Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2018.11.21. 13:11
Jedyke kedves ! Sok szeretettel ! Smile

2018.11.21. 12:35
Silberin, Neked is köszönet❤

2018.11.21. 12:34
Köszönöm szépen a gratulációt Babuka és Zseraldina❤&#
10084;❤

2018.11.21. 12:32
Minden nyertesnek gratulálok!

2018.11.21. 12:32
Sziasztok! Mindenkinek olyan boldog napot kívánok, mint most az enyém! Véletlenül vettem észre, hogy szeptemberben zsűrinyertes lettem! Nagyon ör... Bővebben

2018.11.21. 12:24
Kellemes napot kivánok szeretettel Mindenkinek ! Heart

2018.11.20. 22:51
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2018.11.20. 22:23
Gratulálok a nyerteseknek! Rose

2018.11.20. 19:37
Köszönöm babumargareta! Rose

2018.11.20. 17:58
Szép estét kívánok mindenkinek! HeartMiklós

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: varadics
» Online vendégek: 6
» Online tagok: 0
Cikk hierarchia
Muhel Gábor: A tudat ontológiai és pszichológiai természete (2. rész)
'

Amennyiben elfogadjuk, hogy mindenki a saját szubjektív világában él, akkor, Einstein elméletének ismeretelméleti vonatkozása szerint, két ember sem lát ugyanúgy egy dolgot vagy tárgyat. Az eltérés minimális ugyan, de létezik. Ahhoz hasonló ez, ahogyan a Föld felszínét síknak érzékeljük, holott a látóterünkben is van minimális görbülete. Ahhoz tehát, hogy valami kellőképpen áttekinthetővé váljék, el kell távolodnunk vizsgálatunk tárgyától, ami Heinsenberg határozatlansági elvének kiterjesztett változata miatt csak félig-meddig lehetséges, hiszen amit vizsgálunk, az épp a vizsgálat miatt valamelyest a részünkké is válik, s változik, ami voltaképpen akadályt állít az objektív megismerés elé. [26] A szolipszizmus mint ismeretelméleti irányzat is úgy tartja, hogy semmi sem létezik számunkra csakis az, amit valamilyen módon érzékelünk. A percepciónak ez a fenomenológiával némileg rokon felfogása szerint tehát a megismerés egyáltalán nem független a tudattól, olyannyira nem, hogy a tudatállapot tulajdonképpen az elsődleges és meghatározó tényező. Max Planck, a huszadik század egyik legkiemelkedőbb fizikusa erről így vélekedett: „A tudatot alapvetőnek tekintem. Az anyag pedig a tudat származéka. Nem kerülhetjük meg a tudatot. Minden, amit mondunk, amiről beszélünk, mindent, amit létezőnek fogunk fel, az posztulálja a tudatot.” Meglehet, világérzékelésünk relatív, ám az anyag-energia természetes körforgása, építkezése, bomlása mégis lényegében ugyanannak az alkímiai folyamatnak a részei, melyek szellemi alapelvek köré rendeződnek. A modern tudomány azonban ezeket az elveket – amennyiben egyáltalán elismeri – igyekszik úgy feltüntetni, mintha visszavezethetőek lennének kizárólag a szervetlen, az élettől elidegenített fizikai törvényekre. Ez többek között azért is meglepő, mert például a hinduizmus világképe és a modern fizika eredményei kísérteties hasonlóságokat mutatnak. (Vö. „Minden mindennel összefügg”) Ez is azt jelzi, hogy amennyiben az anyagot a szellemi erőktől elválasztva próbáljuk értelmezni, zsákutcába jutunk. Arról nem is szólva, hogy nem ugyanaz leírni egy jelenséget és értelmezni azt. Probléma pontosan ebből adódik: törekszünk minél pontosabb leírást adni a világról, választ keresünk és találunk a „hogyanra”, de még mindig rettegünk feltenni a kérdést, hogy „miért?”