Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Sabján László: A bölcsesség színe

Csöppnyi kis lurkó voltam. Boldog, és gondtalan. S ez azoknak volt érdeme, kiknek oltalmazó kezei körbevettek engem. Hogy mikor volt ez? Egy másik életben. S nem túlzás ezt állítani.
Én még akkor voltam gyermek, amikor a világ hagyta rendjén cseperedni a kis emberkéket. Nem sürgetve, s nem erőltetve semmit. S amikor az emberiség azóta egyre betegebb elméje, s szíve nem gyártott még annyi szennyet, mely most ott kering a ma gyermekei körül, s a világ erőszakosan injektálja beléjük e töménytelen mérget kivédhetetlenül.
Mennyivel tisztábban csengett akkor a gyermekkacaj! Mennyivel tisztább volt a játék! S a jövő elénk vetített képeit nem sötétítették azok a magasan tornyosuló vészjósló felhők, melyek az idő előrehaladtával mind mélyebbre ereszkednek, hogy beborítsák a világot.
Mi még tudtuk, értettük, s éreztük, mi az ünnep. S természetesen nem arra az álszent, nyereségvágyon alapuló visszataszító jelenségre gondolok, amivé mára torzult e fogalom a világ mind felületesebbé, önzőbbé váló hamis tekintetében.
Mi még egymásnak örültünk. Nem volt teher egy rokon látogatása, mi kényszerű módon elrángat az internet virtuális valóságától, vagy a legújabb sci-fi sorozat rémálomszerű képsorai elől. Az volt az ünnep, ha együtt volt az a néhány ember, aki a sok millió közül csak az enyém, csak hozzám tartozik. S az együtt töltött idő volt a legszebb ajándék.
Hogy ez csak mese? Szép szavakba rejtett álnok hamisság? Nos, igen. Magam is belátom, hogy e röpke gondolat mennyire nem képes beleilleszkedni fejvesztve rohanó világunk tarka-barka, ízfokozókkal elbódított, önmagát pusztító ködös szemléletébe. S a hasonló hangzású zengzetes felszólalásoknak magam is képtelen vagyok hitelt adni itt, most. Ám, ha magamforma, velem egy ívású ember szájából hallom – mély sóhajtások közepette –, érzem, tudom, igaz a szó.

