Kenéz István: Disznóvágás. /Könyvrészlet/.

Közel 15 évi házasság után váltunk el és kb. 9-10 évig voltam 40%-os hétvégi apa. Ez 1984-ben történt. Ezt követően talán már a második évben levittem Vásárhelyre gyerekeimet, hogy amíg lehetőség van rá láthassanak egy igazi disznóvágást. Gondoltam, hogy ez Anyáméknak egy kis gondot okoz, mert ilyenkor nagy a felfordulás, az idegeskedés, a kapkodás, a sok odafigyelést igénylő munka, nagy a piszok, amit többen több felé hordhatunk, ezért előre megbeszéltem velük, hogy ezek ellenére számítsanak ránk. Már nem volt kocsi, ezért felültünk hárman a reggeli vonatra és már kora délelőtt le is szálltunk a nagy állomáson. Örültem, amikor megláttam, hogy létezik még fiáker, ami befogott lovakkal ott várt a hazaszállítandó utasokra. Csak egy volt, így hát ezt az egyet "mögfogadtam" és felültünk rá. Hideg volt. A tető fel volt húzva, de a kocsis mikor beültünk, jó meleg pokrócokkal deréktól lefelé betakarta a lábainkat. Azután oda szólt a lovaknak, - na gyia !.- és a fiáker elindult velünk Susánba a sáros utcákon és megállt a ház előtt.
A disznó persze akkorra már régen elvérzett, de hát nem is egy felemelő élmény, amikor megszúrják és átvágják a torkát, vészes sivalkodása közben, fogják cibálják, az pedig küzd az életért.
Ez már hajnalban még világos előtt meg szokott történni, hangosra állított, bekapcsolt rádió mellett, hogy minél kevesebben hallják az odament maradt nők és gyerekek a sivalkodást. A férfiak is csak úgy kezdenek neki, hogy előtte egy két kupica jó gatyaszaggató pálinkát felhajtanak, bátorításul, erőgyűjtésül és engesztelő áldozatul, mert mégis csak gyilkosság ez, de törvényszerű.
Felveszik közben a kifolyó vért, amiből a finom hagymás reggeli készül, rögtön ölés után, amíg a tetem kicsit tiszteletből megpihen, mielőtt megperzselnék. A vér nagyobbik része pedig meg majd később az abálóba a hurkaanyagba. Régen hosszú éveken keresztül egy igen jó böllér járt hozzánk is, mint sok helyre. Illés Pétörnek hívták és már ősszel jó korán mög köllött fogadni, hogy adott időre el ne vigye előlünk valaki más, mert igen kapós böllér hírében állt és sok dolga volt. Nem ivott, gyors volt, azt csinálta amit kértek tőle, úgy dolgozott föl mindönt, hogy csöpp sé mönjön kárba. Régen mindig külön tartott, egyformára hasogatott, száraz akácfát használtunk a pörzsöléshöz, a kézi tekeréses szerkezetbe, ami csak úgy hányta ki magából a jó lángot a szőrre és a bőrre, mert a pörzsöléstől is sok függött a feldolgozott disznó ízén.
Kibontottuk magunkat a fiáker pokrócai közül és lekászálódtunk, a kocsi elhajtott, mi meg becsöngettünk a kapun. Épp a perzselés végére értünk és még láthattak belőle valamit, de már nem Illés Pétör volt a böllér, hanem Imre öcsém, és már nem tekerős pörzsölővel perzseltek, hanem, gázpalackból, egy erre való fejjel. Kezdték kaparni, vakarni, mosni a disznót és úgy forgatták rá a leakasztott szín ajtóra, ahogy tisztult és fehéredett. Négy lába az égnek állt, úgy feküdt a hátán, négy téglával volt kitámasztva, hogy fel ne boruljon. Kaptunk a még sparhelt szélén álló melegen hagyott sült vérből, friss kenyérrel és vizes savanyú uborkával. Én az öcsémmel koccintgattam, hiszen a kibicnek semmi sem drága. Azután kivágták a disznó négy sonkáját és ment a feldolgozásra, csinosításra, igazításra és a sózóteknőbe, ami fából volt. Abban készült nyáron a szárított tarhonya télire. Ide került később a fehér és a füstölni való szalonna is szintén sózásra, pácba. Végigvágták a disznó hasát, fejétől a farkáig, farkától a fejéig. Egyben kiemelték a beleit és a belsőségeit, ami ment