Hargitai Győző: Zarándoklat

Út a haldoklóhoz. Zarándoklat az élet talán utolsó pillanatainak tiszteletére. Egy rokon, fekszik egy korházi ágyban, két éves küzdelme lassan morfium tengerbe fullad, szerettei figyelik minden pillanatban, testvérei köré gyűlnek a messzeségből és átsegítik a nehéz pillanaton. A halál lehelete párásítja ennek a hónapnak nappali ablakában a hőszigeteltnek tűnő üveget. Az élők értetlen nézik a szellembíróság döntését. Kinek van joga élet és halál között választani más rovására? Zenével elnyomom a csendet. A csendet, hogy egy kicsit ne halljam a belső hangjaim és képes legyek ennek a világnak a dolgaival is foglakozni. Látom anyám belső harcát, ahogy pakolászik a bőröndjébe. Hallom sajátjaimban elvérzésre váró sorkatonáim sikolyát is. Az elmúlásra, a „megszűnni létezni”- re nem lehet felkészülni! Azt csak hinni szeretnénk, hogy könnyebbnek tűnjön az élet, hogy elviselhetőbb legyen a teher, amit azzá teszünk. Én nem leszek ott. Nem bírnám ismét végig nézni egy hónapon leforgása alatt még egyszer – láttam eleget fél év alatt a tükörben - ahogy valakit a teste felfal a lelkének hatalmas ellenállása közben, erőtlen fekve azokon a rideg embertelen ágyak valamelyikén. Az arcán képzeletbeli szememmel látom a többiek felé a megnyugtató mosolyt és a fájdalomtól pillanatokra eltorzult mimika vegyes rettenetét. A szemei biztosan élnek, tudom családi vonás.. A szeretet talán anyagtalan, de amíg ebben a világban tartózkodik, addig fájdalom forrása is. A halál egy konstans cél, ahová ennek ellenére senki sem akar eljutni, pedig tudjuk muszáj? A halál születésünk első felsírásának égbe kiáltó üvöltése… innentől figyellek.. Mindig.. Mindenhonnan.. Az elszámolás pillanata.. Ahogy éltünkben is nagy ritkán.. pedig kéne néha.. Valahol, hegyek és völgyek között, híres porcelánok manufaktúrájától nem messze, egy panelkórház x- edik emeletén, valaki küzd a fájdalommal, ellent állt két éven át a saját sejtjeinek rosszindulatával szemben és most szerettei zarándokolnak el hozzá, hogy harcát támogató hadtestekkel megerősítve, törődésben, békésen lezárhassa.. Ez is az élet rendje? Egy rend amit el kell fogadni? Kispados duma.. A pályán már nem olyan könnyű megfogadni a tanácsot, pláne úgy állni be a falba ravaszul várva a labda hirtelen megjelenését, hogy érdemben tudd beverekedni magad, minél közelebb a kapushoz dobás közben, pontszerzés reményével az izmaidban. Tisztelettel és szeretettel gondolok most rá! Az Ő esetében a jóra kell és fogok emlékezni, letette az asztalra amit becsülettel és tisztasággal le lehet tenni.. Furcsa nap kezdete ez a reggel.. Tördelek, miközben a gondolataim már fényévekre járnak tőlem.. Nem kérek mást magamnak, csak az erőt ami őt hajtotta és nem kívánok neki mást csak hogy útján fényes csillagokkal kikövezett jelzőtáblák segítség békét találni ott, ahová mind indulunk ha eljön az ideje és amit annyira kevesen lelünk meg ebben a világban. Tisztelet zarándoklat, távolban maradt mások egy testként rezonáljuk felé a tiszteletet. Kapunk feladatot gazdagon, hogy szegényként egyszerűvé váljunk egy utolsó sóhajtás után, folyamatos sípoló szívhangtalanság kíséretében. Ez a rend? Ezt kell elfogadni? …utak viszik a lábam, lábam járja az utat, csak a lélek lusta túl gyakran és igazán őszintén nem kutat? Zarándok nap... Elengedés reggel…

Írta: Hargitai Győző
230
Torma Zsuzsanna - 2012. január 01. 13:16:19

Kedves Győző!

Nehéz elfogadni az elfogadhatatlant.
De nem tehetünk mást.

Szeretettel olvastam! Meghatott.

BUÉK!

Zsuzsa
Smile

2951
Firm76 - 2011. december 30. 03:28:59

Kedves Győző!

Tisztelettel és együttérzéssel olvastam soraidat. Magam is, mint oly sok ember, átéltem hasonló módon egy, s nem is egy szeretett hozzátartozó elvesztését, ki hosszú betegség után távozott el végül. Valóban szörnyű dolog, s a gondolatok, melyeket ez benned felvetett, valóban helyt állóak. Tetszik, ahogyan kérdéseket szegezel neki "az élet rendjének," amit oly nehéz elfogadni.
Írásod tetszik.

Üdvözlettel, Laca

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.