Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.16. 17:30
Kellemes estét kívánok szeretettel! Heart

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Cikk hierarchia
Bakos József: Bernáthegyik a panelban.

Állatkínzás városi módra.

Sokszor hallott közhely, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Bár vannak más kis házi kedvenceink is, mint a macska, a hörcsög, vagy a pinty, esetleg egy jópofa kis madárpók, kinek-kinek ízlése szerint, mégis a hűséges tekintetű ebeket kedveljük leginkább. Ez érthető is, hiszen aki élt már közös háztartásban velük, jól tudja, hogy néha már-már emberi tulajdonságokkal és intelligenciával rendelkeznek. Számíthatsz rájuk akkor is, ha vidám vagy és majd ki ugrasz a bőrödből örömödben, de akkor is, ha éppen rossz passzban vagy. Jókedved rájuk is átragad, és ilyenkor szívesen játszanak veled. Örülnek annak, hogy örülsz. Amikor pedig magad alatt vagy, együtt érzően néznek rád nagy könnyes szemeikkel és puha szőri buksi fejüket öledbe fúrva, próbálnak vigasztalni. A kutyák őszinték és barátságukért cserébe nem kérnek semmi extrát, csak annyit, hogy simogasd meg őket, beszélj egy kicsit hozzájuk, és néha vidd le őket sétálni, hiszen a mozgás a lételemük!
Apropó mozgás! A kutya kedvenc elfoglaltságai közé tartozik az, hogy futkározik, nézelődik, esetleg �uram bocsá�, megjelöl néhány helyet, hátsó lábát megemelve, könnyítve magán. Erre valók a baráti séták. Kéz a póráz végén és nyomás! A parkban, vagy egy erdőben akár el is lehet engedni őket, had futkározzanak egy kicsit. Legfeljebb egy nylon zacskóval összeszedjük utánuk a boldogság nyomait, tisztelve környezetünk szépségét és tisztaságát.
Ugye ha ezt elképzeljük gondolatban magunk előtt, egy harmonikus állapotnak tűnik. Most már csak az a kérdés, hogy mi a helyzet a valóságban? Tényleg minden ember ilyen korrekt módon bánik az állataival?
Már szinte hallom az olvasók felkiáltásait, hogy bizony, nem. Én itt, ahol élek, sokszor sajnos egészen mást látok és tapasztalok, ez pedig eléggé bosszant engem. Mégpedig nem is kicsit, hanem nagyon. Saját tapasztalataim szerint az állattartás divattá vált. Sokszor már nem azért vesznek kutyát, vagy más állatot �emberbarátaim�, mert szeretik őket, hanem azért, mert a sógornak, a havernak, na meg annak a hülye szomszédnak is van, akiből ki sem nézné az ember, hogy állatbarát. Ezen felbuzdulva, sok átlag magyar állampolgár nagy elhatározásra jut. Rövid töprengés után elindul az állatkereskedésbe. Téblábol a sok kis jószág között, esetleg még az eladót is megkérdezi - jobb esetben - erről-arról, majd egy jól irányzott mozdulattal kiválasztja magának azt az állatot, amelyik a legnagyobb, leghangosabb, legegzotikusabb, vagy esetleg csak a legdrágább, hogy legyen mivel villogni a döbbent szomszéd előtt.
Így kerülnek a jobb sorsra érdemes nagy testű békés kis jószágok a kertes házakon kívül, az egyszobás panellakásokba is. Önmagában az, hogy ilyen kis lakásokban is tartanak kutyát, nem lenne baj, hiszen vannak igazán kisméretű ebek is, igaz ők már egy kölyökmacska látványától is menekülőre fogják a dolgot. A �kedves� panellakó pedig, ha állatot vásárol, nem erre vágyik, hanem igyekszik valami ütősebb méretűvel felszerelkezni. Bár ő maga is csak cipőkanál segítségével tud a kis lakásban közlekedni, mégis bevállalja azt, hogy így, lakótárssal együtt, már szinte lehetetlen otthon közlekednie. A bajt pedig tetőzi az is, hogy ehhez a helyzethez sokszor még hozzáadódik egy jó adag lustaság is. A szerencsétlen jószág pedig csak fekszik a szőnyegen, bámulja a TV-ben az idióta műsorokat, amíg a gazdája sörözik, és egy szép nagy rétről álmodozik, ahol kedvére szaladgálhat a színes virágok között.
