben és a tányérra már teljesen átsült tükörtojásként landolnak. A tojáshéjak pedig, látványos szaltó kíséretében, a szemetes vödörben végzik. De most nem jutottak eszébe a varázsigék. Törte a fejét. Felváltva mutogatott a kenyérre, majd a tojásokra, de semmi. Teljes volt a kudarc. „Most mi lesz?” –gondolta magában, és csüggedten lerogyott a hokedlire. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, amin beviharzott egy eleven kislány. Zsuzsi a szomszédból. Minden reggel, pontban fél nyolckor ezt csinálja. Kopogás, csöngetés nélkül betoppan, pici bögréjét az asztalra koppantja, (Nem kell félni, hogy összetörik, mert műanyag) majd ráemeli kerek, vidám szemeit a varázslóra, és azt mondja:
– Szia!
Máskor, Perszeszusz megveregeti a bögre karimáját a varázspálcájával, ráolvassa az ide vonatkozó mondókát, és a pohár tele lesz hófehér hideg tejecskével. Aztán ránéz a kislányra, és azt válaszolja:
– Szervusz, Zsuzsi!
Most viszont a varázsló, csak búsult bele a tenyerébe. Zsuzska visszahúzta a bögréjét, belenézett, majd újra lekoppintotta és megismételte a köszönést, ám se bögreveregetés, se varázsige, se tej. Perszeszusz kinézett a tenyere mögül, és amilyen bánatosan csak tellett tőle azt mormogta:
– Szervusz, Zsuzsi!
– Miért nincs tej? – kérdezte Zsuzsika miután ismét ellenőrizte a csuprot.
– Elfelejtettem a varázsigét.

Vasas Judit – Luca játékai

Luca első ránézésre pontosan olyan volt, mint bármely más hétköznapi kislány, sőt, ha jobban meggondolom, még a másodikra is; márpedig akiben másodszori ránézésre sem találnak semmi különöset, arra többé senki sem gyanakszik, hogy esetleg rejteget valamit.
Lucának azonban volt egy hatalmas nagy titka, de ezt a világ minden kincséért sem osztotta volna meg senkivel – ő kiválóan tudott titkot tartani, ellentétben más gyerekekkel.
Minden akkor kezdődött, amikor az ötödik születésnapján megkapta a legcsodálatosabb plüssmackót, amit valaha is látott: aranyos volt, puha és jó illatú. El is nevezte menten Bruminak, és már aznap este magával vitte az ágyába, mert egyébként nagyon félt a sötétben.
– Jó éjszakát, Brumi! – nyomott egy cuppanós puszit a pofijára, miután anyukája leoltotta a villanyt, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Én nem Brumi vagyok! – hallatszott ekkor egy sértődötten dörmögő hang, majd rögtön utána egy rosszalló köhintés.
Luca döbbenten kapcsolta fel az ágya mellett a só–lámpát, és meglepetten nézett a mackóra.
–Brumi, Te tudsz beszélni?
– Már miért ne tudnék, és mondtam, hogy nem vagyok Brumi! Tán süket vagy?

Szentgyörgyi Viktória: Nagyapa, a hős indián

Nagyapa egy erdőszéli, takaros kis házikóban lakott. A házikót körülölelte az udvar, az udvart az erdő és a mező.
Három unokája, Levente, Zsóka, és a legkisebb Máté, akik a fővárosban éltek, de minden nyár végén eltöltöttek néhány napot Nagyapánál. Idén sem volt ez másként. Csakhogy ezúttal két teljes hétre érkeztek a gyerekek, mert Apának és Anyának fontos dolga akadt, ahová nem vihették magukkal csemetéiket.
Levente, Zsóka és Máté nagyon szerették Nagyapát, de elképzelni sem tudták, hogyan fogják elütni ezt a hosszú időt. Nagyapa a konyhában szorgoskodott, a gyerekek pedig a szobában unatkoztak.
–Hiányzik a számítógépes játékom – dünnyögte Levente.
–Nekem a mese dévédéim! – csatlakozott Máté.
–Itt még tévé sincs! – tette hozzá Zsóka. – Mégis mit fogunk itt csinálni ilyen hosszú ideig? – kérdezte panaszosan.
Nagyapa ekkor megjelent tálcával a kezében, rajta négy pohár limonádét egyensúlyozott.
–Gyertek gyerekek, üljünk ki a verandára és fogyasszuk el ezt a kis frissítőt! – mondta.
A három gyerek szófogadóan elindult Nagyapa után. A verandán kényelmesen elhelyezkedtek kis székeikben és mindhárman kaptak egy-egy pohár, finom limonádét.
–Tudtátok gyerekek, hogy én itt, ebben a házban nőttem fel? – kérdezte mosolyogva Nagyapa.
A gyerekek bólogattak.
–És látjátok amott azt a nagy farakást? – mutatott az udvar végébe. – Ott valamikor réges-régen indiánok tanyáztak.
–Indiánok? – hökkent meg Levente.
–Bizony ám – bólintott komolyan Nagyapa.
–Honnan tudod? – kételkedett Máté.
–Onnan, hogy én voltam az egyikük! – válaszolta büszkén Nagyapa.