. Tabuként kezeljük a dolgot, pedig az ok-okozat összefüggésének ismerete nélkül olyanok vagyunk, mint Platón barlangjában az árnyak. A dolognak viszont Schiller szerint van egy hátulütője is: „Ha az ember a természet nagy háztartását az értelem gyatra fáklyájával világítja meg, és mindig csak azon töri a fejét, hogy a természet merész zűrzavarát harmóniába oldja fel, az nem lelheti tetszését egy világban, ahol úgy látszik, hogy inkább a kerge véletlen, semmint egy bölcs terv kormányoz, s legtöbb esetben érdem és szerencse ellentmondásban állnak egymással.” Az ilyen ember „azt akarja, hogy a világ folyásában minden olyan rendezett legyen, akár egy jó gazdaságban, s ha nélkülözi ezt a törvényszerűséget – aminthogy ez alkalmasint nem is lehet másként -, nem marad más hátra, csak hogy egy jövendő létezéstől és egy másik természettől várja el a kielégülést” (Schiller: A fenségesről). Nem szabad elfeledkeznünk viszont arról, hogy „a rend a rendezetlenség harmonikus egyensúlya kelti bennünk a szépségérzetet, ahogy ez a természeti tárgyakban – felhőkben, fákban, hegységekben vagy hókristályokban – megtestesül. Ezeknek az alakja fizikai formákba dermedt dinamikai folyamat, amelyben sajátos módon elegyedik a rend és a rendetlenség.” [27] A különböző létszínterek (egyéni univerzumok, létezési formák) a legkülönfélébb módokon nyilvánulhatnak meg, de összességében mind az egyetlen világ manifesztációinak tekinthetők, vagyis minden ennek az Egynek a része! S ha egyetlen élő-összefüggő érzés-gondolat a világ, akkor egyetlen gondolatvilág is lehet életérzés, mint ahogyan egyetlen világérzés is lehet eleven gondolat. A gondolat pedig – mint tudjuk – nem más, mint egy kivetített hologram. Leibnitz is úgy vélte, hogy „egy csepp vízben egész világegyetem rejlik, s annak vízcseppjeiben újabb világegyetemek. »Meglátni a világot egy homokszemben« – írta Blake, és a tudósok gyakran hajlamosak voltak meglátni. Amikor a spermiumokat felfedezték, először homunculusnak: piciny, de teljesen kialakult embernek gondolták őket. Tudományos elvként azonban feledésbe merült az önhasonlóság [pedig elvi alapjai a korszerű kutatások tükrében is megállják helyüket; ld. pl. a szervezet és a világegyetem holografikus felépítését és alkalmazását a modern fizikában és gyógyászatban – M.G.], éspedig jó okkal: mert nem felelt meg a tényeknek. A spermiumok ugyanis nem lekicsinyített emberek – sokkal érdekesebbek annál – és az egyedfejlődés folyamata is sokkal érdekesebb, mint puszta növekedés. Az önhasonlóság első megfogalmazásában a még csak korlátozott mérettartományra kiterjedő emberi tapasztalatokat tükrözte.” [28] Ebből is látszik, hogy a világról alkotott modellek nagyon is tudatállapottól függőek. Az antropikus elv – mely teleologikus vélekedés szerint a Világegyetem törvényei azért olyanok, amilyenek, hogy lehetővé tegye az értelmes lények (köztük az ember) megjelenését – szintén ennek az elgondolásnak a következménye.
Hérakleitosz szerint a világban „minden mozog” (panta rhei), így a tudat is, tehát nem lehet „kétszer ugyanabba a folyóba lépni”, ily módon nem lehetséges – William James szavaival – a „fluktuált tudatfolyamnak” sem gátat szabni. Ha megnézzük a szent iratokat (például a Bibliát), akkor azt találjuk, hogy Isten a gondolat puszta teremtő ereje által teremtette a világot. Analóg módon ezt az ember is képes megtenni – gondoljunk például a művészetekre vagy bármilyen tett előzetes elgondolására. Bár ezek az elképzelések az általunk érzékelt anyagi világhoz képest először virtuálisan léteznek, mégis komplex világokat hozhatnak létre, s nem jelennek meg azonnal az anyagi létsíkon, vagyis a realizáció fokozatosan következik be. Szent Ágoston is folyamatosnak képzelte el a teremtést, örökös áramlásnak. Aquinói Szent Tamás pedig azzal érvelt, hogy ha Isten minden Teremtés a priori oka, akkor Istennek az időn kívül kellett keletkeznie, mivel ő hozta létre az időt is. Híres „öt útjának” végén arra a következtetésre jut, hogy minden folyamatnak kell, hogy legyen egy okozója, „elsődleges mozgatója”. Később felmerült a gondolat, hogy ha örökmozgóként képzeljük el a Világegyetemet, akkor is léteznie kell valami „felsőbb” energiaforrásnak, kozmikus tudatnak, ami az egészet energiával táplálja és irányítja. Platón meglátása még az volt, hogy a dolgok