Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.09.21. 22:50
Kedves Józsi! megkaptam a Zsebkönyv 6. kötetet! Köszönöm szépen4

2018.09.21. 19:27
Mamuszka! Az"Élek!" című versemmel kívánok felépülést, és alkotókedvet! Winkriston

2018.09.21. 19:27
Köszönöm a kedves szavakat minden üzenet szívemhez szólt. Ha javulok, visszatérek, de szünetet kell tartanom- Szép hétvégét minden holnapos ... Bővebben

2018.09.21. 16:37
További szép estét. Rose Mamuszka drága! Minden jót kívánok Heart-ből szeretettel!

2018.09.21. 13:54
ÚJ Cikkeink is felkerültek a magazin oldalára!

2018.09.21. 13:12
Szép napot mindenkinek. Smile

2018.09.21. 12:57
Kedves Józsi! Köszönöm a feltöltést!&#128522
;

2018.09.21. 09:27
Mamuszka Drága ! Ne menj még el,,, Maradj velünk,,, Mi lesz velünk nélküled, és az írásaid hiányában? Ölellek ! - keni -

2018.09.21. 07:52
Mamuszka Drága! Te már olyan sokszor búcsúztál, hogy nem mész sehova! Itt maradsz a verseiddel együtt. Vigyázz Magadra. Puszi: Viola Birthday

2018.09.21. 07:05
Köszönöm versem feltöltését.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Miri
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 0
Cikk hierarchia
Muhel Gábor: A tudat ontológiai és pszichológiai természete (1. rész)


„Az elme a legjobb barátja lesz annak, aki legyőzi őt, ám annak, aki nem képes felülkerekedni rajta, a legnagyobb ellenségévé válik.”

(Bhagavad-gítá 6:6)

