Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2017.11.24. 22:46
Jó éjszakát kívánok! Angel

2017.11.24. 21:51
Szia Katicabogár Smile Nem aludnod kéne már? Cool

2017.11.24. 21:48
Szia Miklós! Smile

2017.11.24. 19:47
Szép jó estét mindannyiunknak! Smile

2017.11.24. 17:01
Kelemes estét kivánok ! Smile

2017.11.24. 13:55
Ó, de jó lenne Jégmadár!! Előbb is szólhattál volna... Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott! Sleepy

2017.11.24. 12:59
Szép napot kívánok mindenkinek. Amennyiben van kedvetek ma délután fél négytől Kőbányán az Újhegy sétány 7. szám alatt (Könyvtár mellett) Ari Fabr... Bővebben

2017.11.24. 12:12
Szép napot mindenkinek. Smile

2017.11.24. 10:03
Szép napot kívánok mindenkinek! Heart Miklós

2017.11.24. 09:57
Szép napot Holnaposok Heart Józsi Smile Köszönöm a feltöltést !

Archívum
Felhasználók
Bakos József: ÜVEGGÖMB.Versenyen kívüli történet! (2008. december)

EZ A TÖRTÉNET VERSENYEN KÍVÜL SZEREPEL. SZAVAZNI NEM TUDSZ RÁ!

