Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.16. 17:30
Kellemes estét kívánok szeretettel! Heart

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Bakos József: Apóka

Hideg, hajnali szél fújt. A hópelyhek mintha késleltetni akarnák a földetérésüket, hihetetlen táncot jártak. Ide-oda cikázva, pörögve-forogva szálltak a levegőben, majd hangtalanul huppantak társaik után a földre, fehér puha takaróval borítva a tájat. A kopasz, szomorú fák új ruhát kaptak, a háztetőket is csillogó takaró fedte be védelmezve őket a fagytól. A napkorong erőtlen fénye nem volt elég ahhoz, hogy felvegye a harcot a hópihékkel, és megolvasztva őket győzedelmeskedjen felettük. Néma szemlélője volt csupán a mindent beborító fehér lepel vastagodásának.
A falu, amelyben Béla bácsi élt, csendes volt ezen a reggelen. Szinte megállt az élet. A gazdák még váratták egy kicsit állataikat és a meleg dunyhák védelmében pihentek. Az ólakban és a ketrecekben kedvencek is csendben voltak. Összebújva próbáltak egymásnak egy kis meleget átadni, mit sem sejtve arról, hogy ez a nap valaki számára különleges lesz.
Béla bácsi már egy órája ébren volt. A lavórban hideg vízzel megmosakodott, szép lassan felöltözött, rendbe szedte ősz, de még mindig elég sűrű haját, majd felvette egyetlen öltönyét, amelyet csak különleges alkalmakra tartogatott. Dobott néhány fahasábot a tűzre, hogy egy kicsit melegebb legyen a kis vályogházikóban, és feltette a kotyogós kávéfőzőt a sparheltre.
Amíg a kávéra várt, a kopott konyhaszekrényből elővette a konyharuhába csomagolt maradék kenyeret. Vágott egy szeletet, kettétörte, és lassan majszolgatni kezdte. Fogsora gyengélkedett, sokat fájt az ínye is, de minden meglévő foga a sajátja volt. Mikor lefőtt a kávéja, kitöltötte ütött-kopott fémbögréjébe, és lassan kortyolgatta, minden cseppjét kiélvezve. Mellé megette a kenyérszelet másik felét.
Hat éve élt már így, Klárika akkor hagyta itt őt egyedül. A temetésén a papon kívül csak ő és két legközelebbi szomszédjuk kísérte utolsó útjára. A szertartás egyszerű volt, de szép. Ennyire futotta. Eleinte sokat járt ki a temetőbe. Szinte minden nap kiment néhány órára. Csendesen üldögélt a sír mellett, és beszélt Klárikához. Mintha ott lenne vele, és válaszolni tudna rá. Gyerekük a hosszú, negyvenöt évnyi házasság során nem született, így kettesben öregedtek meg. Amikor Klárika elment, Béla bácsi betegeskedni kezdett. Orvosról orvosra járt, de nem javult az állapota. Felírtak neki mindenféle csodaszert, amit be is vett rendesen, de hiába. Egyre nehezebben járt, fájt a háta, és így a temetői séták is elmaradtak. Napjait legtöbbször a csendes házikóban töltötte. Alvással, recsegő kisrádiója hallgatásával múlatta az időt, és leveleket olvasgatott. Azokat, amelyeket Klárikával írtak egymásnak még az udvarlás idején.
A kedd reggelek azonban mindig mások voltak, mint a többi napon. Ilyenkor ment be a városba vizitre, ahogyan ő hívta. Az orvosok azonban már rutinszerűen kezelték. Legtöbbször már azt sem kérdezték meg, hogy mi a panasza. Ránéztek a papírjára, felírtak valami újabb pirulát, és hazaküldték. Béla bácsi még reménykedett. Hátha egyszer egyenes derékkal járhat, és nem érzi a hátában azt az iszonyatos, hasogató fájdalmat. Persze azt is jól tudta, hogy így, hetven éven felül minden nap ajándék. Néha már vágyott is arra, hogy Klárika után menjen, de erőt vett magán, és legyűrte az ilyen gondolatokat.
Amikor elfogyott a kávéja, felvette bélelt télikabátját, amely kissé molyrágta volt, de még egészen jól ellátta a feladatát. Körülnézett háza egyetlen helységében, majd kissé bátortalanul kilépett az udvarra. Kegyetlenül hideg volt.
Összehúzta a gallérját, még jobban a fejébe nyomta kucsmáját és elindult a buszhoz. Nem kellett messzire mennie, mert a házától ötvenméternyire volt a megálló. Az időt is jól kiszámolta, hogy ne ácsorogjon sokat a hidegben. A sofőr unott képpel fogadta, megvárta, amíg ülőhelyet talál magának, majd elindult.
Béla bácsi az utat rendszerint átaludta. Kényelmes volt a buszon ülni, melegben, kényelemben, és idős korának köszönhetően még fizetnie sem kellett érte.