Írásunk célja, hogy rövid és vázlatos áttekintést adjon a tudat pszichológiai és ontológiai természetéről. E tárgykörben online és nyomtatott formában temérdek tudományos (és kevésbé tudományos) cikk látott már napvilágot, melyek feldolgozását és áttekintését természetesen nem tekinthetjük feladatunknak. Mindössze néhány kérdésre és alternatív értelmezési stratégiára szeretnénk rávilágítani, melyek továbbgondolását a téma iránt érdeklődő Olvasóra bízzuk. Tény, hogy számos hasonlóság és legalább annyi különbség mutatható ki a különböző kultúrák tudatról alkotott elképzelései közt, ám ezek a szubjektum- és ismeretelméleti rendszerek tulajdonképpen azonos tőről fakadnak, vagyis talán nem túlzás kijelenteni, hogy lényegében ugyanazzal a tartalommal találkozunk különféle formában. Ezek a megközelítési szempontok felfoghatók egy nagyobb halmaz részhalmazainak összegeként, melyek végső soron az emberi meg- és felszabaduláshoz igyekeznek hozzásegíteni a spiritualitás iránt fogékony emberi lelket. Az ember ősidők óta a legkülönfélébb eljárások és rítusok által próbál felülemelkedni önmagán, kiszakadni az anyagi világ körforgásából (a számszárából), s e transzgresszív mozzanat katalizátora tulajdonképpen nem más, mint a teljesség, a boldogság hiánya, az Istennel való összeolvadás (unio mystica), a benne való feloldódás (nirvána) vágya, melynek szükséges előfeltétele a materiális létezés igája alóli megszabadulás. Ez az istenfogalom koronként és kultúrkörönként változó, egyeznek azonban abban, hogy eredetileg a lét és létezés igazságainak feltárásában manifesztálódnak. (A misztériumvallások lényegileg szintén ezt az élményt próbálták megélni.) Ilyenformán az Igazság keresésére tekinthetünk úgyis, mint istenkeresés, ami pedig – mint látni fogjuk – nemhogy kizárná, inkább kiegészíti a modern tudományos gondolkodást.
„Ha egyszer valaki elveszítette kapcsolatát saját belső világával, akkor csak meghamisított énjére vonatkoztathatja önmagát.” – írja Arno Gruen. [1] Ebből következik, hogy fel kell tennünk két alapvető és nagyon is aktuális kérdést. Az egyik, hogy vajon mi az oka, hogy a nyugati civilizáció embere nem találja helyét végletekig kondicionált világában? Másfelől, az elidegenedéssel párhuzamosan miért nőtt meg jelentős mértékben az érdeklődés a keleti filozófiák iránt? Ismeretes, hogy egyre több ember érzi magát egzisztenciálisan veszélyeztetettnek, mellyel egyenes arányban nő a lelki betegségek száma, s az okokat többnyire magunkon kívül keressük, a felelősséget másra hárítjuk, s ezen eljárás köré meggyőző ideológiai vagy tudományos hátteret teremtünk. Mondhatjuk úgy is, hogy a szálkát keressük más szemében, holott saját szemünkben is ott a gerenda – nem akarjuk látni a fától az erdőt, inkább megbélyegezzük a tőlünk különbözőt, a szociálisan elfogadott kánontól eltérően gondolkodót. Meglehet, éppen azért tűnt el előlünk az Isten, mert mi az Egot, az Individuumot (freudi kifejezéssel: a personát) ültettük a helyére, és nehezen akarunk tudomást venni őseredeti mivoltunkról. Keressük az Igazságot, mert érezzük, hogy létezik és tudjuk valahol, hogy nem igaz maradéktalanul a mondás: „Igazság nincs, csak jó és rossz ügyvédek (érvek, elméletek) vannak”. [2] Amint arra a Természet és világnézet a harmadik évezred elején című cikksorozatunk egyes részeiben, valamint a Világképek ütközése – Hit és tudomány a 21. században című írásunk megfelelő helyein is rámutattunk, a megközelítés módjai (akár a vallások) sokfélék lehetnek, de végül előbb-utóbb „minden út Rómába vezet”. [3] A civilizáció embere azonban minden szellemi és technikai fejlődés dacára eljutott oda, hogy sötét űrben lebeg biztos alap nélkül, s még saját létezését is megkérdőjelezi – a létezés értelméről nem is beszélve. Tudata végzetesen kifelé fordult, noha a keresést nem kívül, hanem belül kellene folytatnia, hisz a bizonyíték természete, a „fényforrás” benne rejtőzik. [4] Már Spengler is megállapította, hogy, ha a kultúra önnön kereteit kinövi, vagy éltető gyökereit kitépi, trónfosztottá, civilizációvá válik. Mi pedig a nyugati civilizáció részét képezzük, de részei vagyunk az univerzális Egésznek is. Mindinkább megértjük tehát, hogy életünknek bizonyosságot, archimédeszi pontot csak akkor találunk, ha tisztázzuk világnézetünket, ami viszont végső soron a gondolkodásmódunkból fakad. Csak akkor élhetünk meg bármiféle valós istenélményt (predestentia Dei), akkor lehetünk maradéktalanul és teljes egészében boldogok, ha megértjük és újra felfedezzük önmagunk természetét. A gondolat teremtőereje csak akkor válhat a legnagyobb erővé a világon, ha mély meggyőződéssel és hittel párosul (pistis). [5] A tudatosodás, az önmegismerés, illetve embertársaink megértése olykor valóban nagy árat követelhet, de nem kell, hogy feltétlenül lelki és szellemi méltóságunk feláldozása legyen ez az ár. [6] Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy az emberközpontúság nemes és dicső gondolata ma már „önmaga farkába harapó kígyó”, melyre mintegy „mellékhatásként” ráégett Nessus inge is. Jung ezt a következőképpen foglalja össze: „Amikor az embernek komplexusai vannak, az önmagában véve nem neurózis, mivel a komplexusok rendszerint a lelki folyamat gyújtópontjai, amelyeknek a fájdalmassága nem beteges zavart bizonyít. A szenvedés nem betegség, hanem a boldogság morális ellentéte. A komplexus csak akkor válik betegessé, ha az ember azt hiszi, nincs komplexusa. A komplexustól való félelem rossz útmutató, mert mindig visszavezet a tudatba. [...] A tudat mindig meg van győződve arról, hogy a komplexus valami illetlen dolog, és ezért valamilyen módon megszüntetendő. [...] Az ember nem tudja rászánni magát, hogy normális életjelenségnek tekintse. Vannak olyan benyomások, amelyek az élet szolgálatában állnak.” [7] Csoda-e, hogy ilyen nagy a lelki zavarokkal küszködő embertársaink száma?