Üveggömb

Kegyetlenül hideg este volt. A koszos kis utcákon – mint valami hatalmas söprű, – tisztaságot próbált varázsolni a téli szél. A romos házak között pedig furcsa árnyak tűntek fel. A férfi lassan, komótosan ballagott közöttük. Nem félt tőlük. Már nem. Volt idő, amikor fejét ide-oda kapkodva figyelte a különös, surranó lépteket. Mára azonban megszokta az éjszakai utcák zaját. A félelmetes és gyanús hangok megszelídültek a számára. A kóbor macskák és patkányok nem zavarták, szinte barátokká váltak. Legalább volt kihez beszélnie. Békésen megosztoztak a területen.
Az utóbbi napok azonban nagyon nehezen teltek. Jó ideje már, hogy egy falatot sem evett. Kukáról-kukára járt és tüzetesen átvizsgált mindent. Abban reménykedett, hogy legalább egy fagyos, száraz kenyérdarabot, vagy valami hasonlót talál, de nem járt szerencsével. Fázott, szeme égett a láztól, fájt a feje és szédült. A csontig hatoló hidegtől nem védte már szakadt kabátja, hiába húzta össze a nyakánál.
Eszébe jutottak a régi idők, a boldog, békés napok, a kedves kis ház ahol családjával lakott. Azután jött a háború és elvesztett mindent. Hetven évesen az utcákat járja éjjel-nappal. Egyetlen célja van már csupán, ételt kell találnia, hogy életben maradjon. Már amennyire ezt az állapotot életnek lehet nevezni.
Az elmúlt hetekben a kis városka mozgalmasabb lett. Sok család érkezett vissza és nekiálltak rendbe tenni házaikat, begyógyítani a sebeket, amelyeket a gépfegyverek golyói és a tankok lövegei okoztak. Felcsillant előtte a remény, hogy előbb-utóbb ételmaradékokkal lesznek tele a kukák.
Végigjárta szokásos éjszakai útvonalát, de üres kézzel fejezte be a kutatást. Nagyon éhes volt, már hallotta saját gyomra korgását. Elhatározta, hogy bemerészkedik a belvárosba, bár tudta jól, ez nem veszélytelen vállalkozás, hiszen a terület fel van osztva a hontalanok között. Neki, aki öreg és erőtlen, csak a külváros ritkán lakta része jutott. Beljebb a nála fiatalabbak és erősebbek tevékenykedtek, magányos farkasként járva az utcákat, vagy éppen bandákba tömörülve.
Óvatosan indult el a központ felé. Itt már szépen felújított házak álltak, kerítéssel, kutyákkal. Hirtelen eszébe jutott, hogy ha egy kutyával találkozna, még csak el sem tudna futni. Lábai erre már nem alkalmasak. Régebben volt egy erős botja, de a legutóbbi belvárosi „kalandja” során két suhanc elvette tőle és összetörte, majd őt is megverték. Ezután sokáig nem merészkedett ki a néptelen városszéli utcák területéről. Megelégedett az itteni gyárak dolgozói által hátrahagyott hulladékokkal. Most azonban nem volt maradása.
„Hiába, az éhség nagy úr” – gondolta, majd sóhajtott egyet és lelkileg kissé megerősödve kilépett a városka főterére. Óvatosan körülnézett, de nem látott senkit. Első útja az étterem kukáihoz vezetett. Reménykedve nyitotta fel a fedelét mindegyiknek, de hiába. Már megelőzték, így nem talált semmit. Könnyei potyogni kezdtek elkeseredésében. Utolsó reménye is elszállt. Nézte a kopasz fákat, a csendes házakat, a pislákoló gázlámpák fényeit és csak remélni tudta, hogy nem az éhhalált szánta neki a sors. Megtörölte maszatos arcát kabátja ujjával és maradék erejét összeszedve tovább lépkedett. Kevéske optimizmusa utat tört magának sötét gondolatai között és azzal bíztatta, hogy tartogat még valami jót is ez a keserves élet.
A szél ereje alábbhagyott és az idő is enyhült egy kicsit, legalábbis úgy tűnt a számára. Bár az is lehet, hogy ez is a gyengeség és a kezdődő fagyhalál jele. Lelki szemei előtt, már látta ahogyan az érzékei tompulni kezdenek, egyre erőtlenebb és fáradtabb lesz, majd csendesen leül valahová és a lelke, megszabadulva testi kínjaitól, átköltözik a túlvilágra. Néha már vágyott is rá. Megszabadulni mindentől ami rossz, ami fáj. Nem lenne többé éhezés, fájdalom és nem gyötörnék az emlékei sem. Felesége arca, amikor a karjai közt haldoklott, egy felrobbanó kézigránát szilánkjaitól megsebezve és kislánya, akit egy német katona lőtt agyon, a nyílt utcán. Nem szemből, hanem lesből, orvul, hátulról. Saját kezével végzett a gyilkossal, de ez nem hozta vissza sem a lányát, sem a feleségét.
Tétova mozdulatokkal indult el az egyik kis utcán, amely a főtérről kifelé vezetett, a város másik végébe. Lehajtott fejjel lépkedett, néha megtörölte a homlokát és gyűrött, koszos ruhazsebkendőjébe kifújta az orrát. Azon törte a fejét, hogy mit tegyen akkor, ha most sem talál valami ennivalót, amikor egy kirakat elé ért. Bent az üvegen belül egy kis lámpa világított. Halvány fényében látható volt néhány szalmával tömött mackó, egy-két mosolygós játék baba, fa dobozokban színes építőkockák és egy kis villanyvasút. Egyszerű játékokkal teli szép kis bolt előtt állt. Nézte a kirakatot és azokra a gyerekekre gondolt, akik ezekkel fognak játszani néhány nap múlva a feldíszített karácsonyfák alatt, a jó meleg fűtött szobákban. Ők már úgy nőnek fel, hogy nem tudják mi a félelem. Nem kell bunkerek mélyén rejtőzködniük, éhezniük, fázniuk és harcolniuk az életükért, mint ahogyan ő is tette. És mit kapott érte? Semmit. Az utcán tengődve éli maradék kis életét. Patkányok társaságában hajtja nyugovóra a fejét és csak álmában boldog néha egy kicsit.
