Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.04.23. 22:15
Ajjaj Józsi! Nem a vers címében, hanem a 8. Szonettben így: "Mért hosszú az éj?"

2019.04.23. 22:10
Még nem látom Józsi! Sad

2019.04.23. 21:45
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.04.23. 21:41
Javítottam István.

2019.04.23. 16:35
Józsi! Amikor feltöltöttem a szonettkoszorúmat a 8. szonettben a "Mért hosszú az éj?"-nél a két idézőjelet nem voltam képes betenni, mindenfé... Bővebben

2019.04.23. 15:14
Vidám szép Tavaszi napokat Tinéktek kedves Holnaposok Rose Smile

2019.04.23. 13:59
Mindenkinek kellemes napot írást és olvasást kívánok. Heart

2019.04.23. 13:11
Kellemes napot kívánok szeretettel ! Heart

2019.04.23. 12:24
Szép napot kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2019.04.23. 11:49
A feltöltés befejeződött. Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Gini
» Online vendégek: 6
» Online tagok: 0
Kenéz István: Kormika kedves és szomorú története. 4/2.rész.

2.

Varga tatánk, az én nevelőapám mesélte egyszer régen, hogy amikor a bátyjával Budapesten laktak egy öregasszonynál albérletben, annak volt egy undorítóan elkényeztetett macskája, aki mindenkinél előbb való volt a lakásban. Nagyon utálták ezt a macskát és törték a fejüket, hogyan szúrhatnának ki az öregasszonnyal és a macskájával. Aztán eszükbe jutott egy ötlet, amivel mindkettőjüket megleckéztethetik. Két legyet – egy csapásra alapon.
Egyszer, amikor az öregasszony nem volt otthon, megfogták a macskát és belekötötték egy spárgazsákba. Bekötötték a zsákot és elkezdték püfölni a macskát egy bottal. Rendesen adtak neki, de közben egy már előre kitalált jelszót mondogattak jó hangosan, hogy a verés közben a macska azért meghallja,
A macskák, amikor ilyen szorult és kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, rettenetesen félni kezdenek, és ijedtükben teljesen összecsinálják magukat. Akkor is ez történt. Verés után a macskát kiengedték, a bűzlő zsákot eltüntették a lakásból, és mintha mi sem történt volna pár napig éltek együtt a lakásban, négyesben. Még enni is adtak neki a saját tejükből, amiért az öregasszony még dicsérte is őket. Azt a bizonyos jelszót azonban nem mondták ki. Várták a kedvező alkalmat. Azt, hogy az öregasszony valamivel megint felbosszantsa őket.
Nem sokat kellett erre a pillanatra várniuk, mert a banya igen házsártos és kötekedő volt velük, elég sokszor. Egy ilyen felbosszantásuk során, összenéztek és kimondták a titkos jelszót, mind a ketten egyszerre: PRINC, PRINC, PRINC!
A macska erre a szóra visszaemlékezett és kitört rajta emlékezete alapján a páni félelem – ama bizonyos Pavlovi feltételes reflex – és őrült félelmében az ijedségtől, össze-vissza rohangált a lakásban, felugrott ágyra, asztalra, mindent felborogatott és mindent össze is csinált.
Az öregasszony csak ámult és elképzelése sem volt arról, hogy mi történhetett az ő egyetlenével. Alig tudta visszaszelídíteni, és moshatta le mindenről a folyékony macskapiszkot.
Soha nem jött rá Tatáék trükkjére, de mondták az öregasszonynak, hogy máskor ne kiabáljon velük, mert azt a macskák nem szeretik. Többé nem is mert velük veszekedni.
Tudom ez szörnyű történet, de tanulságos. Ez már akkor is kimerítette az állatkínzás kegyetlenségét. De csendőrök is voltak, mindketten megjárták a háborút, megszöktek, bujkálniuk kellett. Ezért nekik nem okozott lelkiismereti kérdést vagy bűntudatot egy macska elverése.

***

Erre emlékezve gondoltam én arra, hogy ez a mi kis vadócunkkal is megtörténhet sarokba szorított helyzetében Ahogy ezt kigondoltam, rögtön be is következett.
Szándékosan nem raktuk a csomagtartóba szegényt és beszélgettünk is hozzá, próbálva nyugtatgatni, de a baj már bekövetkezett. A kocsiban olyan bűz lett egy pillanat alatt… De nem tudtunk mit tenni. Végig Budapestig, hazáig szagoltuk új szerzeményünk első meglepetését. Szegény Erzsike is szagolhatta egész úton. Nem győztünk elnézést kérni a történtekért.