Gyakran hangoztatott érv, hogy a kevésbé tudatos emberek sokszor boldogabbak, ám lehetséges, hogy bennük még van valami, amely belőlünk már hiányzik: képesek a maga egyszerűségében átélni az Élet misztériumát. [8] Schiller viszont úgy gondolja, hogy „az embernek még egy többletszükséglete van azon felül, hogy éljen és jól érezze magát, s még egy másik rendeltetése is azon felül, hogy megértse a jelenségeket maga körül.” [9] E rendeltetése pedig abban áll, hogy teljes életet éljen és beteljesítse önnön sorsát. Ehhez azonban fel kell térképeznie saját természetét és mivoltát. (Nem véletlenül áll a delphoi jósda homlokzatán sem a felirat: „Ismerd meg önmagad!”) Ehhez nyújt segítséget számunkra az öntudat, ami nem azonosítandó a tudatosodás különböző szintjeinek összességével. A Magyar Értelmező Kéziszótárban a következőket olvashatjuk az „öntudat” címszó alatt: „1. Az embernek önmagára mint személyiségre és a világhoz való viszonyára vonatkozó tudata. 2. Vkinek v. vmely közösségnek a saját szerepére, értékére vonatkozó ismerete. 3. Eszmélet.” [10] A tudat ebben a harmadik értelemben használt magasabb,”tudatfeletti” szintje sokáig többnyire kivételes emberek (szerzetesek, művészek, szellemi vezetők, jógik) kiváltsága volt, de valójában mindannyiunk közös attribútuma. Ha hihetünk Schopenhauernek, hogy „a világ mint akarat és képzet” létezik az emberi tudatban, akkor nem kizárt, hogy a megvilágosodás voltaképpen nem más, mint a káprázatból való felébredés, „ráeszmélés” önmagunkra és a minket körülvevő világra. Ám ha nem figyelünk eléggé a bennünk lakozó „Isten” hangjára, akkor eltűnik a zajban, képmása szétfoszlik a ködben, míg végül arra eszmélünk, hogy önmagunkat sem ismerjük fel a tükörben. Bár saját hangunk visszhangja eredetileg a „Kozmosz éneke”, a (nyugati) civilizációban szocializálódott ember gyakran esik mégis abba a csapdába, hogy csupán „az érem egyik oldalára” figyel, tehát arra, hogy mennyiben különbözik kvalitásában a nála „alacsonyabb rendűnek” kikiáltott állat- és növényvilágtól és – nem utolsósorban – embertársaitól. Meredten néz, de nem lát, s mindezt úgy teszi, hogy elidegenedését önmagától és a világtól projekcióként éli meg, amivel viszont képtelen farkasszemet nézni. Amennyiben az ember „Isten képmására teremtetett”, akkor elvileg az ember titkainak feltárása révén is eljuthatunk Isten megismeréséhez – hangzik a humanista érv. Mindazonáltal már nem az egységtudat formálja homogénné világlátásunk, hanem a különbözőség. Helytálló tehát a mondás: „Mi emberek abban hasonlítunk a legjobban egymásra, hogy mindannyian különbözőek vagyunk”. Ez még önmagában nem lenne baj, de egyenesen következik belőle, hogy a tudatosodás magasabb szintje, az egység- és világlátás a tudatalattiba süllyed és ideává válik, ily módon az ősi istenkép külső realizációjának helyébe a fausti ember démoni káprázata lép. Nem véletlen, hogy a neurózis „a legszorosabb kapcsolatban van korunk problémájával, és voltaképpen nem más, mint az egyén sikertelen kísérlete arra, hogy önmagában, egymaga oldja meg az általános problémát. A neurózis az ember önmeghasonlása önmagával. Az emberek többségénél a meghasonlásnak az az oka, hogy a tudat szeretné erkölcsi eszményéhez tartani magát, a tudattalan azonban a maga (mai értelemben) erkölcstelen eszménye felé törekszik, amelyet a tudat állandóan tagadni szeretne.” [11] A folyamat a 20. század fordulójától soha nem látott méreteket öltött és iszonyúan felgyorsult, így az élet ún. „nagy kérdéseinek” feltétele is értelmetlenné vált. Azonban tudatalatti (gyermeki) lényünk nem nézi tétlenül trónfosztását, helyzetének ellentmondásosságát igyekszik feloldani, eltépni titáni láncait potenciális menekülési útvonalat keresve. Ha a motorikus levezetés – mint pótcselekvés – sikertelen, a neurózis, mint kor- és kórtünet átcsap agresszivitásba, hasonlóan ahhoz, ahogyan zárt rendszerben viselkedik a víz: a növekvő nyomás hatására utat tör magának, s ott szakítja át a gátat, ahol a leggyengébb.