Mosollyal emlékezem a vaskos tenyérre, mely hatvan egynéhány dolgos esztendő múltán is oly erős, s biztonságot adó volt. Csöppnyi praclim elveszett az oltalmazó, meleg ujjak ölelésében. S az öles léptek lassan követték egymást, hogy az apró szandálos lábaknak ne legyen nagy munka a felzárkózás.
Ragyogó nyári nap volt, derűs és mosolygós. Én és drága nagyapám komoly férfiúi egyetértésben ballagtunk végig a sétálóutcán. Hogy hová tartottunk, számomra nem is volt fontos. Csak az számított, hogy Ő ott van, s én mellette lehetek.
Hömpölygő emberár hullámzott még akkoriban e városrész mindkét oldalán. Hisz nem is gondolta akkor még senki, hogy majdan a „multik” elrabolják e kirakatsorok elől az emberek sokaságát, s velük együtt egy egész korszak varázsát is.
E hömpölygő emberár hullámai természetesen nem voltak oly erősen sodróak, elsöprőek, mint amilyenek ma kizárólag lenni képesek. Az emberek nem siettek annyira, mint napjainkban, mégis odaértek, ahová igyekeztek. Hisz nem is a törtetés, a feszültség, az idegesség juttat el minket céljainkhoz, hanem a lábunk.
Mily szimbolikus e kedves emlékkép. Egy nyiladozó elméjű kis lurkó apró léptei az ezerarcú sokaság sűrűjében, kit egy őszintén szerető, érdeklődve odafigyelő erős férfiú vezet kézen fogva. Egyetlen lépés sem bizonytalan. Egyetlen kérdés sem megválaszolatlan. Egyetlen tett sem indokolatlan. Minden világos. Oly egyszerű így a létezés.
Gyakran időztem nagyapámmal, mert Ő gyakran időzött velem. Amint a nagyszülő kedvence az unoka, úgy az unokáé a nagyszülő, ki mindig engedékenyebb, türelmesebb egy anyánál, apánál, s a fegyelmezés az ő keze alatt nem más, mint a játék része. Kapcsolatunk szoros volt, s kikezdhetetlen. S mivel jól nevelt voltam, s engedelmes hajlamú, nem voltam szégyenére e jeles férfiúnak, ki büszkén mutatott be engem ismerőseinek, ha arra alkalma nyílott.
Azon a szép, nyári napon is büszkén állított maga elé, s mutatott be első ízben a hangulatos fodrászüzlet fehér köpenyes dolgozóinak, kik elbájoltan gyönyörködtek bennem, amint félénken bújtam drága nagyapám oltalmat adó jelenlétébe. S miután biztatására bemutatkoztam szépen, vékonyka hangom, s nagy komoly ábrázatom megpecsételte sorsomat. Dús fürtjeimet menten összeborzolták, s arcomat pirospozsgásra csipdesték.
Kényelmes fotelban kaptam helyet. Onnan figyeltem érdeklődve, mint formálják nagyapám tisztes üstökét, s mint borotválják őt nagy gonddal. S minduntalan rajtakaptam a mosolygós felnőtteket, amint abban gyönyörködnek, milyen szépen viselem magam, milyen fegyelmezetten ülök, csöndben vizsgálódva. De azokat a tekinteteket csupán mai magam érti. Az a kis lurkó csak a nagyapját figyelte.
Miután János bácsival végzett – mert így szólította tisztelettel a borbély nagyapámat –, én következtem. Csillogó barna hajam máris a beszéd témája lett. Dícsérték, elemezték. S most nagyapám figyelt engem a nagy fotelból, s büszkén, mosolygósan felelgetett a szerénységemhez kapcsolódó kérdésekre. Én meg őt néztem egyre a nagy kerek tükörben, s ha tekintetünk összetalálkozott, elbazsajogtam magam.
 Na, mi a véleménye, fiatalúr? – kérdezte tőlem a bajuszos borbély, miután ő késznek tekintette
művét.
Túl szégyellős voltam az azonnali válaszhoz, így nagyapámnak kellett reagálnia.
 Nagyon jó munkát végzett, mint mindig. Ezért is járok önhöz. – dícsérte a hajszobrászt.
 Lacikának épp olyan könnyedén formázható a haja, mint János bácsinak. – hízelgett viszontag a
bajuszos férfi – Még a forgója is ugyanott van. És milyen szépen végigülte az egészet.
Még váltottak pár kedves szót egymás között, miközben én azon töprengtem, mi lehet az a forgó, azután a borbély térdeire támaszkodva lehajolt hozzám, hogy elbúcsúzzon. A kezét nyújtotta.
Feloldódtam már annyira, hogy leparolázzak vele, s azt oly férfiasan igyekeztem tenni, hogy menten újabb derűre gerjesztettem hálás közönségemet. Ám mindez már nem tudta lekötni figyelmemet, mert az én kis fejemben egy ideje ott motoszkált egy kérdés, mi most végre szavakban is formát öltött.
 És nekem mikor lesz olyan szép hajam, mint nagyapának?
A magas borbély meglepetten nézett le rám.
 De hiszen épp most mondtam, hogy ugyanolyan szép hajad van neked is, mint János bácsinak.
Erre én konokul csóváltam a fejem, mert bosszantott, hogy nem értenek.
 Nem is olyan.
Egy csinos fodrászkisasszony guggolt le mellém, s kedves hangjával simogatott.
 Hidd el, a tiéd is olyan szép, mint nagyapáé.
Ám én nem hagytam, hogy ne értsenek meg a felnőttek. Kifakadtam.
 Jó, de nekem mikor lesz olyan szép fehér hajam, mint nagyapának? Én is olyat akarok.
Csönd lett. Egy nagyon hosszú pillanatra. Oly hosszú volt a szünet, hogy magam is fölfigyeltem rá. Fölnéztem nagyapámra, azt sejtvén, valami nagyon csúnyát mondhattam. S arcán furcsa kifejezést láttam. Csak mai magam érti, megrendülés volt az, mit szavaim előmozdítottak belőle.
Hogyan is érthettem volna akkor, hogy kicsiny szívem egyszerű vágya oly erős érzelmeket kavar föl lelkében, melyek még a szemei sarkát is megnedvesítik, s ajkait is megremegtetik. Hogyan is érthettem volna meg, mily boldogság forrása lett néhány őszinte szavam. Mily nagy érték e sokat megélt férfi szívének. S mily fontos emlék a jövőben.
Nem érthettem, hisz apró gyermeki világomban a boldogság egyet jelentett a mosollyal, a nevetéssel, a könnyek pedig kizárólag a bánat és a fájdalom gyümölcsei lehettek. S mert a felnőttek megkomolyodtak egy zavart pillanatra, úgy véltem, szavaimmal bánatot okoztam az én drága nagyapámnak.
A felnőttek valóban megkomolyodtak, de azután tekintetük ellágyult, s János bácsira pillantottak. S mert ő képtelen volt megszólalni e különleges, emelkedett pillanatában, a kedves hölgy válaszolt, ezúttal finom kezével simítva végig kerek arcomat.
 Egy napon a te hajad is olyan szép fehér lesz, mint János bácsié.
Ettől megnyugodtam kissé. S amikor nagyapám megsimogatta erős, de végtelenül gyöngéd kezével az új frizurámat, már nem láttam ábrázatán azt az ismeretlen kifejezést, mert arcát enyhén az ég felé fordította, s amikor újra lenézett rám, már olyan volt pillantása, mint általában. Talán csak szeme csillogása volt élettel telibb.
 Gyere, kisfiam. – mondta halkan, s kézen fogott.
Indultunk haza.