Ahogy ezen gondolkodott, az jutott eszébe, hogy nekiáll átnézni ezeket a kukákat is. Hátha talál valamit, amit eladhat, vagy elcserélhet élelemre. Szépen lassan, megfontoltan elkezdte kipakolni az üzlet előtti szemeteseket, amelyek üres kartondobozokkal voltak tele. Látszólag semmi érdekes, vagy értékes dolgot nem rejtettek a papírkupacok. Már majdnem feladta, amikor az egyikben megzörrent valami. Óvatosan vette kézbe és belenyúlt. Hideg, sima tárgyat érintettek ujjai. Lassan emelte ki a kincset és döbbenten nézte a játékot a tenyerében. Egy üveggömb volt, benne egy kis házikó, fenyőfával és amikor megrázta, az apró fehér műanyag darabkák hópelyhek táncát utánozva vették körül a barátságos kis gömbbe zárt tájat.
A férfi szíve megtelt boldogsággal. Szemében könnycseppek gyűltek ismét, de ezek már nem a fájdalom és szenvedés érzését jelentették számára, hanem a reménység szikráját. Ahogy így állt az utcán, néhány percre megfeledkezhetett arról, hogy milyen nyomorúságos is az élete. Egy kicsit újra gyereknek érezhette magát. Megrázta néhányszor a gömböt és gyönyörködött a mesebeli hóesésben. Ezután óvatosan a zsebébe tette, hogy néhány kartondobozt össze tudjon hajtogatni. Éppen csak annyit, amennyit a kezében el tud vinni. „Jó lesz tüzelőnek” – gondolta és már vágyott vissza abba az elhagyatott gyárépületbe, ahol éjszakára meg szokta húzni magát. Amikor volt miből, tüzet rakott és átmelegítette egy kicsit öreg csontjait. Ez az ő egyetlen menedéke. Itt senkit sem zavar. Arra gondolni sem akart, hogy mi lesz akkor, ha valaki ezt az épületet is megveszi, elkeríti a külvilágtól és felújítja. A gyárban a háború alatt lőszert gyártottak, de lebombázták. A romok most a senki földjén, gazdátlanul álltak, így egyelőre van fedél a feje felett. Most már volt papír, amivel tüzet gyújthatott és ajándéka is. Ez a karácsonya talán szebb lesz, mint a többi. „Csak ne lenne annyira éhes.” – jutott ismét az eszébe, amikor meghallotta gyomrának korgását.
Amikor végzett, a gondosan összehajtogatott kartonokat a hóna alá fogta, zsebéből pedig elővette a gömböt. Újra felrázta. A ház körül táncra perdültek a hópelyhek. Vidáman forogtak ide-oda, majd megálltak és fehér szőnyegként megpihentek a gömb alján. Már éppen indult volna, amikor hirtelen egy árnyék vetődött rá és a háta mögött egy érces, barátságtalan hang szólalt meg:
– Mit keresel itt öreg? Nem volt elég a legutóbbi lecke?
Lassan megfordult, a gömböt erősen szorítva a markában és csendesen csak annyit válaszolt:
– Megyek már, csak egy kis papírt gyűjtöttem.
A sebhelyes arcú, nagydarab, vörös hajú férfi gúnyos vigyorral nyugtázta az öreg szemében tükröződő félelmet. Társa, aki cingár, kopasz, idősebb figura volt, közelebb lépett hozzá. Az arcuk már szinte összeért.
– Nem úgy van az barátom. Ez a papír itt a miénk – sziszegte a fogai között.
Az öreget szinte letaglózta a félelem és a rázúduló csatornaszagú lehelet. Állt szótlanul és várta, hogy most mi fog történni.
– Tedd le gyorsan a motyódat és húzz el innen, de gyorsan! – folytatta a sebhelyes, majd ő is közelebb lépett és még hozzátette: – A kezedet is ürítsd ki! Semmit sem vihetsz el innen.
A férfi szó nélkül lerakta a kartonlapokat, megfordult és már indult volna, de a cingár megkerülte és elé ugrott.
– Add ide ami a kezedben van! – kiáltott rá és a zsebéből egy rugós tőrt húzott elő.
– Nem adom. – suttogta támadójára nézve.
A következő pillanatban éles fájdalom hasított belé. Az első szúrás az oldalát érte, a második a karját. Kezével próbálta védeni magát, de hiába. Érezte, ahogyan a meleg vér lefolyik a karján és látta ahogyan kis tócsában összegyűlik és megfagy a földön. Nem kiáltott, nem könyörgött kegyelemért, csak szorította a gömböt, szeméből könnyek kezdtek el potyogni miközben azt suttogta:
– Miért?... Miért?...
A sebhelyes kiütötte a vékony, izgága társa kezéből a kést, majd ököllel teljes erőből az arcába vágott, eltörve a férfi orrcsontját.
– Ezt minek kellett? A nyakunkra hozod a zsarukat.
Ahogy ezt kimondta, az utca végén feltűnt az éjszakai járőr autója. A cingár felkapta a kést a földről és társával együtt futásnak eredt. Gyorsan eltűntek egy mellékutcában, mintha ott sem lettek volna.
Az öreg érezte, hogy nem tud tovább talpon maradni. Először térdre esett, majd a hátát a kirakatnak támasztva próbált egyensúlyban maradni, de túl sok vért vesztett. Szeme lassan lecsukódott és eldőlt, mint egy zsák. Kezének szorítása gyengült, a gömb kicsúszott ujjai közül és pörögve-forogva gurult az utcán, egészen egy kapuig, ahol végül megállt.
A hó lassan szállingózni kezdett. A házak teteje és a kopasz fák fehér takarót kaptak. Az utca csendes volt, újra csendes.