Nietzsche felosztása szerint a megismerés dramaturgiája kétféle úton közelíthető meg: az apollói (tudatos), valamint a dionüszoszi (rituális-orgiasztikus) formában. A tragédia születése című művében kifejti, hogy a (világ)dráma kialakulása tulajdonképpen e két ellentétes pólus „összejátszásának”, konfrontációjának eredménye. Ez az ellentét szükségszerű feszültséget hoz létre, ám az életlendület táplálójaként magában hordozza a (lelki) fejlődés lehetőségét is. Mivel a fény sem értelmezhető sötétség nélkül és boldogság se kín nélkül, így nem tekinthetünk úgy a létezés Janus-arcára, mintha értelmetlen paradoxon lenne, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy csakis az Egység tükrében rendelhető hozzá formális logikán alapuló tudományos magyarázat. Hasonló a helyzet az önmegértés terén is. [12] Pszichoanalitikus körökben szinte már közhely, hogy az emberi psziché ambivalens és duális természetű, ezért a tudattalanból feltörő tartalmakat és ösztönöket szublimálni kell, hisz a tudatos én által elfojtott – ezáltal a tudattalanba kerülő – kellemetlen élmények konfliktushelyzetekben újra előtörhetnek és veszélyt jelenhetnek a személyiségre. [13] Meg kell jegyezni azonban, hogy Freud pszichoanalitikus rendszerének gyakran hangoztatott gyengepontja többek között abban áll, hogy szinte minden lelki problémát a szexus zavarából kísérel meg levezetni. Nehezen igazolható például, hogy egy kisgyermek egyedfejlődésének korai szakaszában (az ún. anális szakaszban) az ürítés szexuális örömszerzéssel lenne egyenértékű vagy azt helyettesítő élmény volna, ahogyan az is kérdéses, hogy az orális szakaszban az anyamell szopása a gyermek számára szexuális természetű örömforrás lenne, noha kétségtelen, hogy az egyik legelemibb ösztön, a táplálkozás (következésképp a jóllakás érzete) valóban kielégültség-érzést okozhat a csecsemőben. Ilyenformán az anyamell „megtagadása” ténylegesen vezethet későbbi komplexusokhoz, de mégsem evidens, hogy ezt csakis szexuális alapon lehet magyarázni. Carl Gustav Jung – aki több ponton is túllépett mesterén – már sokkal nyitottabban állt e kérdés megoldásához, s feltételezte, hogy az egyéni mellett létezik az ún. „kollektív tudatalatti” is, mely nem más, mint az emberiség közös, szimbolikus formában megjelenő archetipikus tudáskincse.