Néha azért megtörténik a csoda, előkerül a póráz és irány a grund, vagyis a játszótér. Itt azt hihetnénk, hogy jó lesz ez így, legalább végre mozog az a szegény jószág. Amit azonban én itt nap mint nap látok, az inkább elszomorító. A látvány a következő:
Nyílik a lépcsőház ajtaja, megjelenik a büszke gazdi. Az arcára van írva a kérdés: �Na milyen klassz kutyám van?� Kilép, és a nyomában feltűnik az eb. Csak a feje nagyobb, mint egy football labda, összsúlya pedig van vagy 80 kiló. A �friss� városi szmoggal dúsított levegő és a nagyobb tér látványa boldogsággal tölti el, és már ugrik is, hogy kedvére mozoghasson. Pontosabban csak ugrana szerencsétlen, mivel a póráz a gazdi kezében van. Ő pedig valami titokzatos oknál fogva, csak két-három méternyit enged a szuper nyomógombos pórázadagolón. Így pedig, már nem olyan rózsás a helyzet. A büszke �főnök� felszegett állal, peckes járásával, kényelmesen sétálgat jogging ruhájában, megfeledkezve a döbbenten vele ballagó társáról. Ő a büszke macsó, a nagy �állatbarát�. Szerencsétlen kutyája pedig előtte halad egy-két lépéssel, fejét előre nyomva húzza a pórázt, szinte beleszakad, de a szorítás mégsem enged. Menne ő, futna, de nem tud. Olyan ez, mint amikor az ember nagyon erős szembe szélben próbál haladni. Biztosan megtapasztaltátok már ezt az érzést, amely leginkább a helybennjáráshoz hasonlítható.
Ezután egy-két kör következik a háztömb körül és a kiruccanás, már véget is ért, mert a gazdi elfáradt ebben a nagy túrában. Irány újra a lakás, és kezdődik az újabb néhány napos várakozás egy kis szabad levegőre. Hiszen �állatbarátunk� napközben dolgozik, így nem ér rá levinni a kutyát sétálni. Este pedig már fáradt hozzá, így hát marad a heti két szabadnap, vagy a hétvége.
Ezek után én, csak egy valamit nem értek. Azt, hogy ha valaki annyira �fontos és elfoglalt� ember, hogy alig törődik azzal a szerencsétlen jószággal, miért nem vesz inkább plüsskutyát. Abból is lehet kapni már a játékboltokban egészen komoly méretűeket. Ráadásul enni sem kér, és még sétálni sem kell levinni. Azt pedig egy internetes üzenőfalon olvasható levélben mutatom be, hogy mi a sorsa a megunt kis kedvenceknek. Ismeretlen szerzője arra kér mindenkit, hogy továbbítsuk írását. Én eleget teszek ennek a kérésnek.
Mindenkinek ajánlom a figyelmébe!
Íme a levél:

"Kedves Anyu és Apu!

6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat játszottam a gyerekekkel, és nagyon boldog voltam Veletek. Ahogy nőttem, egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem, Ti már sehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon, és többet nem tudtam felállni. Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Többórás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15 perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani:"Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom, és nem fáj semmim sem.
Meghaltam�
Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék..."


Összegezve mondandómat azokhoz szólok, akik ebbe az állattartó kategóriába tartoznak:
- Kedves kutyabarátnak mondott szerencsétlen! Ha olvasod ezt a cikket és ráébredsz, hogy rólad szól, próbálj meg egy kicsit boldogabb életet biztosítani annak a kis állatnak, aki veled él. Költözz vidékre, vagy vegyél egy hosszabb pórázt! Ha egyik sem szimpatikus, akkor vegyél inkább aranyhalat! A szomszédnak egy klassz akváriummal is lehet villogni és még csak kárt sem tudsz okozni a lelkükben, mint egy kutyánál.
Persze azért enni adjál nekik! Köszi!

Bakos József
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.