***

– Nekem mit hoz a Jézuska karácsonyra, – kérdezte a szőke kislány, miközben apja kezét fogva lassan sétált mellette. Néha lehajolt és beletúrt a hóba. Szerette a telet. Tudta, hogy ilyenkor valami kis apró ajándékot kap. Kopott kis télikabátja foltos volt, de meleg, a sálat pedig ami a nyakában volt, édesanyja kötötte neki és leért egészen a térdéig.
Apja elgondolkodva nézelődött és nem hallotta a kérdést. Nem tudta, hogy mit és azt sem, hogy miből vegyen ajándékot a lányának. Már annak is örült, hogy fedél volt a fejük felett, mert télire sikerült a szomszédok segítségével rendbe hoznia a házukat. Egy kis fenyőt már kivágott az erdőben. A padláson rejtegette ötéves kislánya elől és már várta az éjszakát, amikor feldíszítheti a saját kezűleg készített fa figurákkal és a felesége sütötte mézes kaláccsal. Ajándékra azonban már nem maradt pénze.
– Apa! Kérdeztem valamit – mondta a kislány színlelt morcossággal és megállt, hogy rá figyeljenek.
A férfi hirtelen kizökkent gondolataiból, lehajolt a lányához, egy puszit adott az arcára és megkérdezte:
– Ne haragudj kicsim, elgondolkodtam. Mit kérdeztél?
– Azt, hogy nekem mit hoz a Jézuska karácsonyra?
Apja várt néhány másodpercet, majd egy kicsit bizonytalanul válaszolt.
– Hát, biztosan elrejtett valamit a számodra – mondta és kacsintott egyet játékosan, majd kinyitotta a kertkaput. A kislány lehajolt, hogy újból érezze a havat és egy hógolyót gyúrjon, de a keze elakadt valamiben. Óvatosan félresöpörte a fehér takarót. A földön egy gömböt pillantott meg. Csöpp kis kezével felemelte, letisztogatta és ámulva nézte a kis házat, a fenyőt és a táncoló hópihéket.
– Köszönöm Jézuska! – mondta. Tudtam, hogy nem felejtesz el.

***

A férfi arra ébredt, hogy minden mozog körülötte. Szeme csukva volt. Még nem akarta kinyitni, nehogy elszálljon a varázs. Nem fájt semmije és a gyomra sem korgott. Kellemes meleget érzett. Óvatosan felemelte a fejét. Ismét megremegett körülötte minden, mint amikor a tankok dübörögtek végig az utcájukban, hosszú sorokban és lövegeikkel megrengették a falakat is, lánctalpaikkal pedig felszaggatták az utakat.
Kinyitotta a szemét és felállt. A megdöbbenéstől elakadt a lélegzete. Végignézett magán. A ruhája tiszta volt, az arca sima, haja gondozott. Egy kis szobában állt, az ablak előtt. Odakint esett a hó és a kis pelyhek néha megpihentek a magányos fenyőfa ágain. Közelebb lépett az üveghez és a távolban most már jól látta a gyönyörű kék szempárt, amely mintha észre sem vette volna őt, a táncoló fehér pihéket figyelte. Végtelen nyugalom töltötte el. Tudta, hogy lelke most már jó kezekben van. Nagyot sóhajtott és belefeledkezett a hópelyhek táncának látványába…