Számos példa mutatja, hogy a kultúra, a személyiség, a tudat és a Kozmosz fejlődése korántsem lineráris, hanem nagyon is hullámzó, sokszor katalkizmákkal tűzdelt (vö. Kuhn paradigmaelméletével). Az is köztudott, hogy a görög filozófia több mint két évezreddel ezelőtt lényegét tekintve eljutott azokhoz a felismerésekhez, melyekhez magasabb spirális szinten és hátulütőivel ugyan, de a reneszánszon át a felvilágosodásnak nevezett eszmetörténeti korszakban ismét visszatért. A tudás a középkorban sem tűnt el, ott lappangott a háttérben, várva arra, hogy ismét felfedezzék, éppen úgy, ahogy a növények magvai várnak télvíz idején a kikeletre. A Világfa gyökerei megelevenednek meg újra és újra: a régi helyett új, immár magasabb minőségű alak jön létre, s bár az előd csak emlékként van jelen, mégis nyomot hagy utódján kulturális és genetikai formában egyaránt. Úgy tekint a jövőbe, hogy múltjának kézjegyét magán viseli, eleven holdként kering saját Napja körül. Az anyagi létsíkon zajló állandó küzdelem és konfrontáció az élet velejárója – e nélkül a boldogság és a cél elérésének lehetősége is elveszik, hiszen egy elképzelt, utópisztikus és problémamentes világban értelmét vesztené minden harc és lehetetlenné válna a fejlődés. A fejlődésben azonban gyökeret ereszt a tragédia is – így jön létre a fentebb említett nagy világdráma. Ahogyan a katasztrófaelmélet is megmutatta, a nagy (isteni) Tervnek része a pusztulás és a Teremtés aktusától többnyire elválaszthatatlan. [14] Hegel történelemfilozófiája szerint a világban tapasztalható fejlődés hullámzó, dialektikus beállítottságú és gyakran csapong a végletek között, függetlenül attól, hogy heterogénnek, vagy homogénnek fogjuk fel. Ezzel szemben az emberi Ego időben mégis linerárisnak érzékeli a világot. Az ok-okozat, „adok-kapok”, tehát a karma, a sors törvénye viszont minden létezőre egyaránt vonatkozik, akkor is, ha az okozat nem követi időben rögtön az okot (a következmény a tettet), így olykor hosszú idő telik el, míg „megesszük, amit főztünk”, s „learatjuk, amit vetettünk”. [15] Annak oka, hogy a legtöbb ember küszködik belső világának démonaival (melyek egyben külső démonok is) nagyrészt az, hogy nem ismeri a komplex háttérösszefüggéseket, s ezen ismeretek híján képtelen is megszabadulni tőlük. Ebben az értelemben Nietzsche „ember feletti embere” lényegében nem más, mint az önmaga belső dzsihád-ját sikeresen megvívó öntudatra ébredt ember eszménye, amit Jézus is megvívott, míg negyven napig a pusztában volt. Áttételesen igazolódik tehát a tétel, mi szerint a férfi-domininanciával rendelkező nyugati világ pontosan azért vágyik fanatikusan a fényre (a női oldalára), mert túlnyomórészt sötétségben él, és fél, mert nem ismeri e sötétség mibenlétét, ti. azt, hogy nem más, mint a fény hiánya, s hogy ez a hiány – keresztény szóhasználattal élve – voltaképpen a szeretet hiánya egyazon minőségben. [16]