Tóth Tímea: Éjjel a konyhában

– Jó éjt! – mondta anyu az esti mese után. Puszit nyomott Katus homlokára, majd kiment a szobából.
A kislány kényelmesen bevackolta magát a paplan alá, de nehezen jött álom a szemére.Az éjjeli kislámpa fénye még egy darabig játszott a falon, érdekes figurákat rajzolt a plafonra…Katus már elképzelt belőle virágot, madarat, lepkét, halakat…Amikor furcsa hangra lett figyelmes.Kis nyikorgás, apró pattogás, néha egy kis klottyanás törte meg a csendet. Katus felült, hallgatózni kezdett, de nem tudta kitalálni, mi adhatja ki ezeket az ismeretlen hangokat.Kisettenkedett a szobájából a folyosóra és elindult a konyha felé, ahonnan a zajt hallotta.Ahogy közelebb ért, már egészen kivehető beszéddé alakultak a messziről zajnak tűnő hangok.
– …Jó lenne, ha kicsit nagyobb tisztelettel beszélnének velem!
– Még magázódik! Halljátok? Megáll az eszem! Honnan került közénk ez a felfújt hólyag?
– Ugyan, Trixi! Ne húzd fel magad! A benned készült italoknak nincs párja.
Katus a Trixi névre szája elé kapta a kezét.
– Trixi, a turmixgépünk! Beszééél? – Óvatosan bekukucskált az ajtónyíláson. A vita bent folytatódott:
–Az kérem, hogy engem ideiglenesen idehelyeztek, egy óriási félreértés.Én, a híres Mr. Tí, a világ elsőszámú angol teafőzője, egy átlagos családi konyhában, közönséges háztartási gépek között? Csak nem képzelik, hogy holnap nem állok tovább valami elegáns szálloda svédasztalára?
Klotild, a kávéfőző, bosszúsan fújtatott, időnként kiengedte a gőzt, hogy fel ne robbanjon a méregtől.
– Ne bosszankodj Klotild!– mondta Sali a salátacentrifuga. Nevetséges a fickó ezzel a lekezelő modorával! – pörgött egyet, csak úgy üresen és hahotázott.
Erre a többiek kedve is felderült.

