Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2017.12.17. 23:02
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2017.12.17. 23:01
Az ÚJ Tollforgató cím: ÚJ ÉV ÚJ REMÉNYEK. Ezzel a címhez kötődő tartalommal várjuk a novellákat, prózákat december 31-ig.

2017.12.17. 21:49
Keni Kedves! Érezd jól magad ezen az ünnepen! Gondolunk rád, és velünk leszel a mi ünnepünkön, akkor is, ha épp nem vagy itt. Áldott, békés Karács... Bővebben

2017.12.17. 21:38
Drága Keni! Nagyon boldog Karácsonyt, boldog újévet s hozzá jó egészséget kívánok Mindnyájatoknak szeretettel. In Love

2017.12.17. 17:49
Drága Keni! Nagyon boldog karácsonyt kívánok szeretteid körében. Áldjon meg Isten erővel, derűvel és annyi szeretettel, amennyit csak elbírsz! Hál... Bővebben

2017.12.17. 17:02
Drága Keni ! Smile Örvendek ,hogy otthon töltöd a karácsonyi ünnepeket a szeretteid körében . Smile Kivánok Nagyon Boldog Békes Karácsonyi Ünnep... Bővebben

2017.12.17. 16:55
Kellemes estét kivánok ! Smile

2017.12.17. 15:07
Kedves Keni! Kívánom, hogy szeretettel feltöltve jőjj vissza hozzánk. Érezd magad jól szeretteid körében az áldott karácsonyi ünnepeken! Heart Heart Heart

2017.12.17. 14:15
Szép napot mindenkinek. Smile

2017.12.17. 14:08
[color=#000099]Drá
ga Keni!
Köszönöm a verseimhez való hozzászólásaidat, a biztatást, az értékes véleményt! Kívánok számodra, ... Bővebben

Archívum
Felhasználók
Cikk hierarchia
Samu Katalin: Bátor tábor - Hatvan


„ Ez egy csodahely”- hallottam lépten - nyomon mindenki szájából.

- Ugyan, mekkora túlzás? - gondoltam.
-
Paul Newman, híres színész ismerte fel először, hogy a gyerekekre, akik életükért küzdve hosszú hónapokat töltöttek különböző kezelésekkel a kórházban, milyen óriási lelki terhek nehezednek. Ezért 1988-ban létrehozott egy tábort az amerikai Connecticut-ban, ami SeriousFun Children’s Network nevet kapta.

A Bátor tábor 2007- óta ennek a szervezetnek a tagja. A magán és céges adományozóknak köszönhető, ingyenes táborozási lehetőségek, segítenek ezeknek a gyerekeknek, illetve a családtagoknak, hogy elfogadják és szeressék önmagukat.

Mi is az a Bátor tábor?

„Táborunk nem klasszikus értelemben vett tábor. Különleges élményekkel mozdítjuk ki a gyerekeket a komfortzónájukból, hogy legyőzésével felismerjék: képesek szembeszállni nemcsak a kalandok során rájuk váró feladatokkal, de a betegségükkel is. Mosolyt csempészünk az arcokra, erőt adunk a küzdelemhez.”- idézem a honlapjukról.

A kislányom kezelőorvosa hívott fel, hogy lenne ez a táborozási lehetőség. A mi kis hercegnőnk miatt elfogadtam az ajánlatot. Habár eléggé elfoglaltak voltunk, mégis beleegyeztünk. Ha megemlítettem otthon, párom arcán minden nap láttam azt a kifejezést: „Jaj, ne már, minek megyünk oda?" . De mivel hangoztattam, hogy a kis gyönyörűségünknek milyen jót tesz, ezért duzzogva megértette.

„ Ez egy varázssziget”- olvastam az interneten.

- Elfogultak az emberek, nem lehet mindenkinek olyan fantasztikus. Mitől ennyire különleges? De mégis, talán jó lesz. - nyugtattam magamat.
-
Aztán eljött a nap, és mi útra keltünk. Fáradtan értünk a táborba, ahol nyüzsgő emberek vettek körül minket. Azonnal kellett névtáblát készíteni, és díszíteni kulacsot. A csomagokat elvették tőlünk, és ők vitték nélkülünk a szobába. Idegenek, az összes csomagjainkat! Először ez így nagyon sok volt. Mi éhesesek voltunk, az étkezés meg be volt szabályozva. Élelmiszert nem igazán lehetett magunkkal vinni. Hová kerültünk! Mindegy, csak pár nap, gondoltam magamban.

