Elbert Anita: A karácsonyi angyal

A bocskoros idő megkarcolta a földet, amire kristályos, fehér hótakaró szállingózott. A Magas–hegy csúcsáról szemlélem térdig hóban gázolva a cukorsüveges domborulatokat, s tekintetem most megáll egy fenyőfán, ami zöld, vékony fenyőtüskéivel betűket ró az égboltozatra. Az ige annyi csak, szeretet. Karácsony szentéje van. Mikor leértem az országútra, fogtam két lovamat, Békét, és Üdvösséget, s szánommal messzi röppentem. Útközben számos fában gyűrűzött a vágy, bárcsak lehetne ő fenyőfa, melyet minden család csodál. Ám ezekre a platánfákra csak deszkákat szögelnek, s ágaikat tüzelésre használják. Ha egy fának szárnya lenne, az óceánban verne gyökeret, mert ott talán nem zavarnák az emberek. Hajdan Paradicsom volt a Föld, tele kristályokkal, növényekkel és állatokkal. Mára mindet a kipusztulás fenyeget. Talán ez az ember következménye. Árva voltom nem tagadom, nevelőapámhoz visz az utam. Zsindelyes parasztházban húzom meg magamat, egy öregúrnál, az ünnepek alatt. Színes papírlapokból vágok ki mintákat, télapót, csillagokat, virágot, hópelyheket, és angyalokat, mindezt a fára aggatom, mintha valós volna minden a fákon. Majd nehéz szívvel, de lelkembe kiált a pillanat, minden illúzió ezen a világon. Hisz világítanak a díszek, az izzósor, meleg sütemény illata száll, az emlékek felhorgadnak, de elülnek rögvest, amint arra jutok, az élet illúzió, mert a ragyogás holnap lehanyatlik, az öröm fekete ürömmé válik, s akkor mi értelme egy nap ünneplésnek. A semmi megint köztémává válik, felesleges másra gondolni, skarlátosak a hangok, a béke elült, elhallgatott. Én legjobban az elalvás előtti csendet rebesgetem. Ekkor már nem zavarnak a zajok, a gipszangyal, és a művirágcsokor. Csak magam vagyok és az éjjel. Suhanó gondolataimnak sercegése hirtelen megáll. Egy fénylő angyal közelített meg engem. Arra kért, engedjem, hogy tizenegy percre meghaljak. Oly ájtatos volt a hangja, hogy engedtem. Először lepergett előttem életem, és rájöttem, hogy a múltam már rég elfeledtem, csorbáim voltak szép számmal, emberek, kiket megbántottam. A jelenem most a halál. Az angyal felmutatott az égre, itt van az Élet Könyve. Kinyitotta a nevemnél, és ennyit súgott, gyermekem életed leáldozott.

– De még egy napot adj nekem, angyal, hadd mondjam el, milyen a halál az embereknek. – kérleltem az angyalt.
– Nem lehet, ezt élő ember nem tudhatja meg. – válaszolta az angyal.
– Tudom már, mennyi bűnöm megbocsátott az Isten, hadd áruljam el nekik, mi az élet. – könyörögtem az angyalnak.
– Az élet: tapasztalat, annak a megtapasztalása, hogy az anyag illúzió, s hogy a szívünk legmélyebb rekeszében van az Isten. Mibennünk van az Isten szikrája, s csak arra vár, hogy lángoszloppá váljunk. Hidd el nekem, mindezt tudja már a világ. – mondta morcosan az angyal.
– Egy napot kérek. – vágtam oda kereken.
– Rendben van. – egyezett bele az angyal. (Egy nap!)

Szőrcsuhát vettem, bozontos volt a hajam, s egy zöld gyertyát tartottam, a remény ígéretét. Minden házba bekopogtattam, s hirdettem, közel van az Isten országa. De sokan kirúgtak, mások meg sem hallgattak, sokan elvertek. Kimentem a pusztába, ahol egy hang kiáltott felém: „Menj végig ezen az úton, ott már vár rád egy koldus”. Fogalmam sem volt honnan jött ez az ige, de követtem, s megláttam a koldust. Elmondtam neki, hogy élete nem élet, s ezt is csak ráadásul kapta. Láttam, nem értett engem. Csóválta a fejét, fekete kabátján több volt a kosz, mint a világ összes szmogfelhője együttvéve. Gombjai töredezettek, s beszédében is több volt a törlés, mint a hang.