lényege nem magában a dolgokban, hanem mintegy „azok fölött”, az ideák világában található. A lélek a halál után közvetlenül szemlélheti az ideákat, melyeket földi inkarnációja során elfelejt, majd élete folyamán azok árnyékát (ld. a híres „barlang-hasonlat”) újra felfedezi. [29] A testet a lélektől ő is elválasztotta (a lelket egyértelműen magasabb minőségűnek gondolta), tehát hasonlóan dualisztikusan fogta fel, mint a keresztény gondolkodás, a buddhizmus, vagy a hinduizmus. Platón tanítványának, Arisztotelésznek azonban már az volt a véleménye, hogy a formának szüksége van az anyagra ahhoz, hogy létezni tudjon. A lelket anyagi természetűnek képzelte el (csak „finomabb” anyagnak, mint a fizikai testet). Felfogása szerint tehát a két minőség vagy szubsztancia nemhogy kizárná, hanem kiegészíti egymást. Ennek értelmében az anyag és az élet egymást feltételező tartalmak és az analógia törvénye úgy érvényesül a materiális síkon, ahogyan a szellemin, úgy hat belül, ahogyan kívül, némileg hasonlóan az eukledeszi geometria arányosság-fogalmához. [30]
Simon Weil szerint Isten a teremtés által mintegy „beleárad a világba”, létrehozván ezzel az anyagi természet duális jellegét. Ez az elgondolás lényegében összevethető a hinduizmus azon elképzelésével, mely e „beleáradást” egyetlen nagy kilégzésnek tekinti. Egy belégzés és egy kilégzés alkot egy teljes kozmikus ciklust. E szerint a kilégzés – mint az energia kiáradása – analogikusan a nemzés monumentális megfelelőjeként tekinthető (a Nagy Bumm, az ősrobbanás), míg egy belégzés pedig a Nagy Reccs (összeomló Világegyetem) képével mutat hasonlóságot. Ez a ciklikusság (kilégzés és belégzés) jól összevethető a modern kozmogónia ún. oszcilláló Világegyetem-modelljével. Nem beszélve arról, hogy a kvantumfizika és a hindu világkép között olyan bámulatos párhuzamok figyelhetők meg, melyet aligha tekinthetők véletlen egybeesésnek. Felmerül azonban a kérdés, hogy amennyiben a Legfelsőbb Lény maga a Világegyetem (lévén, hogy Egy, tehát rajta kívül nem lehet semmi), akkor hogyan lehetséges, hogy mégis mindenekfölött áll? Az egyik kézenfekvő válaszlehetőség az lehet, hogy amennyiben a Világegyetem egységes, s rajta kívül nincsen semmi (lévén univerzális), akkor fejlődése során azáltal, hogy a benne lévő lények is fejlődnek, egyre magasabb tudatosságra tesz szert, míg végül öntudatára ébred. A kozmosznak ez a rekurzív, önteremtő felfogása kétségkívül nem áll távol a panteizmustól és az önhasonlóság fogalmával sincs ellentétben. Arról nem is szólva, hogy a húrelmélet és a multiverzum-elmélet által sugallt világkép szerint könnyen lehet, hogy az az univerzum, amelyben jelenleg élünk, csupán egyike a lehetséges világoknak, elképzelhető, hogy számtalan hasonló vagy kevésbé hasonló univerzum létezhet a miénk mellett, melyek voltaképpen egy mindent átfogó Világegyetem részét képezik. A nagy számok törvénye alapján ezért nem lehetetlen, hogy akadnak olyan univerzumok, amik a miénkhez nagyon hasonló fizikai tulajdonságokkal bírnak, míg mások teljesen más rend szerint szerveződnek. Nem beszélve a kvantumfizika egyik érdekes felfedezéséről, mely szerint egy részecskepár között akkor sem szűnik meg a kapcsolat, ha irdatlan távolságra kerülnek egymástól. (Einstein ezt a jelenséget nevezte „kísérteties távolba hatásnak”, de ő maga nem hitt ebben.) Ha például az egyik részecske valamely tulajdonsága megváltozik, a másik részecske követi ezt a változást és felveszi annak állapotát. Ez azért érdekes, mert arra mutat rá, hogy az információ terjedése és hatékonysága sokkal inkább „a közvetítő közeg” minőségétől, sem mint a távolságtól függ. Felmerül azonban a kérdés, hogy milyen természetű ez a közeg, melyben ez a fajta kommunikáció megvalósul? Jelenlegi ismereteink szerint nem a háromdimenziós téridő