Bige Szabolcs Csaba: Falu a víz alatt


Ha valaki manapság Erdőszentgyörgyre látogat, a helybeliek mint különleges attrakciót említik a „tavat”. Néhány kilométerre a falutól – bocsánat: a várostól – a Küsmöd patakát hatalmas földgát zárja el. A gát mögött keletkezett a tó. Lehet a partján kirándulni, sátorozni, a tóban pecázni, csónakázni. És nagy mulatságokat rendezni. Senkit nem zavar.

Legfeljebb az árnyakat. A tó fenekén alvó települést, Bözödújfalut. Péchi Simon késői híveinek emlékét. Egy, a világon egyedül álló kultúrtörténeti relikvia iszapba süllyedt temetőjét, a vízbe roskadt házakat, templomokat.
Háromszáz év viharai, nyomora, üldöztetése nem tudta elpusztítani, és most víztükör borítja a helyet, ahol egymás mellett, egymásra utaltan éltek öt felekezet hívei. A gyakoribb családnevek is árulkodtak valamelyest a hovatartozásról: Ács, Boros, Máthé, Lupuj, Farkas, Rózencz, Geréb, Bartha, Kovács, Szombatfalvi, Csupor, Györfi, Jakabfi, Kutasi, Lovász, Nagy, Papp, Tós, Sallós, Sükösd, Újfalvi, Volf, Zári, valamint Isztujka, Máté, Balázs, Rostás, Demeter cigányok.
Tetten lehet érni a nevekben az ősi családok, a beköltözöttek és a felvett nevek eredetét. Külön érdekes a Lupuj és Farkas nevek viszonya. A Lupuj a román lupu szóból ered, amely farkast jelent. Behozott jobbágyok leszármazottai, római katolikusok, elmagyarosodott románok. A Farkasok hasonló származásúak, de megőrizték ortodox hitüket, miközben a nevüket magyarosították. Bár az utóbbi időben Fărcaş-nak írják. A Rózencz, Lovász, Kovács, Csupor, Volf, Ács nevűek zsidók, a székely szombatosok leszármazottai. A Geréb, Bartha, Szombatfalvi, Jakabfi, Újfalvi családok pedig székely kisnemesek utódai. Református és unitárius hívek is voltak közöttük. Bözödi parókia szórványaként folytatták hitéletüket.
Az egymás mellett élést a közös sors, a különállást a szokások és az egyedi kultúra konzerválta.
Mikor orvosként Erdőszentgyörgyre kerültem, akkor ismertem meg a falut s az embereket. Az ellátandó területhez tartozott. Később még házat is vettem ott. Akkor körülbelül 600 lakosa volt, és ebből volt 3 vagy 4 román (feleségek), 40 cigány, a többi magyar. A felekezeti megoszlás pedig így nézett ki: római katolikus 300, unitárius 160, református 90, izraelita 40, ortodox 10.
Az a negyven izraelita tulajdonképpen zsidózó vagy szombatos jelzővel illethető. A XIX. század végén a nyilvántartásban száznál többen szerepeltek, például 1869-ben 137, 1890-ben 157 személyt jegyez a statisztika. Kicsiny magja egy négyszáz éve szárba szökkent hitnek. A reformáció megteremtette vallási türelem hozta létre, és a türelmetlenség sorvasztotta el.
A tordai országgyűlés 1568-ban kimondja szó szerint: „…ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, …és nem engedtetik meg az senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”
Néhány évre rá a tiltások kereszttüzébe kerültek a hitújítók. Bethlen Gábor fejedelem már így utasít: „hogyha kik publice vagy privátim akár tanítók, akár egyéb rendek a recepta religiókon kívül való sectákban találtatnak, most és ennek utána is minden kedvezés nélkül büntetődjenek mind személyökben s mind javokban.”
Ennek az lett a következménye, hogy azok a főurak, birtokosok, akik az új hit követőivé szegődtek, most visszatértek valamelyik hivatalos egyház (recepta religió) kebelébe, legtöbbször a római katolikusba. Ilyenkor a hozzájuk tartozó falvak népe is követte urukat. Hiszen ő tartotta a papokat! „Cuius regio, eius religio”, azaz: akié a föld, azé a vallás.
Az engedmények, tiltások, üldöztetések zűrzavarában, hitüket megőrizve, Bözödújfalu szombatosai magukra maradtak. Átkeresztelkedni nem akartak, papot, prédikátort nem kaptak, és hitüket mégis makacsul tovább gyakorolták, székely módra. Templomuk nem volt, otthon imádkoztak. Titokban. Színleg keresztények voltak, de titokban szombatos hitüket gyakorolták. Péchi Simon imádságos könyvének másolatait használták. Kézzel írták a másolatokat. A kiegyezés utáni szabadabban fújó szelek alkalmat adtak, hogy szombatosságuk a zsidó felekezethez tartozva hivatalos formát kapjon. A kultuszminiszter, Eötvös József szabad utat adott. Ez sem ment könnyen, és mire évtizedek tapasztalatával gazdagodva nyíltan gyakorolhatták volna vallásukat, jött Hitler elmebajos terrorja. A katolikus plébános, Ráduly István mentette meg őket a haláltábortól. Lóra ült, és belovagolt Marosvásárhelyre anyakönyvi kivonatokkal, levéltári bizonyítékokkal felszerelve, igazolva a bözödújfaluiak székely, magyar eredetét.