Vége

EZ A TÖRTÉNET VERSENYEN KÍVÜL SZEREPEL. SZAVAZNI NEM TUDSZ RÁ!
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
230
Torma Zsuzsanna - 2009. január 15. 13:19:47

Nagy kár, hogy erre az írásra nem lehetett szavazni, mert nekem nagyon tetszett!

Torma Zsuzsanna

227
kondrakati - 2008. december 30. 13:30:28

Nagyon megkapó ez a történet.
Nekem is tetszik ahogy a szálakat viszed, izgalmas, tele van feszültséggel ami végül nagyot robban, bár végig abban reménykedtem, hogy nem lesz tragédia. Az ember legbelül vágyik a jóra, bár tudjuk, az élet kegyetlen.
A szövegkörnyezet valóban nagyon mai, ezért a háború engem is megzavart.
Tetszett ez a szívbemarkoló történet.

2
Jozsi-foszerkeszto - 2008. december 20. 20:25:16

Kedves Zsuzsa, Gabi, Viola, Éva, Tota, Timoca, Keni! Örülök, hogy ilyen sokan olvastátok a történetemet és megírtátok nekem véleményeiteket, gondolataitokat. A történetem tartalma kitalált eseményen alapul, de az oktalan kegyetlenség sajnos jelen van az életünkben és sokan egyre kevesebbet figyelnek egymásra.
Erre próbálom felhívni a figyelmet írásaimban is. Azt viszont megígérem, hogy nem csak ilyen szomorú történeteket olvashattok tőlem. Nemsokára új írással is jelentkezem és kíváncsian várom a véleményeteket.
Kedves Tota! A történetemben a német katona és a kézigránát említése utal arra, hogy a történet a II. világháború után játszódik. Egy kicsit azt hiszem még finomítanom kell rajta, hogy ez egyértelműbb legyen. A történet végén azt próbáltam leírni, hogy a férfi lelke költözött az üveggömbbe. Egy kicsit ezt is át kell írnom, hogy egyértelműbb legyen, bár nagyon megmagyarázó jellegűre sem szeretném írni. Végülis az sem baj, ha az olvasók próbálják gondolatban befejezni a történetet. Smile
Mégegyszer köszönöm nektek, hogy olvastatok.
Üdvözlettel: Józsi

298
keni - 2008. december 20. 15:33:55

Kedves Józsi !
Nekem a Te tötréneted tetszik az összes közül a legeslegjobban.
Részemről csak ez az egy a Felülmúlhatatlan !
Gratulálok írásod finomságához és emberközelségéhez - még ha csak leíró is, de épp ez benne a megfogóan szép.
Tisztelettel !
keni

163
Timoca - 2008. december 19. 16:06:15

Kedves Józsi!

Mivel már megyek haza és egy kis bort is ittam (az ünnepre a kollegákkal), így csak annyit mondok. Ha van is hibája, nekem akkor is nagyon tetszett. Szívfacsaró volt és szomorú, de ennek ellenére gyönyörű. Gratulálok!