általunk tapasztalt attribútumaival írhatók le, vagyis háromnál több dimenzió létezését feltételezi. (Az elméleti fizikusok ma már tizenegy dimenzió létezését sem tartják valószínűtlennek.) Mindez azért is érdekes, mert a gondolatot mindeddig nem sikerült az agyban lokalizálni, csupán az agy egyes területeinek működése közben kibocsátott elektromágneses hullámokat tudták mérni. E tény viszont arra enged következtetni, hogy maga a gondolat (mely szintén információval bír) valamely nagyon magas energiatartományban kell, hogy létezzen. Paul Davies az élet kritériumait vizsgálva szintén arra a következtetésre jutott, hogy „létezik egy nem anyagi természetű »valami« az élő szervezetben, valami egyedülálló és szó szerint életbevágó a működéséhez, de nem bizonyos esszencia vagy erő, vagy valamiféle megbabonázott atom. Ez a többlet egy bizonyos fajta információ, vagy modern szóhasználattal élve, szoftver.”[31] E szoftvert nevezhetjük akár az élet elvének is, mely az elektromágneses sugárzás valamely spektrumán (vagy spektrumain) keresztül szervezi élővé az energia durva, alacsony rezgésszámú formáját, az anyagot. Az élet kritériumai közül a legfontosabbnak az autonómiát tartja, s emellett a következőket említi meg: reprodukció, táplálkozás, szerveződés, növekedés és fejlődés, információtartalom, állandóság és változás. [32] A vitalizmusnak nevezett felfogás még a múlt században is igen elterjedt volt laikus és tudományos körökben egyaránt. (A melanéziaiak és sok más természeti nép körében elterjedt mana-képzet szintén az egyik formája az animizmus kezdeti vitalitás-fogalmának.) A legújabb kutatások immár a tudományosság kritériumaival felvértezve nyúlnak a kérdéshez, s e vizsgálódások azt mutatják, hogy a „régiek sejtettek valamit” – még ha ismereteik nem is voltak egzaktak vagy rendszerezettek. Ezért lehetséges, hogy „a vitalizmus a szerves és a szervetlen kémia közötti különbség elmosódása ellenére is tovább élt, és néhány közismert filozófus is népszerűsítette, például Henri Bergson. Tudományosabb szakaszba lépett az 1890-es években a német embriológus, Hans Driesch munkásságával. Driescht lenyűgözte, hogy az embrió megcsonkítható a fejlődése korai szakaszában mégis sikerül felépülnie és ép szervezetet létrehoznia. Ez a megfigyelés, valamint a szervezet fejlődésének más tulajdonságai indították Driescht arra a feltevésre, hogy a szervezet az általa entelechiának nevezett vezérlő életerő irányításával nyeri el a megfelelő alakját teljes komplexitásában. Driesch felismerte, hogy az entelechia szervező sajátosságai összeütközésbe kerülnének az ismert fizikai erőkkel és az energiamegmaradás törvényével. Elképzelése szerint az entelechia úgy működne, hogy a molekuláris kölcsönhatások időzítésének befolyásolásával azok együttműködő, holisztikus mintát kövessenek.” [33] Mindez több mint különös. Főleg, ha meggondoljuk, hogy az élő szervezetekre jellemző komplexitás a termodinamika második főtétele ellenében fejti ki hatását. Stanislaw Lem szerint is figyelemre méltó, hogy „az élet születését megelőző milliárdnyi vetélés, fajok millióit halomra gyilkoló véletlen katasztrófák, melyek egyszer csak világra hozzák a teremtés koronáját – nem kivétel, hanem a világegyetem szabálya. Csillagoknak kell megsemmisülniük ahhoz, hogy napok keletkezzenek, és a presztelláris felhők bolygókba kocsonyásodjanak. Ebben a lottójátékban az élet fölöttébb ritka nyeremény, és további szerencsés húzások meglepő eredménye az ész, mely létrejöttét ugyan a természetes kiválasztódásnak köszönheti, tehát az életben maradókat tökéletesítő halálnak, valamint olyan katasztrófáknak, amelyek hirtelen megnövelik az értelmes lények kialakulásának esélyeit. Ma már tudjuk, hogy a világ felépítése összefügg az élet felépítésével, ámde a kozmosz roppant tékozlóan bánik beruházásaival, hajlamos lenne rá, hogy kezdőtőkéjét elherdálja a galaktikák rulettjében, ha segítőtársa, a nagy számok törvénye, nem vinne némi szabályszerűséget a játékba. Az ember, noha az anyagnak a világ keletkezéseivel egyidős tulajdonságai formálták, ritka kivétel a rombolás szabálya alól, pusztító viharok és tűzvészek túlélője. Teremtés és rombolás egymást feltételező tartalmak, sem kibújni, sem fellebbezni ellenük nem lehet.” [34]
