Bige Szabolcs Csaba: Házunk előtt

A házunk előtt gyönyörű cseresznyefa nőtt. Június elején érett meg a pompás, zamatos gyümölcs, olyan jó hüvelykujjnyi nagyságú cseresznyék. Hólyagos cseresznyének neveztük.
Az iskolának nemrég lett vége és eljött a cseresznye szüret ideje. Boldogan másztam fel a fára, nem kellett kétszer mondani. Kosaramat horogra akasztottam és két kézzel szedtem szorgalmas-szaporán, de azért egy-egy szemet a számba is dugtam. Nem kellett közben fütyülnöm, mint Marcinak a szomszéd kertben. Neki megmondták, hogy abba ne hagyja fütyülést, mert nagy baj lesz belőle. Így aztán szegény egyetlen szemet sem tudott bekapni a szájába. Én nyugodtan csemegézhettem szedés közben, senki nem mondta, hogy nem szabad. Igaz, hiába is fütyörésztem volna, mert édesapám nem volt otthon, bement a városba valamilyen hivatalos dolgát intézni. Úgy hallottam, az ügyvédi kamarát emlegette, meg hogy engedélyt akar kérni, hogy irodát nyithasson. Később mondták, hogy nem kapta meg, mert a románok bejövetelekor nem tartózkodott az országban. De hát hogyan is tartózkodhattunk volna az országban, mikor az tőlünk keletre sok-sok kilométerre volt, s a front, ahogy közeledett, mi menekültünk előle. Mire utolért, már a határ itt húzódott Nagyvárad és Debrecen között.
Én azért szedtem bőszen a cseresznyét, s hallgattam, ahogy édesanyám tesz-vesz a konyhában, főzi az ebédet, s közben énekel. Mindig énekelt, amikor dolgozott. Szerettem hallgatni, ahogy dalolgat!
Hamar megtelt a kosár, kereshettem másikat…
Kora tavasszal költöztünk ide a Dobozi féle házba, a Táncsics Mihály utcába. Jól emlékszem, hogy még hidegek voltak az éjszakák, de még nappal is többnyire a konyhában üldögéltem, mert ott égett a tűz. A kert – nagy, szinte félholdas kert terült el a ház mellett – adott annyi száraz ágat, hogy megfőtt vele az ebéd. A nagy fásszín bizony üresen állott, hacsak a közeli rekettyésből nem hoztunk haza édesapámmal valamennyi szárazat. Nem volt semmi vagyonunk a házon, s az egy kerten kívül. Azt műveltük meg közösen az én, és Ripp nevű kutyám segítségével. Kölyök volt ő is, akkor találtam rá a vízlevezető aknában, amikor ideköltöztünk. Sok vidám percet szerzett nekünk, mintegy meghálálva, hogy kimentettem az aknából. Néhány napos lehetett csak, mert még a szemei sem voltak kinyílva.
Kecskét, a szegények tehenét tartottunk, annak a tején nőtt fel Ripp is és én is. Emlékszem arra a napra, illetve estére, amikor kiskutyánk először kapott szilárdabb ételt, ami nem más volt, mint egy ökölnyi darab hideg puliszka. Bele tettem a tejébe – kapjon ő is tejes puliszkát, mint a gazdája! Annyira ízlett neki, hogy egy második adagot is bekebelezett, s utána úgy elterült a konyha kövén, hogy a négy lába négyfele nyúlt szét, ő pedig a tele pocakján fekve nagyokat nyögött a jóllakottságtól.
Abban az időben petróleumlámpával világítottunk a lakásban, mivel levágták a villanyt – nem tudtuk fizetni a villanyszámlát. Nem vettük tragikusan a dolgot, megszoktuk hamar, és örültünk az olcsó petróleumnak. Még tojásért is adtak. A háromliteres kannát 5 tojásért a boltos megtöltötte. Több lámpánk is volt: egy a szobában a falra akasztva, egy az asztal közepén, egy a konyhában a falon és egy viharlámpa, amivel ki lehetett menni. A falra akaszthatóknak kerek tükrük is volt egyik oldalukon. Persze nem igazi tükör, hanem egy fényes bádoglap, ami visszaverte a lámpa fényét és az így jobban világított. Milyen kellemes, sejtelmes fényük volt ezeknek a lámpáknak!
A fa tetején ülve, ameddig szüreteltem a cseresznyét azon méláztam, mennyit szórakoztunk mi négyen. Hiszen Ripp is családtagnak számított. A kertben amilyen korán csak lehetett elkezdtük a veteményezést. Én is segítettem, és persze a kis kutya is kivette a részét a munkából. Apuka ásta a földet, anyuka gereblyével ügyes ágyásokat készített, én szórtam a kijelölt helyre a magokat, Ripp meg mindent összeugrált. Nem bántuk, mert a magok attól még kicsiráztak, kikeltek, ha nem is éppen olyan szép sorban, ahogy elvetettem őket. Mikor eljött az ideje szépen ki is nőtt minden, a murok, a petrezselyem, a hónapos retek, a saláta, káposzta, karalábé, hagyma, meg ami még kell a konyhában. A krumplit akkor vetettük, amikor már elmúltak a fagyok.
Na, az volt aztán mulatságos. Édesapám felásta a helyet, árkot húzott, s én minden arasznyira belepottyantottam 2-3 kisebb méretű krumplit. Akkor apuka a kapával ráhúzta a földet. Estig jó nagy területet beültettünk. A kutya ott szaladgált, szaglászódott körülöttünk.
Reggel kora reggel ki kellett mennem oda ahova a király is gyalog jár, hát látom ám, hogy az egész krumpli tábla fel van túrva, mintha disznók túrták volna fel, s ez egész közepén, büszkén ül a farkát csóválva az én kedves játszótársam, Ripp. Kezdhettünk mindent előröl! Még haragudni sem lehetett rá…
Közben megtelt a kosár, és én óvatosan lemásztam a magas munkahelyemről. Éppen hazaérkezett édesapám is, és büszkén mutattam neki a teleszedett kosarakat.
- Mi ez? – kérdezte – Szár nélkül szedted?
- Igen – mondtam megszeppenve.
- Ez így nem jó! Miért nem szedted rendesen, szárral?
- Mert így könnyebb volt. Szaporább.
- Most vegyél egy másik, üres kosarat, itt a létra, menj fel, és szedd tele rendesen. Érted? – emelte fel a hangját, s én szaporán igyekeztem teljesíteni a feladatot.
- Figyelj ide, fiam! – folytatta, de ezt már fenn a létra tetején hallottam – Jegyezd meg jól, amit mondok. A dolgoknak soha ne a könnyebbik felét fogd meg!
… Megjegyeztem és úgy hiszem, legtöbbször be is tartottam…

Írta: Bige Szabolcs Csaba
2901
dudas1949 - 2012. január 03. 11:13:11

Betartottad Szabolcskám!

Üdv - BÚÉK!

Sándor

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.