– Vezess engem az Isten elé. – kérte a koldus.
– Nem lehet. Hisz Isten a szívedben lakik. – válaszoltam.
– Ne akarj engem félrevezetni. Hisz a halál után Elysiumba vándorol a lelkünk. – tette hozzá a koldus.
– A paradicsom is a szívedben van. – feleltem a koldusnak.
– Minden vagyonom két fillér, neked adom, ha a mennybe juttatsz. – mondta fenyegetőn a koldus.
– (Nevettem.) Sajnos nincs menetjegy a mennybe, ha lenne, megvásárolná minden ember. De tudod mit, szólok a karácsonyi angyalnak, hátha majd ő segít neked. – kacagtam.
– Hiába hívogatom, nem jön az a rusnya angyal! Már megint átvertek! – dühöngött a koldus.

A koldus majd visszafordult, arca megváltozott, ruhája fényes lett, mintha fényből lett volna tetőtől talpig, szikrázott a sötétben. Megijedtem. De a koldus nagy hanggal ennyit mondott: „Az első próbatételt, ím, sikeresen letetted.”
Bennem csak úgy cikázott a gondolat, tördelve kezeimet, mi volt ez az egész. De hosszas gondolkodás után sem jöttem rá. Majd kimentem a sivatag szélére, ahol egy asszonyt láttam három száraz, megfeketedett kenyérrel. Az asszony nagyon sovány volt, mégsem evett a kenyérből, olyan volt az eszmélete, akár a szenteknek. Fogtam magamat, és három ropogós kenyeret adtam neki. Először megijedt tőlem, majd azt hitte, Isten jött el hozzá emberi alakban. Leborult előttem. Én rögvest fogtam kezeit, és felállítottam. Megmagyaráztam neki, hogy ember vagyok, s a halálról beszélek neki néhány szót, mert ő már visszajött egyszer onnan. Az asszony megette a három kenyeret, és hívta a barátait, hallgassanak meg engem. Mindenhol csak annyit mondtam tömören, vigyázzanak, mert ez a világ illúzió.

– Ez az ember megbocsátott nekem három kenyérrel. Az Isten jele van a homlokán! És még a halálból is visszajött értem! Áldott legyen az Úr! – kiáltotta a szent asszony.
– Nem vagyok méltó arra sem, hogy beszéljek, de hallgatni sem szeretnék. Ezért elmondok röviden egy történetet. Élt hajdanán egy gazdag mézárus, és egy szegény költő. A mézárus életében ingyen semmit sem adott senkinek. Egyszer odament hozzá a költő, aki kért tőle egy csupor mézet, de az nem adott neki. Meghalt mindkettő. A költőnek verseit több évezred olvasta, a mézárus vagyonát pedig unokaöccsei eltékozolták. A mézárus a pokolra, a költő a mennybe jutott. Gondoljatok a jövőre, mert eljön az a nap, s már itt is van, amikor tetteitek alapján megítéltettek. – prédikáltam.
– Ember, megint bizonyítottál, a megbocsátás a tiéd. A második próbát is kiálltad. – kuncogta az angyal.