A buszról a rendelőnél szállt le. Felment az emeletre, és leült kezelőorvosának a szobája előtt. Szinte már törzsvendég volt itt, így ismert arcról minden ápolót és orvost. Egy ilyen kisvárosban ehhez nem kellett sok idő. A vizit általában nem tartott sokáig. Amikor megjött az orvos, ránézett, behívta, és közömbös arccal kérdezgetett egyet-kettőt, majd adott egy újabb receptet. Sokszor végigcsinálta már ezt és kicsit bele is fáradt, de jött kötelességtudóan és vitte az új gyógyszer kis papírját a patikába.
Mióta Klárika nem élt, egy nyugdíjból éldegélt csendes kis magányában. Csak a szükséges dolgokat vette meg a falu végén a közértben, ahová hetente kétszer járt, kedden és pénteken.
A mai nap azonban nem úgy alakult, mint az eddigiek. Csak üldögélt a váróban, de nem történt semmi. Az orvos nem jött, késett. Az ajtónyitásra felnézett, hátha a fehér köpenyes mogorva doktornő érkezik, szokásos sietséggel, de nem ő volt. Egy fiatal nő érkezett, öt év körüli kisfiával.
– Jó napot kívánok! – köszönt csendesen és leült az egyik székre Béla bácsival szemben. Levette a kisfiú kabátját, sapkáját, majd ő is megszabadult vastag téli bundájától.
– Jó napot! – válaszolta kissé megkésve az öreg, és a kisfiút nézte. Arra gondolt, hogy neki is lehetne ekkora unokája, akár több is, de sajnos nincsen. Az élet más sorsot szánt neki. Ennek ellenére nem panaszkodott, hiszen nagyon jól éltek Klárikával, leszámítva anyagi nehézségeiket. Igazán boldog negyvenöt évet töltöttek együtt, de azért a gyerek mindig hiányzott az életükből.
A kisfiú egy ideig szótlanul játszott kismackójával, amely szemmel láthatóan házilag készített jószág volt. Amikor ezt megunta, az idős férfire pillantott. Béla bácsi igyekezett megfeledkezni fájdalmairól. Megpróbált mosolyogni. Ősz bajusza és szakálla barátságosan megmozdult. A kisfiú erre mellé telepedett.
– Petike, gyere vissza! – szólt rá édesanyja kicsit szégyenlősen, és szoknyáját megigazítva igyekezett eltakarni szakadt harisnyáját.
– Hagyja csak! – mondta az öreg, és megsimogatta a kisfiú fejét.
A csillogó kék szemű fiúcska óvatosan megérintette ősz szakállát, végigsimította, majd elmosolyodott, és megszólalt. Hangja kedves volt és félénk.
– Te vagy a télapó? – kérdezte.
Az öreg meglepődött egy kicsit, és újabb mosoly jelent meg fáradt arcán. Hirtelen nem is tudta, hogy mit mondjon, de azután feltalálta magát.
– Szeretnéd, ha én lennék? – kérdezett vissza.
A fiúcska mélyen a szemébe nézett, és boldogan mosolyogva folytatta:
– Igen, szeretném. Tudod, anyát megkértem, hogy írjon a Télapónak levelet, mert Karácsonyra szeretnék egy háromkerekű biciklit. Az előző évben is ezt kértem, de csak mackó urat kaptam. Nem baj, mert szeretem őt, de szeretnék egy biciklit is. Tudom, hogy anyuéknak nincsen rá pénzük, és hátha ő meghozza nekem. Most költözünk el a városból egy kis faluba. Már van saját házunk. Igaz nem olyan szép, mint amilyen a régi volt, de a miénk. Apa azt mondta, hogy így ki tudtuk fizetni az adósságainkat, és azt is mondta, hogy ha az új házunkban fogunk lakni, lehet egy kiskutyám is. Először láttam őt mosolyogni, amióta megbetegedett, és már nincsen munkája sem.
– Hát, ha levelet is írtatok neki, akkor most biztosan megkapod – mondta a kisfiúnak egy kicsit bátortalanul, aki újból végigsimította a szakállát, majd újra kérdezgetni kezdte:
– Ha te vagy a télapó, akkor miért vagy itt? A doktor néni is szeretne kérni tőled valamit?
– Még az is lehet – felelte Béla bácsi. Tudod, a télapónak is meg szokott fájdulni a háta a sok cipeléstől – ment bele a játékba.
A fiúcska komoly képpel bólogatott, majd a zsebéből egy gyűrött zacskót vett elő.
– Tessék! Ezt neked adom. Ez meggyógyít. Igazi varázscukor. Anya néha vesz nekem, én pedig beosztom magamnak. Nem eszem ám meg rögtön az egészet, mint más gyerek az óvodában. Már csak egy szem van benne, de az piros, és az a legerősebben csokis.
Az apóka nézte a kisfiút, a szeme könnybe lábadt, nem tudta mit tegyen. A fiatal anyuka kissé zavartan mosolygott, és intett a fiúnak, hogy üljön vissza mellé.
– Tessék! Vedd csak el, szívesen adom! – mondta újra, és apró ujjaival az öreg felé nyújtotta a csomagot.
Béla bácsi remegő kézzel átvette a gyűrött zacskót, és eltette mellénye zsebébe.
– Köszönöm – suttogta csendesen.
Végszóra megérkezett a doktornő. Intett az öregnek, hogy menjen be vele. A vizit most is csak néhány pillanatig tartott. Le sem kellett vetkőznie. Megkapta az újabb receptet, és már mehetett is. A váróban elbúcsúzott a kedves kis családtól, kiváltotta a patikában a gyógyszert, és hazaindult.
A buszból könnyes szemmel nézte a karácsonyi fényeket. Minden ház és utca, az egész városka díszbe öltözött. Az ablakokban és a faágakon fényfüzérek, csillogó díszek lógtak. A buszpályaudvaron pedig, amely egyben a főtér is volt, feldíszített fenyőfa állt. Béla bácsi, mióta egyedül élt, nem ünnepelte a karácsonyt. Fenyőfát sem állított. Szenteste leült a kisasztalhoz, elővette régi fényképeit, zenét hallgatott, és meggyújtott egy színes gyertyát. Számára így telt a karácsony.
A buszon ülve egyre erősebben érezte, hogy bizony, éhes. Csak azt az egy szelet kenyeret ette reggel, és a bögre kávéját. Eszébe jutott a kisfiú. Zsebéből elővette a gyűrött zacskót, és kivette belőle a cukorkát. Óvatos mozdulatokkal kicsomagolta a ritka kincset, és a szájába vette. Finom édes ízek, mandula és csokoládé aromája keveredett a nyelvén. Lassan szopogatta, kiélvezte minden pillanatát az édességnek. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor evett ilyet utoljára. Amikor az utolsó darabka is elolvadt, elégedetten dőlt hátra az ülésben, és csendes, nyugodt álomba merült.