Otthon megálltunk és Marcsinak az volt az első dolga, hogy szorítva a kosarat, fedő hálót, felhozza a kiscicát és betegye kosarastul a kádba.
Lejött a kocsihoz a többi cuccért, de mire felértünk együtt, eltűnt a feketeség a kosárból és a kádból, pedig addigra már megnyugodott, érezve, hogy nem éri bántódás.
– Mi legyen a neve?
– Hát mi? – a kérdés adott, KORMIKA.
Mi máris elkezdtük keresni: – Kormika, Kormoska, Korom – hol vagy? – Mintha értené.
Értette is. Előjött az ebédlőasztal egyik padja alól, körbejárt először minket, majd szétnézett a lakásban. Mire Marcsi kimosta és megszüntette a bűz forrását, azt is megállapítva, hogy cicusunk nem kenhette össze magát, örültünk, hogy nem kell nagytakarítást kezdenünk.
– Te Marcsi! Ezt a cicát meg kellene fürdetni, mert hát azért mégis csak össze fog mindenünket járni, poros is és büdös is egy kicsit azért – mondtam.
Marcsi langyosra állította a tusoló vizét és megfogta Kormikát, aki akkor már ott sündörgött a fürdőszobában a lábainál és kissé nyavíkolt.
Azt mondta ez úgyse fog menni, mert egy macska se hagyja magát fürdetni. A macskák nem szeretik a vizet, ők saját maguk mosakodnak nyelvükkel végignyalogatva magukat a lábuk segítségével. Persze ezt ő is tudta, hiszen Sajószentpéteren kertes házban a nagyanyjáéknál, neki is volt cicája, de nem mint szobacica.
– Azért húzz kesztyűt a kezedre, nehogy megkarmoljon vagy megharapjon, hiszen vadon élt kinn és lehet esetleg beteg is. – figyelmeztettem, de Kormosnak nem kellett a kesztyű.
Boldogan hagyta magát letusolni, besamponozni és újra lemosni.
Ott álltam fölöttük az akkorra már macskatörülközőnek előkészített régi törölközővel, hogy átvegyem tőle ezt a kis ronda, vékonyka, törékeny, sovány és ázott macsekot.
A törülközőbe csavarva, bevittem a fotelbe és az ölemben alaposan megszárítgattam. Sőt utána még a csavaros dezodorommal bekent kezemmel is átsimítottam a kis gyönyörű, tiszta, feketében csillogó bundácskáját.
Ha valaki látott volna minket, azt hitte volna, hogy ezek megőrültek. Fürdetnek, szárítanak, illatosítanak egy macskát, mint egy újszülött gyereket. Mi azonban nem törődtünk semmivel és senkivel, mert percről-percre egyre jobban szerettük ezt a kis kandúrt!
Még aznap este felhívtuk a lányunkat és elmeséltük, hogyan lett mostantól kiscicánk.
Adi másnap délután, már fel is jött megnézni. Éppen akkor, amikor a pad alatt, szerencsére a parkettára, elvégezte a nagydolgát. Adi vette észre, hogy valahol, valami bűzlik.
Elkapta mindjárt a kis kormost és bele is dugta leszoktatás céljából az orrát az elvégzett dolgába, miközben ráparancsolt, hogy ezt így és itt nem szabad, csak az alomba, ami már meg is volt neki véve, vagy Adi hozta, már nem emlékszem pontosan.
Viszont hozott magával egy alvó párnát, amolyan búvó fészket. Érdekes, akárhogy kimostuk, nem vált be, valószínű idegen szagot érezhetett rajta.
Két napon belül teljesen szobatiszta lett, amit alig akartunk elhinni. Csak arra volt kényes, hogy legalább kétnaponként cseréljük ki a ládikájában az almot. Ellenkező esetben már fintorgott, széttúrta és ki is kaparta a WC kövére, amit előzőleg bepiszkított.
Nálunk töltött körülbelül 120 napjának mindegyikéről szívesen leírnék mindent, mert sok bosszúságot, de még több kedvességet és igaz örömet kaptunk tőle, de nem tehetem meg több okból sem. Egyrészt, mert minden egyes napja betöltene egy-egy ilyen ívet, másrészt, pedig másfél hónapig eközben kórházakban is feküdtem, járó és mozgásképtelenül. Kicsit azonban mégis írnom kell róla, bár tudom, hogy ez a könyv nem csak róla szól és lehetnek olyanok is, akik e témát – magánügyünk révén, vagy más beállítottságuk alapján –unalmasnak tartják. Ez tehát a harmadik oka, hogy már csak a lényeges dolgokat szedem ide gondolataimból.
Mi állítjuk róla, amit soha nem gondoltam volna egyetlen macskáról sem, hogy a világ legértelmesebb és legokosabb macsekja volt. A mi számunkra biztosan.

Marcsi, kolléganőjétől kapott ajándékba egy fedeles cicaszállító kosarat, mivel az ő macskájuk pár éve öregségébe már belehalt. Ettől kezdve Kormikának ez volt az utazó koffere, amit rendkívül hamar megszeretett, és sokszor bele se kellet tennünk, mert ha érezte, hogy visszük magunkkal, –mondván: „Kormika most megyünk” – már magától is beleugrott.