a mosóba és a kaparóba. A vékonybelet kaparták mosás előtt, kifordítva, a vastagbelet, csak átmosták és mosás közben forgatták. A bélre külön egész napra mindig volt egy asszony, aki csak ezzel foglalkozott. Kukoricafosztáskor külön gyűjtöttük a csuhét a téli bélmosáshoz, mert mi mindig csak csuhéjjal mostuk a belet, forró vízben, száz léről, reggeltől késő délutánig, amíg a meszelt falra feldobva ott nem maradt és már nem volt szaga sem. illetve csak bél szag. A kását már előző nap ki szokták fakadoztatni. Aki nem értené, annak leírom úgy is, hogy a töltelékbe való rizst előre pergősre kifőzték. A különféle részek a megfelelő feldolgozás szerint jártak kézről kézre. A paprikásba való, ment a nagy üstbe, az abálni való dolgok a másik üstbe, máj vese, vér, szalonna darabok, húsok, tüdő, nyesedékek stb. és már főzték is, hogy mielőbb darálóba kerüljön. Darálás után sózták, borsozták, fűszerezték, mert nálunk mindig csak egyféle hurka készült, az úgynevezett kásás ill. rizses hurka. Délután töltötték és a felszabadult abalében ki is főzték. Utána tették fel a főzni a 30-40 liternyi paprikásnak valót. A kolbász húsa is ledarálódott valaki által, befűszerezték, volt hogy két féle is készült, fehér is és paprikás is. Sütni való, és pár napon belül füstölésre menő, hogy utána a padláson fellógatva kiszikkadhasson, megszíjja a fagy, hogy még finomabb legyen. De összedarabolták a lesütni való húst is, ami kisütés után rétegesen bödönbe rakva, saját zsírjával leöntve, a következő év nyaráig is el kellet hogy álljon. Minden ilyen dolognak külön tudománya és hagyománya volt. A zsír kiolvasztása a töpörtyű kisütése már másnapra maradt. Így is egész nap égett a tűz kint is bent is, az sem mindegy mi alatt mennyire, meddig, milyen mekkora fadarabokkal. Feszült volt mindig a légkör, de nem volt rossz a hangulat, estére pedig, ahogy a dolog fogyott a nép is lassan megnyugodott. Déli ebédre ória leves főtt, házilag gyúrt tésztával, utána kifőtt húst ettünk vagy savanyúsággal, vagy befőttekkel, ki mivel szerette jobban. Bor is került az asztalra és le se került, estig már rá lehetett járni. Este mindig paprikás volt és a megmaradt leves. Délelőtt pogácsa, sós sütemény fogyott inkább, vacsora után már akadt édes, lekváros, szalagárés, vízönkőtt, mög miögyébb is, ha szorgalmas volt előtte a háziasszony és már mögsütötte, hogy az is lögyön. Régen igen sok vizet kellet hordani előre is, de ahogy fogyott közben is. De ekkor már folyt bent a fúrt Nortonból és a vezetékesből is, az egyik pénzért, a másik ingyen.
Hát ilyenek voltak a disznóvágások, amik később nem is soká véget értek. Az utolsón Apáméknál voltunk, amit Teri nénikémnél dolgoztak fel. Azóta nem ettünk hazait, se kóstolót, se sajátot.
Ízei a számban régi emlék. Kellett ehhez a hangulat is, a sürgés-forgás és az a tudat, hogy amit eszel a mi malacunkból lett, amit te etettél, gondoztál, ganajaztál, míg két mázsás nem lett.
Akkor még élt a Tata is, de már inkább csak nézte és irányította az eseményeket, mint gazda és Adi közben beszélgethetett vele. Biztosan neki is a régi disznótorokról mesélt, vagy mi történt vele egyszer katona korában. Attila inkább öcsémmel volt, és könyékig tunkolta a zsíros húsokat a darálóba, vagy a kolbásztöltés művészetét leste tekeredés, kunkorodás közben, és nagyokat röhögött az öcsémből folyó vicceken.
Nem tudom kaptak e ebből az ízelítőből élményt, vagy csak én nosztalgiáztam, mint, ahogyan most is, amíg elmeséltem, milyen volt az, amikor még.... Nem az Óbudai piacon vettem a véres és májas hurkát, amit sok más hasonló mellett, nem is ehetek.