Nem tudta, meddig aludt, de még éppen jókor ébredt. A busz bekanyarodott a kis falu egyetlen utcájába. Felállt, begombolta a kabátját, és fejébe húzta szőrmekucsmáját. Amikor a busz megállt, lassú mozdulatokkal leszállt, és elindult hazafelé. Útközben úgy érezte, hogy valami most más. Valami nem stimmel, de nem tudott rájönni, hogy mi az. Ballagott apró házikója felé, és töprengett. A rozsdás vaskapu megszokott nyikorgásával fogadta, a zár azonban csak a másodszori nekifutásra engedett, mert kissé be volt fagyva. Mielőtt belépett volna, körülnézett. A legközelebbi, évek óta elhagyatottan álló ház előtt mozgást látott. Tétova léptekkel, megküzdve a mély hóval, elsétált a kerítésig. Egy teherautót látott, amiről bútorokat és dobozokat pakoltak le. Új lakó érkezett a szomszédba. Nem is emlékezett rá, hogy mikor költöztek ki innen az előző tulajdonosok. Már csak halványan emlékezett a sápadt öregasszonyra és nagydarab férjére, akiket gyerekei az öregek otthonába vittek. Már éppen indult volna vissza a háza felé, mert nagyon fázott, amikor ismerős arcokat pillantott meg. A rendelőben látott kisfiú és édesanyja jelent meg a gazos rendezetlen udvar közepén álló ház ajtajában. Az öreg szemébe örömkönnyek gyűltek. Most már talán nem lesz egyedül, hiszen jó emberek a szomszédai.