Emericzy Enid: Szivárványmese

Hol volt, hol nem volt, volt a világ túlsó felén egy csodaváros. Nem az Óperenciás tengeren is túl, hanem éppen hogy a partján. És hogy miért volt csoda ez a város? Hát azért, mert olyan, de olyan össze-vissza volt benne minden, mintha mókás kedvű manócskák tervezték volna. Az utcák hol dombra fel, hol dombról lefelé kunkorodtak, egymás hegyén-hátán voltak az egész városban a kisebb–nagyobb dombocskák, az ember soha nem tudhatta, hogy a következő útkereszteződésnél mi várja. A buszok olyan ferdén álltak némelyik megállóban, hogy kész művészet volt fel- meg leszállni, az is épp elég csuda volt, hogy nem gurulnak el, miközben az utasok a lépcsőin ügyeskednek. A tenger meg körbe-körbe ott volt mindenhol a város körül, sok-sok öböllel, kikötővel, parti sétányokkal – és persze, rengeteg kicsi, nagy meg egészen óriási hajó ringatózott a hullámain. A szél pedig szinte mindig fújt, hol az egyik, hol a másik irányból, szanaszét hordva a tenger bűvös illatát. Ráadásul szebbnél szebb és különlegesebb fák meg gyönyörűséges virágok pompáztak, amerre csak nézett az ember. Úgy sorakoztak ott a járdák szélén a pálmafák, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A házakról nem is beszélve, egyik varázslatosabb volt, mint a másik, s olyan tarka-barkák, mintha maguk is virágok lennének.
Ebben a csupa csuda városban élt egy három éves kisfiú, akit Somának hívtak, s akinek nemrégen született meg a kishúga, Mimi. Soma már nagyon várta, hogy megszülessen, nagyon kíváncsi volt, hogy milyen is egy egészen új kisbaba. Az anyukája pocakja már akkora volt, mint a legeslegnagyobb lufi, amit Soma valaha is látott, mire Mimi végre kibújt belőle. Soma egészen odavolt a kicsitől, megbűvölten nézegette és nagy-nagy szeretettel, óvatosan megsimogatta, amikor csak tehette. Most, hogy előkerült, sokkal nagyobbnak látta, mint amekkorának képzelte, szinte el sem tudta gondolni, hogy odabent hogyan is férhetett el.

Frady Endre: A zöld zebra

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy növényevő állatokat élelmező nagy zöld mező. Ezen a mezőn a halak, a ragadozók és természetesen a ragadozó halak kivételével mindenféle egyéb állat élt. Mind boldogok voltak, azaz csak majdnem mind, mert Zebulon, a zöld zebra nem volt az, mivel neki mindig fájt a háta.
Zebulon ugyanis pont ugyanolyan zöld volt, mint a mező füve, így amikor lefeküdt aludni, a vidáman ugrándozó állatok egy kis dombnak nézték, amire az egyik oldalán felszaladtak, a másikon pedig legurultak. Főleg Ella az elefánt, Zsiga a zsiráf és Lali a lusta lila lúd fájt neki. Utóbbi ráadásul rendszerint le sem gurult róla, csak felmászott a hátára és ott leült enni.
– Hé, te lila gömbtömb! Miért eszel annyit? – kérdezte nyögve a zöld zebra.
– Na hallod, ha már lúd vagyok, legyek kövér! – válaszolta csámcsogva Lali a lila lúd.
Zebulonnak a zöld zebrának ekkor elege lett a vele megegyező színű mezőből és elindult világgá.
Ment mendegélt és egyszer csak egy tenger partjára ért. A tenger partján sokan napoztak. Fölöttük a kék égen egy fecske körözött és pottyaival bombázta a barnulni vágyókat.
– Nem így akarunk barnulni! – kiabálták az emberek és elszaladtak a partról. Egy, csak egy legény maradt fekve a parton.
– Te miért nem szaladsz el a fecskepottyok elől? – kérdezte tőle Zebulon a zöld zebra.
– Á, én tudom, hogy egy fecske nem csinál le minden nyaralót! – mondta mosolyogva az egy legény, majd Zebulonra bámult – Hát te miért vagy zöld?
–Csakért! Brühühü!
– Te sírsz?
– Sírok, mert az otthonom, a mező is zöld és ott senki sem vesz észre és mindenki rám lép!

