H. Gábor Erzsébet: Egy érzés…

Jóska, a többieknek hátat fordítva olajozta a nyikorgó kerekeket. Igyekezett nem törődni a gúnyos megjegyzésekkel. Volt ideje megszokni, hiszen már több mint öt éve, hogy ebben a kollektívában dolgozott. Az ipari tanuló évei alatt is idejárt szakmai gyakorlatra. Örült, hogy éppen ebbe a kis közösségbe került, ami igaz, ma már nem brigád, de a tagjai majdnem ugyanazok a személyek ma is.
A fiú hamar beletanult a szakmába, mindig szorgalmas és segítőkész volt. Sok társadalmi munkát vállalt, lótott, futott, a többiek helyett is, de ez inkább a javára vált, hiszen a jól végzett munka öröme, sikere, feltöltötte, erőt adott neki.
Gyakran hallotta a rosszindulatú sustorgásokat, hogy azért „társadalmizik”, hogy oka legyen a lógásra, emiatt igyekezett, csak az elengedhetetlen dolgokat munkaidőben végezni.
Most is, hogy visszajött a véradás után dolgozni, az Öreg megkérdezte, hogy:
- Na, kipihente magát a „fiatalúr”?
Nem szólt egy szót sem, csendben folytatta, amit reggel abbahagyott. Az Öreg bezzeg nem hagyta annyiban!
- Nézzétek csak, még most is milyen pirospozsgás az arca! Nem árt ennek semmi! - gúnyolódott. - És még azt meséli be nekünk, hogyha születése után nem kap azonnal vérátömlesztést, nem „itt „olajozná a kereket! Én meg nem tudtam elképzelni, hogy mi is nem stimmel ezzel a kölyökkel! Ilyen nagy, behemót férfi, és olyan türelmes, mint egy birka! Biztosan egy birka vérét kapta, amikor megszületett!
A műhely hangos röhögésben tört ki. Jóska sem állta meg már szó nélkül.
- Nem unja még, Pali bátyám? - kérdezte nyugodt hangon. Mért nem száll már le rólam? Törődjön a maga dolgával, van ott éppen elég, ha nem látok rosszul! Mi lesz a negyedéves tervünkkel, ha engem fúr a lyukak helyett?
- Teveled még viccelni sem lehet! - morgott az Öreg. Nem érti ez még a viccet sem! - nyúlt mérgelődve a villáskulcs után.
A műhelyben nem volt rossz hangulat. Megszokták már az Öreg bogarait, meg egymás természetét is a hosszú évek alatt.
Jóskára titkon felnéztek, csodálták benne a sok erőt, a tenni akarást, de ezt a világért sem mondták volna neki. Inkább állandóan kritizálták, ki tudja, miért.
A türelmes természetének köszönhette, hogy még mindig itt dolgozott, meg aztán, meg is szerette már őket.
Néha meg-meg csipkedték, de biztosan nem rossz szándékkal, - nyugtázta magában.
Sándorral, a művezetővel együtt tizenegyen dolgoztak a szállítószalagnál. Tizenegyen, tizenegyféle természettel megáldva, és mégis olyan jól összekovácsolódva.
Jóska kivételével, már mindegyik nős volt, „cikizték” is ezért épp eleget, főleg az Öreg.
- Nemhogy a nőkre pocsékolnád az erődet! Liter számra csapoltatod a véredet, a végén még olyan gyenge leszel, hogy még a gyerekcsinálásba is be kell, hogy segítsünk! Úristen! - rázkódott meg az Öreg -, ha arra gondolok, hogy egy idegen ember vére csörgedezik bennem, még a hideg is kiráz! Inkább ott pusztulnék el akárhol, minthogy másféle vérrel keveredjek!- harsogta.
- Ne acsarkodjon már Pali bátyám! - szólt vissza Jóska - majd szólok, ha be kell hogy segítsen, ne féljen, szólok időben!
A napok mindig hasonlóan teltek. Az öreg nem állt meg semmit szó nélkül, mindig mindenkire tett valamiféle megjegyzést, de erről a szegény Jóska gyerekről meg végképp nem akart leszállni.
Jóska inkább szeretetet érzett ki az Öreg szavaiból, mint gúnyt, és nem is tudott rá haragudni igazán. De az Öreg is szerette ám a gyereket! Hogy kétségbe esett azon a viharos keddi napon, amikor meghallotta, hogy összeütközött az a két vidéki busz, a csúszós útkereszteződésnél. Tudta, hogy a fiú azzal a busszal jár be az erőműbe dolgozni. És, hogy megkönnyebbült, amikor a kölyök dideregve belépett a műhelybe! Szíve szerint megcsókolta volna, a két, elálló vörösre fagyott fülét, de nem tette, inkább nem szólt egy szót sem.
- Vért adtam - motyogta a fiú és már indult is folytatni a dolgát.