Boldogan indult el kuckójába, hogy egyen valamit, és egy kis zenét hallgatva megpihenjen. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, megmosta a kezét, kenyeret szelt, a szekrényéből pedig elővette a lekváros üveget. Minden nap csak egy kanállal evett, hogy sokáig kitartson, mert drága csemege volt számára.
Ahogy jóízűen majszolgatta ebédjét, leejtette a kanalat. Sóhajtott egyet, és lehajolt. Ez nem volt igazán egyszerű feladat a számára, hiszen ilyenkor minden porcikája fájdalmasan recsegett-ropogott. Most azonban ez elmaradt. Meglepődve állt fel. A kenyeret letette az asztalra, és sokáig csak nézett maga elé. Még rágni is elfelejtett közben. A félig elmajszolt falatot forgatta a szájában, és mozdulni sem mert. Attól félt, hogy hirtelen elmúlik a varázs, és újra visszatér az életét megkeserítő keserves kín. Állt az asztal mellett és várt, de nem történt semmi. Óvatosan lenyelte a falat ételt, felemelte a kezét, majd lépett egyet előre, és lassan újra lehajolt. Megfogta a cipője orrát és újra felegyenesedett. Semmije sem fájt.
A boldogságtól elhomályosult a szeme, és nevetni kezdett. Csak kacagott, kacagott miközben potyogtak a könnyei. Sokáig állt így, mozdulatlanul, majd arra gondolt, hogy ezt a pillanatot valahogyan meg kell ünnepelnie, amíg lehet, hiszen ki tudja, meddig tart ez az állapot. Lehet, hogy csak néhány óra, esetleg nap, és utána újra visszatér az ismerős szenvedés, a görcsök, amelyek néha órákig is az ágyhoz kötik. Ilyenkor még az udvari WC-re is csak nagy nehézségek árán jut ki. Újra próbálta a mozgást és figyelte, hogy érez- e valamilyen változást, de megnyugodva tapasztalta, hogy a fájdalom elmúlt. Hirtelen támadt egy ötlete. Felvette télikabátját, kilépett ismét az udvarra, és lassan elindult felfelé a rozoga falétrán a padlásra. Közben feltámadt a szél, és hordani kezdte a havat. Szúrták az arcát a makacsul támadó jeges hópelyhek, de lépkedett tovább felfelé, rendületlenül.
Amikor felért, kiakasztotta a lakatot, belökte a kisajtót, és belépett a poros, pókhálós gerendák közé. „Egy élet emlékei” – gondolta, és keresgélni kezdett a dobozok, lomok között. Egy aranyszínű papírba tekert csomagot keresett. Néhány perc után megtalálta, és elindult vele lefelé. Szorosan magához ölelte, és kapaszkodott, nehogy megcsússzon a jeges létrafokokon.