Tudjuk, hogy az ipari forradalom óta egyre gyorsabb ütemben zajló technikai fejlődés megkönnyítette ugyan az ember mindennapi életét, ennek ellenére mégis egyre kevesebb időnk van mindenre, önmagunkra és egymásra. A technológiai fejlődés exponenciálisan növekedő tendenciát mutat, hasonlóan a népességrobbanáshoz. [17] Mindamellett joggal gondolhatjuk, hogy számos emberi gond és társadalmi probléma megoldható lenne, ha – a gyakorlati megvalósítást sem mellőzve – megkísérelnénk feltárni a folyamatok oki szintű hátterét, s az allopatikus felfogás helyett holisztikusan próbálnánk látni a világot. Az ok-okozati összefüggések felderítése helyett viszont gyakran időtakarékosabbnak és egyszerűbbnek tűnik a „véletlen” (a „vél”, „gondol” ige fosztóképzős alakja) és a „szerencse” szavakra hivatkozni és az egyes magyarázó elméleteket, hipotéziseket mindezek hatáskörébe utalni. Nem lehet elégszer hangsúlyozni azonban, hogy a dolgok nem „csak úgy, maguktól” történnek, hanem valami hatására, ezért az összefüggések nem ismerése nem hatalmaz fel bennünket arra, hogy sutba dobjuk annak „miértjét”, anélkül, hogy részletesebb elemzésnek vetnénk alá az adott folyamatot vagy jelenséget. Nem véletlen, hogy a Magyar Nyelv Értelmező Kéziszótárában a „véletlen” címszónál a következőket találjuk: „1. Előre nem látható, nem várt. 2. Szándék nélküli, akaratlan. 3. Véletlen eset, az események kiszámíthatatlan alakulása.” [18] Szó sem lehet tehát bármiféle ok nélküliségről, sokkal inkább indokolt az okok nem ismerését, a kiszámíthatatlanságot rendelni a kifejezéshez. Ismeretes ugyanis, hogy a szándék és az akarat (illetve annak hiánya) valamilyen magasabb-alacsonyabb minőségi szinten álló információhalmazt, elvet és/vagy tudatot feltételez. Ezt támasztja alá az információelmélet egyik alapelve, mely szerint „minden rendezetlenség (entrópia) végső oka az információhiány. A köznapi értelemben akkor bízzuk – támpont hiányában – a döntést a véletlenre, ha semmiféle információnk sincsen. Az információ fogalmának magyarázatában nincs mit keresnie a véletlennek. A véletlen az információ antitézise, ezért a szervezettségre, a rendre, a komplexitásra irányuló folyamatok – tehát az információ szerves beépülése a rendszerekbe – mindig a rend, az evolúció, az építkezés, a negentropikus trend jele. Az anyag és energia nem rendeződik rendszerbe információ nélkül.” [19] Hasonló a helyzet a „szerencse” szavunkkal is: „1. Sorsunkat alakító, akaratunktól független, véletlen(nek látszó) esemény(ek), körülmény(ek sora). 2. Sorsunkra kedvezően ható, ezt jóra fordító körülmény(ek sora). 3. A boldogulás (lehetősége).” [20] Amint a káoszelmélet újabb eredményei is igazolják, a rendezetlenség eleve „bele van kalkulálva” a természetbe, s „a rend és rendezetlenség harmonikus egyensúlya kelti bennünk a szépségérzetet, ahogy ez a természeti tárgyakban – felhőkben, fákban, hegységekben vagy hókristályokban – megtestesül. Ezeknek az alakja fizikai formákba dermedt dinamikai folyamat, amelyben sajátos módon elegyedik a rend és a rendetlenség.” [21] Ennél fogva a végtelen „tudatfolyam” fluktuált áramlása, a kozmikus életszerelem beteljesülése, létünk lényegének legváltozatosabb kibontakozása az ember számára is alapvető hajtóerő, mely az ebben akadályoztató tényezők ellenében fejti ki hatását.

Ha a karma, az ok-okozat, hatás-visszahatás, a vonzás-taszítás törvénye állandó, akkor léteznie kell valamiféle alrendszernek, „kommunikációs csatornának”, ami a természetes Rendet fenntartja és egységbe szervezi. [22] Az ún. Akasha-krónika, melyben minden tett, gondolat megvalósulása, hatása és visszahatása „feljegyeztetik”, éppen annak a végtelen áramló tudatfolyamnak az információs gyűjteménye, amely a megfelelő meditációs technikákkal, nagyfokú eszmélettel, öntudattal elérhetővé teszik a nagyobb tudatossággal rendelkező emberek számára, hogy betekinthessenek a lehetőségek e végtelen tárházába, a sors ún. „nagy könyvébe”. Grandpierre Attila kutatásaiból tudjuk, hogy az alkotó (Brahman), fenntartó (Visnu), pusztító (Shíva) irányítás három fő alapelv köré szerveződik: az anyagelv (Hamilton elv vagy a legkisebb hatás elve, tehát a hatás-elv), az életelv (Bauer-elv), illetve az értelem elve és a tudat elve köré. Mint írja: „Az értelem a természet szerint az élet segítőtársa, és ennek megfelelően a gondolat az érzés segítőtársa. Mindkettő a természetes ösztönvilág ápolója, segítője, kibontakoztatója. Egyetlen érzés-gondolat a világ: élet! Mert a tudat és az anyag az élet segítőtársainak születtek.” [23] László Ervin is úgy találja, hogy a tudat nem más, mint az agyunkban a vákuummezőben képződő hologram-lenyomata. Úgy gondolja, hogy „agyunk egyfajta hologram-lenyomatot képez a pszí-mezőben (a vákuumban), ez a lenyomat a halálunk után visszamarad, önálló mozgásba kezd. A túlvilág materialista-természettudományos magyarázata? […] E hologram-lenyomatok egyfajta összefüggő holomezővé állnak össze, mintegy a pszí-mező (teremtő) tudataként.” [24] A végső elvek eszerint áttételesen leképződnek a kultúrában is, ily módon megfeleltethetők a kereszténység Atya-Fiú-Szentlélek szenthármasság-fogalmának. (A negyedik erőnek tradicionálisan a destruktív, romboló, luciferi energiát, tekintik, a káoszt, a kétséget és a tagadást, ami attól vált „démonivá”, hogy eltorzult eredeti jelentése.) De „minek is kell fegyvert veretni / belőled arany öntudat?” – teszi fel a kérdést József Attila Eszmélet című versében, ha általa „amit megnyerünk a héven, azt elveszítjük a vámon”? A lehetséges válasz nagyon is kézenfekvő: nem jött volna létre a tudat, ha nem lenne kulcsfontosságú a Világegyetem fejlődésében. (László Ervin sem véletlenül kísérelte meg áthidalni a materializmus és idealizmus, valamint a hit és a tudomány közötti szakadékot.) Ám ha a „mag” terméketlen talajra hull, akkor nem szökken szárba, pedig „gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényjlék mindazoknak a kik a házban vannak.” (Máté 5:15). E törekvés pedig a tudat természetének megismerése és egészséges működése nélkül nehezen elképzelhető.

(folyt. köv.)


Jegyzetek

[1] ARNO GRUEN: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub. 2003. 11.
[2] Csupán érdekességként említjük, hogy egy réges-régi zen történet szerint az ősi istenek azért helyezték az emberbe a valódi Tudást, mert tudták, hogy ott fogják majd utoljára keresni. A Biblia szavaival: „Isten országa tibennetek van!”
[3] A zen buddhista bölcsesség szerint „az út a lényeg, nem a cél”, amit kiegészíthetünk azzal a shaolin mondással, hogy „ahol az akarat, ott a tett.”
[4] Vö. „Isten ott állt a hátam mögött és én megkerültem érte a világot / s én megkerültem érte a világot.” (József Attila-töredék)
[5] Jézus szavaival: „Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Máté 7:7)
[6] Van egy példázat arról, hogy esetenként milyen veszélyeket rejt(het) magában a tudatosodás folyamata: Egy százlábút megkérdez egy négylábú állat arról, hogy hogyan tudja összehangolni e rengeteg láb működését. Mivel a százlábú erre nem tudott felelni (lévén, mindeddig ezzel nemigen foglalkozott), megígérte, hogy elgondolkodik a dolgon. Addig csűrte-csavarta, míg a végén elfelejtett járni.
[7] CARL GUSTAV JUNG: Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről. Kossuth Könyvkiadó. Bp. 1996. 42.
[8] „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.” (Máté 5:3)
[9] FRIEDRICH SCHILLER: A fenségesről. In. Művészet- és történelemfilozófiai írások. Atlantisz. Bp. 2005. 353-370.
[10] MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR. Akadémiai. Bp. 1975. 1054. „öntudat”
[11] CARL GUSTAV JUNG: i.m. 21. „Aki nem veszi észre az ösztönöket, azt az ösztönök lesből fogják megtámadni.” = Uo. 34. Másképpen megfogalmazva: „A természetet meg lehet erőszakolni, de nem érdemes, mert visszaüt.”
[12] Vö. „Az ész tehát nem arra való, hogy »irányítsa« az em- / bert […] hanem arra való az ész, hogy a külvilágot önmagával együtt tudomásul / vegye” (In. JÓZSEF ATTILA: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. Atlantisz. Bp.2000. 45.)
[13] Ez az oka, hogy például az ismétlési kényszer vagy a poszttraumatikus stressz-szindróma hátterében is gyakran valamilyen feldolgozatlan lelki trauma áll, ami idővel pszichés, majd neurotikus tüneteket produkál, míg végül tényleges szomatikus betegség formájában realizálódik.
[14] A folyamatos, állandó változásról, átlényegülésről, valamint az ez általi fejlődésről írja Babits Hérakleitoszra utalva In Horatium című versében: „nem is él soha, / mi soha meg nem halt. Halálnak / köszönöd életedet”.
[15] Ebben a duális világértelmezésben minden folyamatos rezgésben, mozgásban van – Michelangelo Ádám teremtése című freskóján is ezt figyelhetjük meg, igaz, némileg más értelemben.
[16] Vö. a Keletet hagyományosan női (jin), míg a Nyugatot férfiprincípiumnak (jang) tartják.
[17] „Hiába szervezünk, építünk magunk köré tökéletesen összkomfortos, légkondicionált, százféle kényelemmel felszerelt vegytiszta környezetet, a természettől elzárkózni mégsem tudunk.” (TARJÁN GÁBOR: Mindennapi hagyományaink. Néprajzi ismeretek mai használatra. Mezőgazdasági Kiadó. 1984. 161.)
[18] MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR. Akadémiai. Bp. 1975. 1480.
[19] BÁRÁNY-HORVÁTH ATTILA–URAY ZOLTÁN: Az információelmélet alapelvei és az evolúció. = Kortárs, 2010/1. sz. 101.
[20] MAGYAR ÉRTELMEZŐ KÉZISZÓTÁR. Akadémiai. Bp. 1975. 1277. Vö. „Ésszerűen cselekszik az egész természet; az ember előjoga pusztán az, hogy tudattal és akarattal cselekszik ésszerűen. Minden más dolog kényszerül; az ember az a lény, amelyik akar” (In. SCHILLER: A fenségesről)
[21] JAMES GLEICK: Káosz. Egy új tudomány születése. Göncöl Kiadó. Bp. 2004. 144.
[22] Vö. Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképp el nem múlnak.” (Máté 24:35)
[23] GRANDPIERRE ATTILA: Életünk és a Mindenséget átható Rend. Barrus. Bp. 2004. 79.
[24] GAZDAG LÁSZLÓ: Transzcendens világ(ok) – a természettudomány szemével. = Kapu, 2002/11-12. sz. 23. Megjegyzés: a pszí-mező kifejezés Erwin Schrödinger pszí-függvénye, azaz a hullámmechanika alapegyenletének elnevezéséből származik.
[25] Az „altropos catolicus” eszméje (és eszménye) korántsem kerül ellentmondásba sem az evolúciós elmélettel, sem más természettudományos elmélettel, hanem kiegészítik egymást. A korábban megszerzett tudás beépül az egyetemesbe az újonnan megszerzettekkel együtt, biztosítva ezzel a Világegyetem, a Természet és az Ember fejlődését és tökéletesedését. (A védikus evolúciós elmélet szerint a lelkek inkarnációik során egyre magasabb rendű testekbe kerülnek, így egyre fejlettebb tudatra tesznek szert. E szerint a fejlődés és a tudatosodás alapvető hajtóerőként van jelen a lélek természetében. )

Muhel Gábor

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.