Budapest, 2002. január.

298
keni - 2008. december 31. 10:43:46

Kedves Viola - Csaba - Gabi - Mária - zsuzsanna - Tímea és Te Keni -fiú...!

Végtelenül megtisztelő, hogy ennyien olvastátok ezt az egyszerű és hétköznapi beszámolót, de ezt én már a jövő számára írtam, hogy valamit megérezzenek, hogy régen is volt élet, és étel - és nem is akármilyen.
Hangulatjelentés is ez, amit Ti vettetek és talán ezért is értékeltétek-
kedességetekkel, és hozzámszólásaitokkal- Mert lassan ezeknek az időknek már vége szakad.
Hálás köszönönetem - külün-külün is mindannyiótoknak és, akik még ezen felül is olvasták..
keni

230
Torma Zsuzsanna - 2008. december 08. 15:27:57

Kedves Kenéz István!
Szombaton múlt egy hete, hogy a sógoroméknál voltunk disznóölésen. No ez sem már olyan mint régen, - ahogy Te is leírtad itt -, otthon már sokan nem nevelnek disznót. Őkis úgy vették, de bizony nem kerül így sem kevésbe! Azt meg még többen mondják, hogy már nem igen éri meg felnevelni az állatot, mert sokba kerül az eleség.
Nagyon tetszettek a régies kifejezések az "ő"-zések, ezzel is érzékeltetni akartad, hogy régen hogyan is beszéltek az emberek.
(régön az embörök). Nekem nem olyan furcsa ez, hiszen, már nem voltunk Szögediek, de azért az idősebbjeink még sokan így beszéltek felénk is.
Jó volt ez a kis ovlasmány a disznóölés felelevenítéséről!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

366
MajorGabi - 2008. december 05. 20:19:18

Kedves Keni !

Nagyon jó volt olvasni !!!
Gratulálok!
Tisztelettel: Major Gabriella

242
RRCs - 2008. december 05. 09:14:33

Kedves Keni!
Ízesen írtad le a hajdani disznóölést, amiről eszembe juttattad gyerekkoromat. Nálunk is valahogyan így zajlott a szegény disznó átlényegülése ebből az árnyékvilágból a hurkába, kolbászba. Mi nem használtunk rizst, hanem árpagyöngyöt, ahogyan nálunk nevezték gerslit. Egy kis igazítani való. Az orját így írják nem pedig óriának. Nagyon tetszett az élménydús, hiteles beszámolód. Gratulálok.
Üdvözlettel: RRCS

277
farkas viola - 2008. december 05. 00:39:55

Kedves Keni!
Az írásod tökéletes, élménydús. Este már hosszan írtam Neked erről, de valami baja lehet a gépemnek, nem tudom el küldeni, másnak sem, csak a töltések villognak és el megy az egész Honlap képe. Most újra próbálom, de sajnos már nem tudom leírni az első szöveget.
Röviden annyit, hogy nálunk is volt régebben mindig disznóvágás. Anyánk egyedül csinálta, mi, gyerekek segítettünk neki. Olyan ízeket soha többé nem ettem. Gratulálok
Szeretettel: Viola

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.