A házban levetkőzött, leült az ágyra, és kinyitotta a kicsiny doboz fedelét. Újságpapírba csomagolt gömböket vett elő óvatosan, egyesével, majd a szekrényből egy kicsi műfenyőt tett ki az asztalra, felállította, és kihajtogatta az ágait. Feltette rá a csillogó díszeket, közben Klárikára gondolt. Arra, hogy milyen csillogó szemekkel tudta nézni a gyertyafénynél ezt a kis fát. Úgy, mintha új lenne, pedig van már vagy tíz éve is, hogy megvették. Azóta változatlanul és mindig így állították fel, mégis minden évben úgy tudott neki örülni, mint egy kisgyerek. Sokszor órákig ültek kéz a kézben, és csak nézték a fényes gömböket, egészen addig, amíg a gyertya teljesen el nem olvadt.
A villanyt nem volt pénzük beköttetni, ezért csak a szomszéd házig hozták el a vezetékeket. Minden hónapban félretettek egy kis pénzt, hogy ha majd összegyűlik, náluk is bármikor világos legyen egy kattintásra, de ez a vágy csak álom maradt a számukra. A pénz nagy részét azután elvitte a temetési szertartás. Egy kevéset őrzött még a konyhaszekrény fiókjában. Tudta jól, hogy a villany már nem lesz bekötve az ő életében, ezért nem volt sok értelme a további gyűjtögetésnek, de miután Klárika elment, ő folytatta. Csendesen a fiókhoz lépett, elővette a szakadt erszényt, és újra megszámolta kevéske vagyonát. Éppen végzett vele, amikor kiáltást hallott a kapu felől. Az ablakhoz men,t és kinézett. Odakint vastag, kopott bundájában a szomszéd asszonyka állt, kezében egy csomaggal. Béla bácsi ismét felvette kabátját, és kiballagott hozzá.
– Jó napot! – köszönt rá a fiatal hölgy, és összehúzta arcán a kendőjét.
A szél elcsendesedett, de a hó újra esni kezdett. Már befedte az udvaron a lábnyomokat is. „Szép fehér karácsony lesz az idén, a gyerekek nagy örömére” – gondolta az öreg.
– Jó napot! – köszönt vissza, és kinyitotta a kerti kaput.
– Sütöttem egy kis diós kalácsot, és láttam, hogy hazaért. Gondoltam, hozok egy kis kóstolót – mondta mosolyogva az új szomszéd, és átnyújtotta a csomagot.
Béla bácsi bátortalan mozdulattal átvette a zsírpapírba göngyölt süteményt. Még langyos volt, érezte az ujjaival. Amióta egyedül élt, soha sem evett ilyen finomságot.
– Mivel holnap Szenteste lesz, szeretnénk, ha velünk vacsorázna, este hat körül. Már ha elfogadja a meghívásunkat– nézett rá kedves
tekintettel a nő, és várta a választ.
Az öreg szeme könnybe lábadt, és néhány pillanatig szólni sem tudott.
– Köszönöm, ott leszek – mondta végül halkan, és a kalácsra nézett, olyan szeretettel, mintha egy kisgyermek, vagy valami hihetetlenül nagy kincs lenne a kezében, majd amikor a szomszédasszony elköszönt és hazaindult, ő is visszasétált a házába. Óvatosan kicsomagolta az ajándékot. Lassan, apró falatokat véve szájába elfogyasztott egy szeletet a finomságból, majd a többit gondosan visszacsomagolta a zsírpapírba, és egy konyharuhába is betekerte. Leült az ágyára, megtörölte könnyes szemét, és arra gondolt, hogy hosszú évek után újra igazi karácsonya lesz. Ahogy üldögélt, eszébe jutott valami. Felállt, kivette a fiókból kopott pénztárcáját, felöltözött, és elindult a buszmegállóhoz. Éppen elérte a délutáni járatot.