Úgy tűnik tehát, hogy újra kell gondolnunk a tudatról és a megismerésről szóló eddigi tudásunkat és figyelembe kell vennünk, hogy az ember korántsem véletlenül lépett az egyre nagyobb fokú tudatosodás, az eszmélés útjára. Mindez persze azzal is jár, hogy át kell értékelnünk a természetes szelekcióról alkotott elképzelésünket. Ha ugyanis a koherens és logikus gondolkodás olyan evolúció „mellékterméke”, melynek semmiféle előre meghatározott célja nincs a lét- és fajfenntartáson kívül, akkor választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy mi az oka annak a hihetetlenül magas fokú és komplex önreflexiós képességnek, ami az emberi fajt jellemzi és lehetővé teszi például az elvont gondolkodást? Joggal feltételezhetjük ugyanis, hogy a szimpla túléléshez elegendő akkora tudatossággal rendelkeznünk, mint amennyivel a például főemlősök bírnak. A helyzet azonban az, hogy mégsem így van, mivel az ember olyan értelmi képességekkel rendelkezik, melyek segítségével képes felismerni és szándéka szerint használni a világban felfedezett összefüggéseket, elméletileg hihetetlen bonyolult rendszereket képes alkotni, virtuális univerzumokat tud teremteni és művészi alkotásokat létrehozni. Az öntudat (a tudat önreflexiójának) létezése tehát több mint nyugtalanító kérdés. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint az „öntudat” szó jelentése azonos az eszméletével. Bergson is úgy véli, hogy az eszmélet – legáltalánosabb jelentésében: lelki tevékenység. A „lelki” szót viszont igen tág értelemben kell vennünk, azaz minden élő szervezetre ki kell terjesztenünk. „Létezéséhez nincs szükség agytevékenységre, ahogy az élő szervezetek jelentős részének táplálkozása sincs gyomorműködéshez kötve. Az eszmélet tehát az élettel egyterjedelmű fogalom, minden élőlénnyel kapcsolatban felvethető. Az élővilág az anyaggal birkózó egységes életlendület megoszlása következtében háromfelé ágazott el, az életáram három irányba haladt tovább: párhuzamosan létrehozta növényországot, állatországot és az ember birodalmát.” [35] Mivel az eszmélet kibontakozását a bénultság és a lelki tevékenységet fölöslegessé tevő gépies cselekvés gátolja, Bergson kétfajta lelki tevékenységet különböztet meg: az értelmet és az ösztönt (vagy más szóval intuíciót). Az eszmélet e kettő közös neve (conscience). „Ösztön (intuíció) és értelem tehát eszméleti formák. Az eszmélet azért hasadt értelemre és intuícióra, mert szüksége volt rá, hogy az anyagra illeszkedjék, s ugyanakkor kövesse az élet áramlását.” [36] Véleménye szerint tehát az anyag és az élet egyaránt valóság, de az anyag a leszálló, alacsonyabb rendű, míg az élet pedig magasabb rendű, felemelkedő abszolútum, vagyis az értelem alacsonyabb, az ösztön (intuíció) magasabb rangú megjelenési forma. Éppen ezért az értelem szűkebb értelmű és – a növényi maghoz hasonlatosan – sűrűsödés útján keletkezett, míg az intuíció tágabb térre terjed ki. Emiatt az ember számára fennáll a lehetőség, hogy túllépjen a tiszta értelmen, s a tágabb valóságba való belehelyezkedés intuitív tevékenysége a második eszméleti forma (vagyis az értelem) felébresztése révén érhető el. A Teremtő fejlődés sorai arról tudósítanak, hogy az emlékezetet is az eszmélet alapjaként határozható meg: „Eszmélő létünknek alapja az emlékezés, azaz a múltnak belenyúlása a jelenbe, szóval a hatékony és