Bárcsak tudnám, mik ezek a próbák, na mindegy. Sok mérföldnyi gyaloglás után megláttam egy kis őzet, aki beleakadt egy kerítésbe. Az őz lába rendkívül vérzett. Pont ezért egy fogóval szétkaptam a fokokat, és az őzike lábát pólómmal betekertem. Még így is átütött a szövetszemcséken a vér. Ölbe fogtam, és kerestem egy állatorvost. Az rögvest meggyógyította, összevarrta a sebet, és az őzike vígan ment tova. Ám még mielőtt az őzike elnyargalt volna, visszanézett. S ennyit mondott: „A harmadik próbát is elnyerted!”.
Isten katonáinak könnyű jót mondani, mert ők fogékonyak az igazságra, de a többiek rám sem hederítenek. Talán felesleges volt visszajönnöm a halál után a világba. Gondoltam, anyagnak anyag kell, hát fogtam szárny nélküli gipszangyalokat, és ingyen osztogattam őket. Vizsgáztattam az embereket, hiányzik–e belőle a fény és a szárny? Már nyolc órája figyeltem a tekinteteket, de semmi. Majd egy babakocsis nő ment el mellettem, a kicsike kiszólt, milyen szép fényes az az angyalka, és még szárnyai is vannak! Meglepődtem. Hol lát ez a gyermek ilyesmit ebben az egyszerű figurában? Nem tudtam rájönni, de elgondolkodtatott. Lehetséges, az anyag sem haszontalan, hisz az anyagban rejlik a hit, amely újabb szeretetre ösztönöz. Minden dolognak ugyanis van isteni oldala, csak meg kell tanulni kibontakoztatni. S aki szépnek látja a világot, és akár egy gipszangyalt is, annak lelkében is szép a szférák zenéje, mely, mint suttogó, közvetíti a csendet. Az emberek sajnos kötelességből élnek. Ugyanis minden, ami pénzből áll, az kötelesség. S karácsony napját is a pénz ünnepévé tették. Pedig a karácsony hangulat, tökéletesség. Az ajándék szükséges, de nem kötelességből, hanem szívből, s minden egyes gesztus közelebb visz egy fényhídon az emberekhez. Ez az ünnep, a szívben, nem a világmindenségben. S ekkor a béke megint nagy lesz, az örömkönnyek hullnak kérges arcomról, belezuhanva a semmi óceánjába. Tükörben nézve magukat emberek naphosszat, elhiszik, hogy maguk tükörképek, s minden, amit mondanak a másiknak, az tükörként visszaverődik rájuk. Pedig nincsenek tükrök, magunkban moshatjuk meg arcunkat, mert az út nem kifelé, de befelé vezet. Ilyen a világ, benzinnel felturbózott emlékkép. S egyetlen gyermek döbbentett rá arra, a művirág is szép, mert minden kis kő beszél, s önmagában szép. Csak a saját szememmel nézve förmedvény, ugyanis amit a másikban látok, az olyan, mintha magamban látnám, s akinek a lelke szép, maga körül mindent egy csodának vél. Már nem ítélek meg senkit sem, nem bosszant a külvilág zaja, s tudom, él a vonzás törvénye.
Most átlépek a másvilágba. S lassan ecsetelem. Istenem, én e ajándék nappal annyit gazdagodtam, mint tíz egész életemmel. Hálás vagyok a tapasztalatokért, s kérem, a karácsonyi angyal vésse minden egyes ember szívébe: „Ez a világ illúzió. S úgy érzem, csak a túlvilág után, a mennyben élek, a Földön haldoklottam, holott a mennyország mindvégig a szívemben lakott, csak én ezt nem észleltem!”. Mindezt pedig akkor látja meg mindenki, amikor karácsony napján újra bekopogtatok az ajtókon, mint karácsonyi angyal, és egy kívánságot teljesítek. S fura lesz bizonyára, de megkérlek, halj meg egy napra, s megváltozik az egész életed!

Székesfehérvár, 2011. november 29.

Írta: Elbert Anita
1502
metilencsillag - 2013. március 26. 17:11:43

Köszönöm szépen Zsuzsa!

230
Torma Zsuzsanna - 2011. december 31. 09:18:50

Kedves Anita!

Nagyon szépet, meghatót, tanulságosat írtál!
Talán igaza van üzenetednek az emberekhez: egy napra mindenkinek meg kellene halnia ahhoz, hogy megtudja, hogy a Mennyország bennük, a szívükben lakozik.

Csak most értem ide az olvasásban, ezért ne haragudj.
Gratulálok elgondolkodtató írásodhoz!

Boldog, békés újesztendőt kívánok Neked és kedves családodnak!


Szeretettel: Zsuzsa
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.