Amikor megnézhettük a szobánkat, meglepődve tapasztaltuk, hogy egy ajtó sincs bezárva. Bárki, bárhova bemehet. Ez aztán a bizalom! Az első jele annak, hogy ez valóban egy különös világ. A tábor el volt zárva minden más embertől, vagyis senki sem jöhettek be kintről. Akik meg ott éltek velünk, tisztaszívű, rendes emberek voltak. Hiszen valljuk be őszintén, manapság hol van olyan hely, ahol ezt megteheted? Ahol az értékeidet, pénztárcádat, mobiltelefonodat nem kell elzárnod és féltened? De ha belegondolsz, azért nem kellett senkinek sem ilyen látszólag fontos tárgy, mert ott nem számított ez értéknek. Ott a gyermek volt az érték, ott ő volt a fontos. Szomorú, hogy sokan nem ismerik fel, hogy mi az, ami igazán nélkülözhetetlen az életben. Közhelyes, amikor valaki babát vár, és megkérdezik fiú lesz vagy lány? Majd rögtön rávágják, nem baj, csak egészséges legyen! Úgy véled, teljesen biztos, hogy az lesz, miért is ne, ti is mindig azok voltatok.

Találkoztam itt olyan szülőkkel, akik sportoltak, egészségesen étkeztek, nem adtak cukrot egyszer sem a gyereknek. Érthetetlen volt számukra, hogyan lehetséges, hogy a gyermekük mégsem egészséges? Mindenki azt hiszi, hogy vele ez nem történhet meg. Én is így gondoltam, még akkor is, amikor már kiderült, hogy a kislányom valóban halálos beteg, nem tud védekezni a szervezete a kórokozókkal szemben, és belehalhat egy sima betegségbe is, ha nem lesz őssejt transzplantációja. Mindenki természetesnek fogja fel, hogy egészséges, az élet velejárójának, egészen addig, amíg egyszer meg nem tapasztalja az ellenkezőjét.

Mikor eljött a vacsoraidő, a terem, ahol az előbb még papír fecnik, ragasztók, matricák, hevertek az asztalon, öt perc alatt étteremmé változott. Az öt perc, nem költői túlzás, ezt elképzelni sem lehet. Látszik, hogy az önkéntesek gyakorolták, mert óriási összhangra és csapatmunkára van szükség, hogy rendet rakjanak, és varázsoljanak 21 család részére megterített asztalokat egy szempillantás alatt. A párom szavaival élve, röpködtek az asztalok. Szinte menekülni kellett, annyira betanult mozdulatokkal tették a dolgukat. Ez igazán szép! Bármilyen munkahely megirigyelné és példát vehetne róluk. Ami ezt tetézi, hogy ők ezt jutalom nélkül teszik. Szívből, szeretetből. Talán pont ez a kulcsa az egésznek. Valószínűleg ez a titka, a szeretet. Ezért, nem láttad, hogy valaki inkább támasztotta volna az asztalt munka helyett, mialatt a többiek dolgoztak.

Az ételeknél alaposan odafigyeltek az allergiás gyerekekre. Mindig tartok az étkezésektől, amióta kiderült, hogy a kislányom tejfehérje allergiás. Ott azonban, nagyszerű ételeket kínáltak így is számára, és soha nem volt éhes. Az óvodák, iskolák sokszor egyáltalán nem foglalkoznak ezzel a problémával. Pedig egyre elterjedtebb az ételallergia több formája. Nem pénz kérdése, hanem akarat kellene, hogy ne a szülőre hárítsák ezt a feladatot. Legfőbbképpen akarat, hogy fejlődjünk. Számomra felfoghatatlan, hogy vannak olyan óvodák, ahol a szülőknek kell elkészíteni az allergiás gyerekek ételeit. A bátor tábor megmutatta, hogy lehetséges egészséges, finom ételeket főzni mindenki számára.

Vacsora után elkülönítették a gyerekeket a szüleiktől. Vagyis idegenek vigyáztak rá innentől kezdve szinte egész nap. De többet nem használom azt a szót rájuk, hogy idegenek. Aki mesét olvasott a kislányomnak, míg mi kikapcsolódhattunk, aki vigyázta az álmát, aki egész nap foglalkozott vele, aki etetette, itatta, öltöztetette. Aki boldogan megosztotta velünk, hogyan játszott, hogyan vigasztalt meg egy gyereket, aki sírt az anyukája után. Aki utolsó nap alig tudott elszakadni tőle, ölébe ültetette, táncolni akart vele. Akiktől olyan gondosan, aprólékosan elkészített ajándékot kaptunk, amiből sugárzik, hogy mennyire odafigyeltek ránk, és szerettek minket. Ők már rég nem idegenek! Cimbinek hívják őket a táborban, és valóban azok is. Sőt, több mint cimbik, ők barátok. De akár lehetne őket segítő angyalnak is nevezni. Hiszen ezek az emberek, mind önkéntesek voltak. Mindent azért tettek, hogy mi a lehető legjobban érezzük magunkat. Nélkülük ez a tábor, nem lett volna ennyire varázslatos. A szülők, nem tudtak volna beszélgetni, ismerkedni más felnőttekkel, nem tudtak volna minden aggodalom nélkül játszani, és én nem élték volna át azt a katartikus élményt, amikor leereszkednek egy hintán 9 m magasból.