Üdv.:

Timóca

134
Tota - 2008. december 18. 15:12:29

Kedves Józsi!
Az első benyomásom rögtön az volt, hogy szépen, gördülékenyen írsz és jól viszed előre a történetet. Az első kérdést, mint olvasó akkor tettem föl, amikor a feléhez értem, hogy milyen háborúban játszódik a mese. Először 44-re gondoltam, utána a délszláv konfliktusram. Kicsit vártam, hogy kiderül, de nem jöttem rá. Végülis egy fiktív háború is lehetne, de nagyon realisztikus igényű és mainak hangzó a szövegkörnyezet.
A rosszfiúk támadásánál valami lélektani előzményt vártam volna, főleg, hogy a legutóbbi leckére utalnak. De el tudom fogadni, mint ostoba, oktalan hatalmaskodást vagy kegyetlenséget, melynek az előzményei nem fontosak. A kislány megjelenése szép és szívfacsaró. A befejezést nem tudom teljesen a helyére tenni.
A férfi gondolom maga az öreg, akit megkéseltek. De aztán eszembe jutott, hogy esetleg egyszerűen csak egy látomás. A bizonytalanság a lezáratlanság érzését keltették ezek a tényezők bennem. Egy szépen futó eseménysorban kevésbé megmagyarázott vagy kiírt döccenőt érzek és ez a mondanivalót is bizonytalanná teszi. Lehet, hogy túl szigorú vonalvezetéssel gondolkozom, de a második felében úgy vélem, hogy megtörik az a finnom lélektani vonalvezetés és a célra tartás. Velem ez akkor szokott előfordulni, amikor elinduok egy alaphangulattal vagy ötlettel, de közben próbálom kitalálni mi legyen a vége. Újabban azzal próbálkozom, hogy először találom ki a végét és visszafelé építem föl a sztorit, hogy minden a végkifejlet felé mutasson.
Szerintem a stílusod, a mesélési kedved és képességed kitűnő, az öreget lélektanilag nagyon szépen fölépítetted. A morgolódásom csak azt a célt szolgálta, hogy felhívjam a figyelmedet az epikai logika fontosságára.
Baráti üdvözlettel:
Tota

294
Kallaine Toth Eva - 2008. december 17. 17:37:53

Kedves Józsi!

Nagy érdeklődéssel olvastam prózádat. Szépen válogatott kifejezésekkel írtad meg ezt a nagyon szomorú történetet. Éppen a hetekben éltem át ilyen gondolatokat a sok elbocsájtott dolgozó emberek miatt, akik bizony talán a mostani karácsonyt is igen szegényesen fogják tölteni. Ki tudja, a közeljövőben hány ilyen szerencsétlen ember és család fog utcára kerülni? Nagyon szomorú a történeted, ami teljesen elkeserített, ennek ellenére tettszik. Különösen az, hogy egy szegény kislány találta meg az üveggömböt, akinek boldogságot okozott, nem pedig egy gazdag családból származó elkényeztetett kis fruska, akinek talán semmit nem jelentett volna.

Köszönöm, hogy olvashattam írásodat.

Üdvözlettel: Évi

277
farkas viola - 2008. december 16. 20:55:56

Kedves Józsi!
Nagyon tetszik a történeted, csak ne lett volna az eleje ennyire szomorú, de az ilyesmihez már egyre jobban hozzá kell szoknunk. Sajnos.
Gratulálok. Szeretettel: Viola

366
MajorGabi - 2008. december 16. 16:40:11

Kedves Józsi !
Szép történet a Tiéd ! És nagyon szomorú, de mégis boldog a vége. A vége pedig különösen tetszik ! Gyermekkoromban sokszor elgondolkodtam, miközben én is néztem az üveggömbömben ( mert nekem is volt ilyenSmile ) a takaros kis házikót, hogy milyen is lenne ott élni, mint a mesében, az üveggömben. Köszönöm, hogy olvashattam !!!
Major Gabi

230
Torma Zsuzsanna - 2008. december 16. 15:19:58

Kedves Józsi!
Csodálatos ... lenne ez a történet... ha a kegyetlenségek.. amik sajnos, jelen vannak az életben.. itt a földön.. nem tarkítanák ezt a szép írást. De ha úgy vesszük, a valóságból merítetted a témát és ezért nem is lehet érte haragudni.
Talán... a főhős lelke...odaát igazán megnyugodott, hogyha már az élete ily szomorú véget ért. A kislány kék szemepárja és boldogsága kárpotolta őt az elszenvedett kínokért.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile