Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Bige Szabolcs Csaba: Tengerszem


Nem csak télen, nyáron is – ha tehettük – jártuk a hegyeket. A havast. Az egyszerű élet, a tiszta levegő, a kakukkfű illata, a fenyők közül elé bújó ködök, a szamóca piros pettyecskéi, az áfonya sötétkékje, a csend suhogása olyan vonzerőt jelentett, hogy fáradságot nem kímélve kapaszkodtunk fel a Hargita, a Görgényi havasok, az Egyeskő, az Oltárkő, a Kis Cohárd meredek oldalain. A menedékház esti meghitt hangulata semmivel nem pótolható, nyugalmat, lelki békét adó ajándéka a nap élményeinek betetőzése volt.
Már kicsi gyermekkoromban megismerkedtem a hegyi levegő tiszta, pezsdítő hatásával. Még iskolás sem voltam, amikor Jádremetén nyaraltunk. A főutca mellett volt a feneketlen tó, a „tengerszem”. A nyaralók akasztották rá ezt a nevet. Mesék kaptak szárnyra, minden féle rém mesék. Hogy egy gazda az ökreit a tóból akarta megitatni, de az állatok belecsúsztak, és szekerestől elmerültek. Állítólag ma is látszanak a csontok, s a szekér vas részei. Mondják, hogy amikor valamilyen szerencsétlenség fenyegeti a falut, a tó vize felzavarodik, fortyog, és kiárad. Tizenéves testvérem a fiatalság hányaveti bátorságával átúszta a tavat. Ott izgultunk a parton, nehogy valami baja essék. Jaj, nehogy lehúzza a hínár!
De nem lett semmi baj, csak a hideg vízre panaszkodott, miután kimászott. A nyári melegben is jéghideg volt a víz.
A patak, ami a falu mellett folyt – Jád patak a neve – szintén hideg vizű, de kibírhatónak éreztem. Órákig tudtam benne lubickolni, lesve a cikázó kicsi halakat.
Azt hiszem, akkor jegyeztem el magam a hegyek világával.
Diákéveim alatt volt lehetőségem sokat járni a hegyeket, a havasokat. A Kelemen havasok volt leggyakoribb célja túráinknak. Valahányszor kiérkeztünk a menedékházhoz, kezdhettük a javítást. Egyszer még egy dobkályhát is vittünk ki a hátunkon, mert a régi kályha tönkre ment.
Vagy tönkre tették.
Rengeteg gomba nőtt a fák alatt. Jól kellett ismerni őket, ha gombapaprikásnak akartuk elkészíteni. Volt ott kékhátú galambgomba, tinóru, erdőszéli csiperke, keserű gomba, és a fenyvesek különleges ajándéka a rizike, vagy fenyőalja gomba. A keserű gombát, meg a rizikét érdemes volt parázs felett rostélyon megsütni, a tetejére téve egy kockácska szalonnát, és egy csipet juhtúrót. Meg persze kevés sót. Már az illata étvágygerjesztő.
A ház előtti szabad tűz körül ügyködtem, mikor nagyhangú, kis csoport turista érkezett. Az orruk vezette hozzám őket. A fővárosi emberek magabiztosságával telepedtek le körém egy, egy tönkre.
„Mikor lesz kész?” - kérdezte egyikük, de én csak hümmögtem (Mi köze hozzá?).
„Mennyibe kerül?” - jött a következő kérdés.
Miután elmagyaráztam, hogy nem eladó, magamnak sütöm, és az erdő tele van gombával, szedjenek, mindjárt végzek, s a tüzet átadom – lógó orral elballagtak. Nem mentek be az erdőbe gombát keresni. Eszükbe sem jutott.
Az már csak hab volt a tortán, mikor meglátták az önkiszolgáló kabanát (menedékházat) az egyszerű deszkapriccsekkel a dobkályhával, a jelzéseket megkeresve tovább bandukoltak.
Másnap reggel korán felszedelőzködtünk, és indultunk egész napos túrára, fel a gerincre. Ködös időben indultunk, de hamarosan felszállt a köd, és felragyogott felettünk a nap. Itt fenn kétezer méter körüli magasságban erősebb a napsugár. Biztosan a tisztább, ritkább levegő miatt. Az erdőben azonban félhomály fogad, a levegő is hűvösebb. Visszakerülnek az előbb levetett kabátok.
Hamarosan elhagyjuk a fenyvesek birodalmát. Havasi legelők terülnek el előttünk, megszakítva áthatolhatatlan boróka bozótokkal. Valóban áthatolhatatlan: kusza egymásba fonódó ágak szövevénye. Jobb, ha elkerülöd, vagy megkerülöd.
Dél tájban értük el a Jézer nevű tengerszemet. A zölden fénylő oldalak kisebb lapályt vesznek körül, ennek közepén fénylik, mint óriási drágakő a tó. Felszíne finoman fodrozódik. Hűs vize hívogat a déli melegben.
Kevés biztatás, egymás merészségének élesztése elég, hogy lekerüljön Gyuriról és rólam is a ruha.
„Irány a másik part!” - felkiáltással vetettük bele magunkat a hegyeket tükröző kékségbe.
Jéghideg víz fogadott. Eleinte nem is éreztem olyan vészesnek, de mikor úgy a feléig, harmadáig jutottunk, úgy éreztem, csontomig hatol a hideg. Szétnéztem, s láttam a part ahonnan indultunk talán közelebb van. Gyorsan megfordultam, és verseny tempóban visszaúsztam.
Gyuri átúszta a tavat, s dideregve szalad vissza hozzánk.
Felöltöztünk, és büszke örömmel mentünk tovább: tűrőképességünk határáig teljesítettünk valamit.

Bige Szabolcs Csaba
2720
bigeszab - 2018. március 10. 16:08:59

Kedves Rita!
Köszönöm elismerő szavaidat! A rizike gombát emlitettem a többi közt. Ez kevéssé ismert gombafaj, s tudatosn hoztam szóba. A fenyőerdők lakója, úgy is nevezik még, hogy fenyőalja gomba, mely név mutatja előfordúlási helyét. Húsa narancssárga, megtörve tejnedvet enged, amely a levegővel érintkezve megzöldül. Ettől sokan megijednek, de nagyon ízletes, ehető gomba. Egyetlen mérgezőhöz sem hasonlít.
Szeretettel: Szabolcs

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.