És most még az emlékük is a víz alatt. Anyagi és szellemi téren egyaránt. A feledés iszapja is egyre vastagabb…
Én magam jól emlékszem minden utcára, házra. Ha lehunyom a szememet, megjelennek előttem a falu képei. Látom a nyolc ortodox számára épült templomot. Illetve épülőben levőt. A harmincas években kezdték a munkálatokat, de a templomot túl nagyra méretezték, és az anyagi források kimerültek. Mementóként állottak a falak, a félig felhúzott tornyok, a tető nélküli templomhajó. Szállóige lett belőle: a megesett leányra mondták a környéken, „úgy járt, mint a bözödújfalui román templom, felcsinálták, s úgy hagyták.”
Látom a katolikus templomot is vasárnap reggel. Fekete kendős idősebb, tarka kendős fiatalabb asszonyok igyekeznek a szentmisére, s az ajtó előtt megigazgatják kendőjüket, kabátjukat, hogy méltóképpen léphessenek be Isten házába.
Látom a kora reggel munkába sietőket. Szerszámaik a vállukon, kenyér meg egyéb a tarisznyában, korondi korsóban ivóvíz. Vagy az autóbuszhoz menőket, akiket a közeli gyárak, műhelyek várnak.
Látom a tanító urat a tanító nénivel együtt, ahogy az iskola kapujában várják az érkezőket, meg a zsibongó gyerekhadat, ahogy tódulnak befelé a két osztályterembe. Négyosztályos iskola, két tanteremmel. A gyerekek szorgalmára nincs panasz, a tanító házaspár értően terelgeti kis nyáját a tudás izgalmas magaslatai felé. Még a cigány gyermekek is szívesen járnak iskolába. A tanító úr aggódva kérdezi, hogy mi a baj, ha beteg van az osztályban. Emlékszem egy béna lábú cigányfiúcskára, akit kerékpárral hoztak fel az iskolába minden reggel nagyobb testvérei. Ne maradjon el kortársaitól.
Látom télen a havas utakat, ahol lovas szánokkal hozzák a tűzrevalót. Erdőre fáért télen kell menni, mert akkor lehet a fagyos földön a kitermelés helyét könnyen megközelíteni, és mert akkor ér rá a falusi ember. Ilyenkor szünetel a mezei munka. Kora reggel mennek ki az erdész által kijelölt területre. A kivágásra szánt fák már ki vannak jelölve. Azt ki szabad vágni. Mást nem is lehet, mert az erdész sasszeme észreveszi. Nem is néz a földre, csak a fák koronáját figyeli. „Innen kivágtak egy fát, keresd csak meg a csonkját!” – szól a kísérőjének. Nincs előtte titok az erdőben.
Látom Volf Zsuzsa nénit, amint a beteg fiáért aggódva jön az orvosi szobába – Geréb tekintetes úréknál volt a tisztaszobában berendezve –, látom továbbá Lovász Pepi nénit, ahogy a díszes tálalóból kiveszi a teasüteményt, és az asztalra teszi, poharat vesz elő, és édes borral kínál: „kóser, most küldték a rokonok”.
Látom a kis falusi boltot, ahova az esti buszra várva behúzódtunk a szeles, havas idő elől. „Jöjjön – hívott félre a boltos bácsi – van egy kis vad pénzem, a feleségem nem tud róla, igyunk egy kis sört.” (Végül is nem ittunk, mert megérkezett az autóbusz.) Az utódját is látom, aki – miután ő nyugdíjba ment – követte a boltban... Tragikusan végezte az „utód”. Valami kis hiánya volt a boltban, és attól való félelmében, hogy felelősségre vonják, öngyilkos lett. A sors kegyetlen fintora, hogy a záró leltár alkalmával nem találtak semmilyen hiányt.
És látom a duzzadó vizet, az otthonukhoz az utolsókig ragaszkodó embereket, a házukat szomorú szemmel bontókat, az összeomló falakat…
Emlékezem.
Aztán én is körbejárom a tavat, vallatva a megmaradt köveket, sövénymaradványokat: itt ez lakott, ott az, a kút ott kinek is állt az udvarán? Mígnem egy gyerekhang visszarángat a jelenbe: „Bácsi, adjon egy kis pénzt, csak egy lejt!” „Kié vagy?” „A Demeter Gizié.” Csecsemő volt még Gizi, amikor a falu eltűnt. A magasabb helyeken megmaradt néhány házat lakják a túlélők.
Mára már a templomtorony maradéka is beleveszett a tó vizébe…