Másnap ismét felvette az öltönyét, hiszen nem akármilyen este lesz ez a számára. Belebújt kabátjába, gondosan bezárta a házat és a kertkaput, majd átsétált a szomszédba. Az ablakokban karácsonyi fények égtek, az ajtó fölött egy égősor világította meg a lelógó szalmadíszeket. Óvatosan becsengetett.
Kedvesen fogadták, leültették a konyhában, ahol már meg volt terítve. Az asztal közepén töltött káposzta gőzölgött, kis kopott fényű tálcán pedig diós kalács és friss kenyér. Béla bácsi meghatottan nézte ezt a sok finomságot, és a szíve megtelt melegséggel.
– Gyere Petike, vacsorázni! – kiáltotta a háziasszony, miközben férjével együtt ők is helyet foglaltak az asztalnál.
Először nem történt semmi. Csak ültek egymással szemben és vártak.
Pár perc múlva azonban az előszoba felől kisebb zajt hallottak, ami egyre erősebb lett, ahogyan közeledett. Az ajtóban nemsokára feltűnt a fiúcska. Boldog mosollyal az arcán, egy piros háromkerekű biciklin ülve robogott be a konyhába, és az öreg mellett megállva még csengetett is egyet. Béla bácsi nézte a kisfiút, és hat év után ismét boldognak érezte magát. Megsimogatta a kissrác buksiját, és csendesen csak annyit mondott:
– Boldog Karácsonyt, kisöreg!

Írta: Bakos József
2
Jozsi-foszerkeszto - 2012. július 06. 06:53:06

Kedves Ida, Zsófi, Tibor, Viola, Marika, Zsuzsa, Katalin, Róza!
Köszönöm, hogy olvastátok a novellámat. Én hiszek abban, hogy a szeretet megmaradt az emberekben. A napi küzdelem az, ami nem engedi eléggé kiteljesedni.

Szeretettel
Józsi

3300
kandracs roza - 2012. június 01. 17:21:29

Kedves Józsi!!!igaz csak most jutottam el a novellákig...de most tiedet olvasva megérintett valami Miért s hová lett ez a szeretet amit leírtál...Talán való-vagy képzelet de számomra csodás...Köszönöm..Alexáné

230
Torma Zsuzsanna - 2012. január 01. 12:44:01

Kedves Józsi!

Nagyon megható ez a karácsonyi történeted!

Szeretettel és örömmel olvastam.

Ez úton is kívánok boldog, békés Új esztendőt!

Zsuzsa
Smile

277
farkas viola - 2011. december 26. 21:47:07

Kedves Józsi!
Kedves megható karácsonyi történet, szívmelengető. Jó volt olvasni.
Boldog új évet kívánok szeretettel: Viola

2603
orkutya - 2011. december 26. 16:24:24

Nem tudtam nem elérzékenyülni ennyi emberi szeretet olvasatán, amelyből - évről-évre - egyre kevesebb marad az emberekben. Pedig embertársainkat szeretni, becsülni, nem kerül pénzbe.
Természetesen a tricikli nem lehetett olcsó, de a gyermek öröme sokszorosan kárpótolhatta az öreget, akit szintén boldoggá tett mások öröme.
Köszönöm e sorokat, melyek alapjába véve kissé visszahozták gyermekkorom Karácsonyát: Tibor

2952
bruxinelli - 2011. december 25. 22:19:53

Kedves Józsi!
Meghatóan szép történet , olvasva ott éreztem magam az ünnepi asztalnál és gyönyörködhettem az emberi barátság szép példájában. Láthattam a Béla bácsi titkos örömét, és Petikét amint ül a piros biciklin és hóna alatt szorongatja elnyűtt sárga , fehér pisze orrú maciját.
Szeretettel gratulálok,Zsófia

2678
Emperor - 2011. december 23. 21:41:43

Kedves Józsi!

Nagyon szép karácsonyi történettel ajándékoztál meg bennünket. A magam nevében megköszönöm!

Szeretettel
Ida

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.