Jóska úgy nézett az öregre, mit egy szigorú, de szerető nagyapára. Betöltött benne valami űrt, talán az apja, talán a nagyapja helyett, hiszen férfi nélkül nőtt fel, a nagyanyja egyedül nevelte.
Amikor színjelessel végzett az ipari iskolában, alig várta, hogy végre kereshessen a nagyanyjának. Az első fizetéséből egy fekete kötényt, meg egy puha, gyapjú kendőt vett neki.
A nagyanyja százszor az arcához emelte.
- Milyen puha - mondta -, és a szeméből úgy gurultak a könnyek, mintha nem is boldog, hanem halálosan bánatos lenne!
Aztán beiratkozott a dolgozók esti gimnáziumába, ahol, ha minden jól megy, már nyáron érettségizik. A tanuláshoz mindig jó feje volt, csakhogy a nagyanyjának, keresőre volt szüksége.
Szerette a közösséget, ahol dolgozott, végre férfiak között, férfi szót hallhatott.
Azon a napon, mind a tizenegyen kint dolgoztak a szállítószalagon. Olyan hideg volt, hogy az ember még a kutyáját sem engedte volna ki, ha csak nem muszáj, de a szalagszakadást meg kellett javítani, ott fennakadás nem lehetett.
A munka oroszlánrészét, még mindig az Öreg vállalta, ő csak ránézett valamire, és már tudta is, mi a hiba. Nagyon értette a dolgát, az biztos!
Talán azért is érte olyan döbbent meglepetés a többieket a szörnyű hír hallatán, amikor megtudták, hogy az öregnek csuklóból letépte a kezét a hirtelen beinduló szalag. Több mint egy kilométerre voltak a műhelytől, sem egy telefon, sem egy jármű a közelben. Sándor a művezető, és Jóska vitték be az Öreget. Iszonyatosan sok vért veszített, amire a városi kórházba érkeztek vele. Azonnal vért kellett, hogy kapjon. A nemrégiben történt tömegbaleset a kórház vérkészletét majdnem teljesen felemésztette. Újabb véradományokra volt szükség. Jóska elsőként tartotta a karját, hogy „nagyapját” visszasegítse az életbe.
Sándor, szintén azonnal felajánlotta a segítségét, ami most annyira természetesnek tűnt, mintha valakinek egy pohár vizet nyújtott volna, hogy a szomját oltsa.
A két férfi csendesen ballagott egymás mellett. Félve rótták az egyre rövidülő utat, ami az üzemhez vezetett.
Sándorban valami megmagyarázhatatlan, ritkán tapasztalt, magasztos érzés mocorgott, valami olyan, amitől csak meghatódni tud az ember, de beszélni róla, nem. Mintha magából adott volna egy darabot, hogy a másik embert megmentse, és nem kevesebb, hanem sokkal több lett ettől. Könnybe lábadt a szeme.”Szegény öreg, mi lett volna ha…”- gondolta.
Jóska harsogó orrfújása hozta vissza a valóságba.
- Hideg van - mondta a kölyök, siessünk, hátha maradt még Juci néni forró teájából…
A műhely dolgozói feszült várakozással figyelték az érkező két férfit, vajon milyen hírrel jönnek?
- Megmarad az Öreg! - mondta meghatódva Sándor -, és idegesen veregette sapkájáról a frissen esett havat. Hatalmas megkönnyebbülés vett erőt mindenkin.
- Hál Istennek! - hangzottak az igazi sóhajok!
- Nem kellene bevinni valamit neki? - fontoskodott Juci néni, a mindenes.
- De! - mondta huncut mosollyal Sándor. - Azt üzeni az Öreg, hogy Kisüsti helyett egy kis vért vigyünk be neki, mert valahogy azt most jobban kívánja!
Egy pillanat alatt feloldódott a feszültség. Jókor jött ez a kis tréfa, ami mint célzás, sikeresen célhoz is ért, ugyanis műszak után megfürödve, felöltözve, halkan, szinte szótlanul, együtt indult el a kis csapat, de most nem a Kékszilvába, hogy az izgalomtól kiszáradt torkukat leöblítsék egy felessel, hanem a városi Kórházba vért adni.

Írta: H. Gábor Erzsébet
2175
hzsike - 2011. augusztus 04. 19:56:28

Kedves Rozálkám!
Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és köszönöm kedves hozzászólásodat is!
Szeretettel:ZsikePfft

1209
angyalka - 2011. augusztus 04. 17:52:09

Drága Erzsike!!!
Remek, jól kidolgozott történet, mely igazán tanúságos.
Milyenek is vagyunk mi emberek? Nagyon sokszínűek,mindenki más.Egyforma emberkék nem is léteznek.
De a bajban ismerszik meg igazán a barát.
Szeretettel olvastalak:

Pusz:Rozálka

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.