megfordíthatatlan tartam. Az eszmélet tehát őrt áll az emberi tudatban.” [37] S mivel az eszmélet (az öntudat) visszaveti az emlékek (a tudatalattiból feltörő) sokaságát, önmagunk megismerése részben abban rejlik, hogy felnyitjuk zsilipjeit és tudatosítjuk rejtett tartalmait. Szerencsére viszont „az orvostudományban, s az élet számos területén naponta repedeznek a materializmus jégpáncéljai, betörnek az eddig megtagadott léleknek a titkai, az ősi gyógymódok, az akupunktúra, az ájurvéda, a természetgyógyászat, a magát agykontrollnak nevező, ősi tibeti jóga, a hipnózis, a reinkarnációs hipnózis, a holisztika, a fényadás – mind-mind arra várnak, hogy ölelkezzenek a tudomány külső eredményeivel.” [38] Az indiai lélektan szerint például négyféle tudatállapot létezik: a nappali tudatot (mely a tudat fejlettségétől függően tartalmazhatja az öntudatot, mint önreflexiót), az álomlátó alvásét (melyre Freud és Jung nagy hangsúlyt helyezett), az álomtalan alvásét és a dermedt tudatot (turíja). Patandzsali rendszerében a tudat a következő módon épül fel (nem sorrendben): finomfizikai érzékszervek, energiatest (indrija, szúkama-sarína); mélytudat, alsó elme (csitta); lelki értelem (buddhi); lélek (átman); felsőlélek (pronátman); felső elme (manasz); hamis, „énképző” ego és a durvafizikai test. Láthatjuk, hogy a keleti felfogás szerint a tudat sokkal összetettebb, mint a tradicionális nyugati pszichológiai felfogásban. Nem csupán tudatalattira, tudatra, egora és szuperegora oszlik tehát (esetleg az öntudatra, az önmagára eszmélt tudatra), hanem – akár az emberi energiatest is hét szintre a hét csakrával analóg módon – lényegesen többre. A posztmodern korban azonban ez a tudás már feledésbe merült. „Az ember tudata [...] végzetesen kifelé fordult. Amit ma ismeretnek nevezünk, az nem egyéb, mint a lelkünkön kívül lévő világ ismerete, és jelenlegi tudományunk megismerésének eszköze »objektív«. A lélek azonban szubjektív valóságunk, amelyet nem lehet úgy tanulmányozni, mint a hasnyálmirigyet vagy egy kristály szerkezetét, csakis befelé fordulással, önmegfigyeléssel. Erre azonban képtelenek vagyunk, s az ilyen módszereket tudománytalannak tartjuk. Így aztán a Földet többé-kevésbé meghódítottuk, de magunkat elvesztettük. Létrejött egy rendkívül fejlett, komputerizált földi Vidám Park, amelyben a humanitás elsorvadt. Életünk nemcsak lélektelenné, de lélekellenessé is vált.” [39] Ennek ellenére – mint Müller Péter írja – „a világban, még itt a mi földi világunkban is, a zűrzavarban s az esztelen összevisszaságnak látszó eseményekben is rend uralkodik. Albert Einstein, aki értelmével behatolt a teljesen kaotikusnak látszó szubatomi részecskék titkaiba, ugyanerre jött rá, amikor azt mondta »Meg vagyok győződve róla, hogy a tapasztalatilag érzékelhető jelenségek mögött egy Tökéletes Intelligencia uralkodik«. Mindenhol, még ott is, ahol a részecskék látszólag véletlen s »öntudatlan« játéka révén elemek születnek, s bomlanak szét, ahol csillagok robbannak föl, s kóbor meteorok száguldanak a végtelen térben, ütközések, vonzások, taszítások görbült erőterében: szilárd törvényeket talált. A psziché működése még bonyolultabb, a tudatos élet szövete még összetettebb, és számtalan finom szál egymásba hurkolódó és kibomló erővonalából áll össze, ahol a kapcsolódások és szétválások, a teremtések és katasztrófák még gyakoribbak – de a rend itt is működik, még akkor is, ha ezt a szűk értelem már nem tudja felfogni. A jelenségek mögött abszolút számtörvények uralkodnak. Ilyen törvényeket pedig az öntudatlanság teremteni nem tud. Csakis az abszolút, isteni tudatosság. Vagy ahogy Einstein nevezte: a Tökéletes Intelligencia. Ha ezt belátod, s elveted azt a tévhitedet, hogy a világ az anyag értelmetlen ősrobbanásának műve, azt is el kell fogadnod, hogy ezt az