Andócsi Éva: Egy falevél gondolatai

H–h–á–á–áh! (Ásítás, nyújtózás.) Végre kipattantam! Az utóbbi napokban nagyon összement ez a lakosztály! Így már mindjárt jobban érzi magát az ember (akarom mondani: a falevél)! Bár kicsit hűvösebb van, mint odabent, de szép. Tágas. És… jaj! Óh, majdnem leestem! Hú, de magasan vagyok! Jobb lesz, ha óvatosabb leszek. Ez a mozgás is kicsit megingatott. – Hogy? Mi ez? Ja, a Szél. És te? Olyan vagy, mint én. Mióta vagy itt? Tegnapelőtt bújtál? Akkor azért volt olyan csendes az utóbbi két napom: végre nem horkoltál!
Valami csiklandoz. Kicsit borzong a hátam. Ez valami meleg. Simogató. Hmm. Már a fejem fölött van. Megnézem – vagy mégse? – túl világos. De olyan jó! Becsukom a szemem. És most, így, felé fordítom arcomat. Király! (Ezt meg hol szedtem fel?) Majdnem ilyen volt odabent is: körülölelő, melengető, cirógató biztonság. Tápláló fény, növelő sugarak. Azt hiszem, a hajnali harmattól is híztam.
- Figyelj, Szél! Nem akarsz játszani? Kicsit unatkozom. Én miért nem mehetek oda le, ahhoz a kisfiúhoz? Én is tolni akarom a dömpert! Én is biciklizni akarok! Meg homokozni is, mint az a kislány! Nem akarok állandóan ezen az ágon ülni! Mindig ugyanazokkal a Másiklevelekkel irigykedve bámulni lefelé. Ők olyan unalmasak! Alattunk pedig milyen izgalmas az élet! Au! Na! Ki ütöget? Ne ráncigálj! Ez fáj! Anyu-u! Hol az Anyukám? Vagy az Apukám, aki mellett elbújhatnék?! Te csúnya Szél! Hát te sem szeretsz? Már csurom víz vagyok, és a szép ruhám?! – Ez meg lyukas! Ha lenne vérem, most biztos elvéreznék! Alig maradt belőlem valami…

Gregus László: Szekrényszörny

Dani nem szerette az estéket. Szeretett aludni, szépeket álmodni, de az estéket nem szerette. Mert olyankor mindig sötét van. A sötétben pedig zajok, neszek. Minden zaj és nesz legfőbb forrása pedig egy régi, hatalmas ruhásszekrény volt a szobájában.
– Nem akarok lefeküdni! – nyafogta egyik este.
– Danikám, hiszen tudod, hogy reggel korán kelünk – simogatta meg a fejét édesanyja. – Hogyan fogunk elindulni az óvodába, ha nem alszod ki magad?
– De én félek a sötétben! – dacoskodott tovább. – Szörnyek vannak a szobában!
– Jaj, kicsim! De hiszen szörnyek nem léteznek! – mosolygott rá az édesanyja, majd kézen fogta. – Gyere! Felkapcsoljuk a villanyt, és megmutatom, hogy nem kell félned semmilyen szörnytől.
Azzal elindult a gyerekszoba felé, maga után húzva a kétségbeesetten tiltakozó Danit.
– Hol vagytok, ti csúf szörnyek? Talán az ágy alatt? De hisz itt nincs senki! – kukkantott be az ágy alá. – Gyere csak, nézd meg te is!
– Ott nincs is senki! A szörnyek a szekrényben laknak! – bújt közelebb Dani az édesanyjához.
– A szekrényben? Gyere, nézzük meg őket együtt! Itt vagyok veled, nem lesz semmi baj! – mosolygott bátorítóan Danira, majd a szekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. – Én itt nem látok egy szörnyet sem. Még a kabátok mögött sem. Lehet, hogy a zoknik között vannak? De hiszen itt sincs senki.
– Biztosan elbújtak! Vagy csak nem lehet őket látni világosban – pillogott a nyitott szekrény felé Dani, miközben édesanyja szoknyáját markolászta. – Igen, nem lehet őket látni a világosban, de én tudom, hogy vannak szörnyek! – toppantott egyet mérgesen, sírásra görbülő szájjal. – És itt laknak a szekrényben.
Édesanyja aggódva fürkészte Dani arcát, majd nagyot sóhajtott.
– Értem. Szóval, ha mégiscsak léteznek azok a szörnyek, mit tudunk tenni ellenük? Nem szeretik a fényt? Azt hiszem, tudom, mi kell ide! Bújj gyorsan az ágyba, én pedig hozok valamit, ami segíthet elűzni őket!

Ha a mesék felkeltették érdeklődésedet, rendeld meg kiadványunkat:
holnapmagazin@gmail.com


Bakos József
2603
orkutya - 2013. november 23. 22:59:51

Nagyon szép és nemes ez a kezdeményezés, másokat segíteni... De ezért vagyunk emberek,Még akkor is, amikor nekünk sem megy valami nagyon jól. Viszont egészségesek vagyunk, és ez egy nagy kincs!
Én már megrendeltem a könyvet, és arra kérnélek Benneteket, akinek nem probléma ez a kis összeg, csatlakozzon hozzám!
Köszönöm a kis betegek nevében is: Tibor Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.