Ezek a látható jelenségek. Mellette ott van a láthatatlan. Nélkülük nem tudták volna megtalálni és megszeretni újra önmagukat, nem tudták volna leküzdeni a félelmeiket, nem hitték volna el, hogy az emberek alapjában véve jók.

De ez csak egy kis része volt a tábori életnek. Itt semmi sem tűnt lehetetlennek, mindenre képesek voltunk. Habár semmi szabadidőnk nem maradt,- (mert a tizenkét órából álló napban napi tizennégy órán át programok vártak minket) - de képesek voltunk létrehozni egy színpadi előadást fél óra alatt, miközben egy tündérke dolgozott a kezünk alá, és percek alatt szebbnél- szebb jelmezeket varázsolt ránk.

A nevetés, a tánc, a zene, a vidámság, napi kötelező programnak minősült. Délutánonként együtt voltunk a gyerekekkel. Ilyenkor „egy perc és nyersz” –es játékok hada várt minket, mint pl.: toronyépítés kockacukorból, Csúzlizás WC papír gurigával, tükörre rajzolt tejszínhabos arc lövöldözése vízi pisztollyal stb. Eszméletlenül szórakoztató volt. Ugye, hogy nem kell a gyereknek drága játék, hogy jó érezze magát? A tábor ezt bebizonyította, hogy fillérekből is lehet felejthetetlen élményt nyújtani.

Nem tudok mindent leírni, amit átéltünk. Szavakba önteni is képtelenség. Ott teljes elfogadás volt, önmagad lehettél. Senki sem kérdezett semmit, amitől rosszul érezted volna magadat. A gyerek betegsége, a nehézségek, egyszer sem volt beszédtéma a csoportban. Nagyon ritkán, mi szülők megemlítettük kicsit, de csak néhány mondatban. Sokan azt hihetik, hogy ezek az emberek, mind megkeseredettek, szomorúak. Hála Isten egyáltalán nem! Igaz, a szívünk mélyén minden bizonnyal mindenkiben rejtőzködik egy ilyen én, aki még nem dolgozta fel az eseményeket. Aki emlékszik a legrosszabb pillanatokra és érzésekre. Senkinek sem könnyű, nem számít, ha leukémiás, daganatos, vagy immunhiányos a gyermeke. Mindannyian hallottuk azt a szót, amitől az egész emberiség irtózik, fél. Borzasztó, hogy ráadásul a saját gyerekedet érinti. Mégis mindenki derűsen vett részt a programokon. Sokszor szakadtunk a nevetéstől. (legalább is én). Nagyon igaz ez az idézet: „Nevetni az tud csak igazán, aki már eleget sírt.”

Az ottani élet olyan, mint egy mese. A Hófehérke és a hét törpe. Mi magunk vagyunk a Hófehérkék, a gonosz királynő a betegség és a hét törpe inkább 77 törpe, a tábor szervezői, a cimborák. Félünk, hogy a gonosz királynő megtalál minket, miután elmenekültünk előle. Hozza a fűzőt, amitől a lélegzetünk is eláll, a fésűt, amitől az életünk összekuszálódik megint, vagy a mérgezett almát. Mégis, itt most a törpék között biztonságban érezzük magunkat, vigyáznak ránk, boldogok vagyunk. A kis Hófehérkék is örömteli arcocskával táncolnak, játszanak, minden nap. S Ahogy nézzük őket, egy érzés fog el minket: " Ők mind egészségesek". Azt kívánom, hogy ez a gondolat, végig elkísérjen minket, egészen addig, amíg egy szép herceg, örökre meg nem szabadít minket a gonosz királynőtől.


Túlzás, hogy ez egy csodahely?

Belépőt ne nyerj ide, azt kívánom! De kérdezz meg valakit, aki már járt itt! Vagy a páromat, aki savanyú ábrázattal fogadta el, hogy idejövünk, majd annál ezerszer savanyúbb ábrázattal döbbent rá, hogy haza kell mennünk, és a mesének vége.

Samu Katalin
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
5772
Kata1984 - 2017. december 05. 16:03:48

Kedves Rita!

KöszönömSmile. Igen, ezzel az írással pontosan az a célom, hogy mindenkivel megosszam. Az emberek, tudjanak róla,hogy létezik még csoda a Földön. Örülök, hogy itt jártál!

Szeretettel:

Kata

5694
ritatothne - 2017. december 05. 14:05:29

Kedves Kata!

Gratulálok ehhez a szívhez szorítóan szép íráshoz. Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt az emberségesen szép élményt.

Szeretettel: RitaRose