Bige Szabolcs Csaba
2720
bigeszab - 2017. május 14. 12:15:30

Kedves Pilla!
Örülök, hogy rám találtál, illetve a cikkemre.
Üdv: Szabolcs Smile

2720
bigeszab - 2017. május 14. 12:12:44

Rita kedves!
Úgy érzem tartozom ennyivel ennek székely közösségnek, mert nem csak elfogadtak, de be is fogadtak. Házat vettem még amikor szó sem volt a gátról, s velük szenvedtem rombolás tragédiáját.
szeretettel: Szabolcs (Csaba)

1593
MT - 2017. május 12. 21:48:32

Szép emléket állítottál a szegény falunak. Szörnyű, ami ott történt! Sad Sad

2720
bigeszab - 2017. május 10. 21:48:01

Igen, kedves Zina, az volt a célom a cikk megírásával, hogy emléket állítsak a falunak, ismerjék meg olvasóim egy szeletkéjét az igazságnak. Nem mindenki az emlékek megőrzésen munkálkodik, ahogy írod is. Próbálnak a helyiek - az erdőszentgyörgyi polgármester, a rendőrség - gátat vetni ennek az újabb rombolásnak, de nem sok sikerrel. Szekerekkel, gépkocsival hordják el a "kitermelt" köveket, téglát.
Köszönöm a megjegyzésedet!
Szabolcs

3652
zina - 2017. május 10. 12:09:55

Aktuális a cikk. A Ceausescu-féle elmebajos falurombolás leggyászosabb szimbóluma volt az elárasztott falu a kiemelkedő toronnyal. Idén elkezdték leereszteni a mesterséges tó vizét, és hallomásból tudom, hogy már megjelentek a kőgyűjtögetők és szekerekkel hordják el és árusítják "mások fájdalmát", Bözödújfalu utolsó maradványait. Kegyeletsértés.
Köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket, kedves Szabolcs, alapos, eredeti, hamisítatlan forrás, hiszen magad is éltél, dolgoztál ott. Ezzel emléket állítottál egy egyedülálló történelmi-vallási közösségnek.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.