intelligens törvényekkel irányított valóságot abszolút Intelligenciák tartják fenn, s kormányozzák. Az anyag és erő játékát a szellem szervezi. Jézus Istent úgy definiálta: Lélek és igazság. Ez azt jelenti, hogy mind a látható, mind a láthatatlan világban nemcsak »holt« törvényei által, de eleven s a szó legmagasabb értelmében vett Tudatos Lelkével is benne van! A kristály nemcsak úgy tesz, hanem alkotórésze »tudják« hogyan kell kikristályosodni [ez az, amit Grandpierre Attila „atomi ösztönöknek” nevez. – M.G.], ahogyan a fűmag tudja, hogyan kell fűszálnak lenni. Ahogyan a bolygórendszereket sem vak erő lasszója fogja össze, hanem a maga szintjén informált s a beléje írt számtörvényeket kikerülhetetlenül követni kénytelen, »tudatos« akarat. A létesülésnek, a fennmaradásnak és a megsemmisülésnek, a mennyiségi feldúsulásnak és a minőségi átalakulásnak a törvényeit nem holt tárgyak követik szolgaian, hanem a maguk szintjén tudatos valóságok, amelyek nem idegen kéz által lefektetett, hanem a belőlük eredő sínpályákon robognak. Az anyagot az erő irányítja, az erőt pedig – bárhol, bármilyen formában jelenik is meg – a szellem. Csak a primitív emberi képzelet feltételezi, hogy a teremtés nem egyéb, mint óriási robbanómotor, amely önmagát összerakja, szétszedi, s addig működteti, amíg benzin van benne. Valójában a mindenség végtelen kiterjedésű eleven test, Isten teste, amelynek centrumában Ő maga él, s áthatja még a veréb csőrén billegő morzsa legkisebb atomját is. Az Ő tudatossága s ereje jelenik meg a létezés valamennyi síkján, a szubatomi világban éppúgy, mint az emberi lélekben vagy az embernél jóval magasabb létkörzetekben. Minden, ami él: tudatos, még a porszem is, bár annak tudata a tiédhez képest csekély. De éppen ez a tudat s az általa irányított energia adja meg mindennek a látszólagos önteremtő képességét. [Ezt az erőt nevezte az természetközpontú ősi magyar világlátást mágikusnak. – M.G.] S ebben az önteremtésnek egyazon pillanatban nyilvánul meg a szabadság és a korlátozás. Ez a korlátozás nem kívülről történik, nem valami fensőbb hatóság kényszeríti rá a sejtekre a mozgást és a szaporodást vagy akár a száguldó fotonokra a maga törvényeit: ezek a törvények benne vannak a sejtekben és a fotonokban, mint tettben a következmény, mint akcióban a reakció; ahol te szeszélyt látsz, ott is rend uralkodik, még akkor is, ha ez a rend számodra felfoghatatlanul bonyolultnak is látszik. [Épp e bonyolult, az emberi elme számára átláthatatlanul szövevények összefüggésrendszerre sütötte rá a magyar nyelv a „véletlen” és a „szerencse” szavakat, pontosabban e szavak egyszerűbb formában valaha ezt jelentették. – M.G.] A testben élve is tudnod kell, hogy lelked nem gépezet, nem halott mechanizmust irányít, hanem nálad szerényebb tudatossággal rendelkező sejtek és sejtállamok milliárdjait. A te tudatod és a sejtek tudata állandó kapcsolatban állnak, a magasabb információkat átveszik, »megértik«, s megvalósítják. A sok parányi tudat látszólag autonóm szerveket alkot benned, de szíved verése, tüdőd hílusainak mozgása, még véred kémiája is tőled függ: vágyad parancsolja a vért a nemi szerveidbe, a szégyen az arcodba, a félelmed rántja össze szívizmaidat, intenzív gondolataid változtatják meg a keringést agyad vérköreiben, érzelmeid irányítják vizeleted sav-lúg arányát, s rejtett halálvágyad is képezhet apró rögöket a véredben. A psziché és a szoma – test és lélek – kapcsolata nem sofőr és autó, nem élő és élettelen közötti mechanikus összeköttetés, hanem intelligens, a maga szintjén tudatos és kölcsönös információáramlás. A sejtek tudatát természetesen lehet velük azonos szinten levő dolgokkal, vegyi, biológiai vagy akár elektromos információkkal befolyásolni, de az alapvető és meghatározó a lélek magasabb tudatosságával való