Nagyapám aznap már hallgatag maradt kissé. S én azt hittem, megbántottam őt. Kérdezni nem mertem, nehogy még jobban elszomorítsam. Igyekeztem a legjobb gyermek lenni, hogy fölvidítsam. Mert csak hosszú évekkel később, egy másik életből visszapillantva értettem meg azt, hogy néhány butuska kis szavam volt a legszebb ajándék, mit valaha tőlem kaphatott.
S számomra már az is valódi ünnep, hogy e szép nap édes emlékét egy fotó tisztaságával fölidézhetem.

Írta: Sabján László
2951
Firm76 - 2011. november 23. 10:01:02

Kedves Edwin Chat!

Igazán kedves, és megtisztelő, hogy megosztottál velem egy kis emléktöredéket gyermekkorod világából. Magam elé képzeltem a jelenetet, és jót derültem rajta. Köszönöm.
Mint ahogyan köszönöm az íráshoz kapcsolódó értékes reagálásodat is. Én már olvasgatlak titeket egy rövid ideje. S épp ezért tudom őszintén, álhízelkedés nélkül állítani, igazán megtisztelve érzem magam általad.

Üdvözlettel, Laca

2951
Firm76 - 2011. november 23. 09:49:47

Kedves Ida!

Örülök,hogy tetszett az írásom, és megtisztelsz, hogy olvastad. Nagyon izgultam a fogadtatás miatt, mert ez az első kis írás, amit itt, közöttetek megosztottam ezen a nagyszerű oldalon. Köszönöm neked, hogy elsőként oldottad bennem ezt a feszengést.

Üdvözlettel, Laca

48
Edwin Chat - 2011. november 23. 02:25:59

Kedves László!

Írásod első részében találtam egy hibát. Azt, hogy igaz. Sajnos. A második fele, a nagyapa-unoka rész teljesen lekötött, élvezettel olvastam, és bennem is emlékeket ébresztett. Néhai apai nagyapámnál lakott egy idős férfi, mikor még kiskölök voltam. Imre bácsi volt a neve, de mindenki csak Figarónak hívta. Ő vágta a hajamat anno, persze ingyen. Mikor a nyírás végén bekente Pitralonnal a tarkómat, úgy csípett, szentül meg voltam győződve, hogy üvegszilánkokat tett a bőröm alá.
Nagyon jó történetet írtál, talán van benne kis hiányosság, de ezt messze elnyomja az olvasót teljesen lebilincselő történet sebes sodrása. Én azt mondom, megérte volna pályázatra beküldeni. Műved tetszik, élvezettel olvastam.

Üdv: Edwin Chat.

2678
Emperor - 2011. november 22. 22:05:13

Ez gyönyörű!
A legszebb ajándék egy szeretett nagyapának.
A kor leírása is elképesztően jó! Nagyon tetszett.
Gratulálok, kedves László.

Üdvözletem
Ida

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.