kapcsolat. Ha csupán biológiai mechanizmus lennénk, a halottat is meg lehetne gyógyítani. Ez az a pont ahol az orvostudomány éppolyan forradalom előtt áll, mint a század elején a fizika és a matematikai logika: a múlt kétségtelen eredményeinek megtartása mellett teljesen új világképet kell felismernie s bevezetnie az ismeretei köz. S ahogy a zseniális fizikusok sem a megfigyelt anyagi valóságból, hanem saját tudatuk s előítéleteik megváltoztatásával, egyfajta »befelé nézéssel« kezdték: az orvosoknak is a lélekből kell kiindulniuk. Ahogy Einstein, Planck, Schrödinger, Neumann és Heisenberg a matematika ősi fogalmait bevezették a kísérletileg igazolható tudományos tények kincsesházába, úgy várja az orvostudomány is azokat a szabad szellemeket, akik nem riadnak vissza az ismeretlentől, és bátran túlmerészkednek azon az aláaknázott határon, amelyet jelenleg a hatalomféltők s a szűk látókörű fanatikusok őriznek. Mint mindenki, a tudomány is akkor tágíthatja hatókörét, ha merészen megkérdőjelezi önmagát, s nem védelmezi a már meghódított területeit az örökérvényűség látszatával.” [40]

Jegyzetek
[26] Ezt bizonyítja az tapasztalati tény, hogy bárhonnan nézünk körbe magunk körül, a világ hossz- és keresztmetszetét mindenhol egyaránt körnek, gömbnek érzékeljük. (A szemgolyó úgyszintén gömb alakú.)
[27] JAMES GLEICK: Káosz. Egy új tudomány születése. Göncöl Kiadó. Bp. 2004. 144.
[28] Uo. 142-143. „Az egyik alapvető mód, ahogy az élet megkülönbözeti magát a természet többi részétől, az a lényeges képessége, hogy »árral szemben« is tud haladni [...] és rendet teremteni a káoszból. Ugyanakkor az élettelen erők rendezetlenséget hoznak létre. Ez a természet egyik legalapvetőbb törvényét érinti, nevezetesen a termodinamika második főtételét.” (In. PAUL DAVIES: Az ötödik csoda. Az élet eredetének nyomában. Vince Kiadó. Bp. 2000. 46-47.)
[29] „Ami az egységlátás magasából áttekinthető, az lentről, a különvált »cseppek« világából nézve nemcsak bonyolult, de felfoghatatlan is.” (In. MÜLLER PÉTER: Lomb és gyökér. Édesvíz Kiadó. Bp. 1993. 225.)
[30] „Való tévedéstől mentes, biztos és igaz mindenek felett, hogy ami fent van, a lentihez hasonló, s ami lent van a fentihez, beteljesítvén az Egyetlen számtalan csodáját. Ahogyan pedig az összes dolog az Egynek az elgondolása szerint lett, úgy minden ebből az Egyből vette eredetét egyetlen átváltozás által.” (Ld. HORNOK SÁNDOR: Történeti áttekintés. In: HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ ÖSSZEGYŰJTÖTT TANÍTÁSAI. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó. 1997.)
[31] PAUL DAVIES: Az ötödik csoda. Az élet eredetének nyomában. Vince Kiadó. Bp. 2000. 38.
[32] Uo. 30-34.
[33] Uo.
[34] STANISLAW LEM: Az emberiség egy perce. Európa. Bp. 1988. 59.
[35] HENRI BERGSON: Teremtő fejlődés. Akadémiai. Bp. 1907.
[36] Uo. Vessük össze a modern természettudományok felismeréseivel: Einstein relativitáselmélete óta nem kétséges, hogy anyag és szellem (mely az energia finomabb formája) között tényleg létezik átmenet (több ezer évvel ezelőtt élt elődeink számára mindez teljesen természetes volt). Az anyagot és az energiát csupán a rezgésszámuk, különbözteti meg egymástól, így könnyűszerrel elképzelhető, hogy az egész egy oktávval (a hetes szám misztériuma) lejjebb, illetve feljebb megismétlődik, ahogyan beszélhetünk infra- és ultrahangokról is. (Ezzel kapcsolatban lásd: BALOGH BÉLA A végső valóság című művét.) Az irányítás tehát mindig felülről lefelé szerveződik és nem fordítva, s a három rendező alapelvet egységbe fogja az ún. hierarché. Ily módon a tudomány fétisizálása a modernkor alkímiájának megnyilvánulása.
[37] Uo.
[38] MÜLLER PÉTER: Lomb és gyökér. Édesvíz Kiadó. Bp. 1993. 135.
[39] Uo. 191.
[40] Uo. 182-185.


Muhel Gábor
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.