Még azon a héten elvittem ide a Szőlő utcában lévő állatorvosi rendelőbe, hogy megvizsgáltassam, kérjem az ilyenkor szükséges védőoltásokat, és ami még kell az állatorvos szerint. Tanácsaira is kíváncsi voltan a tartására vonatkozólag.
Közel volt a rendelő itt a Jó pásztorok templommal szemben, ahova kis koromban sokszor vittek a kis öregasszonyaim.
Az orvos rendesen megvizsgálta és tapasztalatai alapján megsaccolta a korát is. Véleménye szerint körülbelül hét hónapos lehet, mert már kezdődik nála az ivarérés folyamata. Nyilvántartásba vette a számítógépébe, így adatai is lettek:
Született: 2006. – „mondjuk” – március 1-jén. Neme: kandúrfiú. Színe: koromfekete. Neve: Kormoska, Védőoltásai: veszettség ellen, immun erősítő és vitamininjekciók, valamint egy féreghajtó tabletta. Erről, mintha anyakönyvi kivonat lenne, hivatalos kis könyvet is kaptunk. Mindez hatezer forint volt.
Az orvos javasolta szegényke ivartalanítását is a legrövidebb időn belül. Két okból. Először is, lassan kezd a lakásba is „jelölni”, aminek szaga van. A másik, mivel elmondtam, hogy mi hétvégén kivisszük magunkkal a kertbe és ott szabadon is akarjuk engedni.
– Akkor viszont – mondta – biztosan a lányokat fogja hajkurászni és nem biztos, hogy estére vissza is tér, így pedig nem tudjuk hazahozni.
Azt is mondta, hogy most is elvégezhetné ezt a kis műtétet, de mivel úgy gondolja, hogy ma már reggel evett, kockázatos lenne az altatás. Időpontot adott egy kora reggeli órára, hogy éhgyomorral odavihessem.
Pár nap múlva már ott is voltunk, de Kormi azon a reggelen megsértődött és zúgolódott, hogy miért nem kapta meg imádott reggelijét.
Még ott voltam, amikor elaltatta és visszatette a kosarába, nekem pedig azt mondta, menjek nyugodtan haza és úgy két vagy három óra múlva már mehetek is érte, de arra számítsak, hogy még akkor is, de talán délutánig is aludni fog ami teljesen természetes és nem kell megijednünk. Ha kicsit hányna az úgyis csak nyál lesz, de annak sem lesz jelentősége. Ébredés után még csak vizet kaphat, majd később enni is valami könnyűt. Tejet, esetleg száraz eledelt.
Tehát a műtét megvolt. Kapott antibiotikum oltást, és az orvos visszavágta a körmeit. Kifizettem a hatezres díjazást és a kosárban alvó cicánkat kocsival hazahoztam.
Úgy volt, ahogy az orvos mondta. Csak késő délután kezdett újra életre szenderegni, de addig én vagy százszor is megnéztem él-e, szuszog-e rendesen?
Sajnáltam, hogy fájdalmai lehetnek, bár az orvos szerint ezt a kis beavatkozást fel sem veszi.
Lassan kezdet kászálódni. A kosárban, nyújtózkodott és próbált kijönni, de mindig visszaesett. Én hagytam, mert gondoltam ott mégiscsak jobb helye van, amíg egészen magához nem tér. Ám egyszer csak hallottam és felnéztem, amikor kiesett a kosár mellé. Megpróbált felállni, de még nem tudott.
Mire Marcsi este a munkájából hazaért, már lassan ténfergett, kábultan, rogyadozva, hogy a lábai szétcsúsztak az előszoba keramit lapjain. Tényleg hányt egy kis nyálat, amit Marcsi feltörölt. Megkereste a konyhában a vizes edényét a radiátor előtt és ivott. Kérdeztem tőle: – Látod a mama is hazajött, de most nem tudtál elé rohanni a nyíló ajtóhoz. Persze, hogy nem válaszolt, azaz mégis, mert ködös kis szemével felnézett Marcsira és elnyiffantotta magát.
Hamar megtanulta, hogy melyikünk a mama és ki a papa. Ha kérdeztük a másikunkat, hogy hol van? Tudta és megkeresett bennünket.
Gyönyörű idő, még jó meleg volt szeptemberben és még októberben is. Minden hétvégén kimentünk és két- két éjszakát kint is aludtunk. Éjjel viszont már hűvös volt odakint, ezért bent a villany-olaj radiátorral már délután kezdtünk fűteni.
Napközben szinte alig láttuk. Eleinte, főleg az első alkalommal igencsak féltünk, hogy haza fog-e jönni és haza tudjuk e hozni? De amint délben és este megcsörgette Marcsi a száraz eledeles dobozkáját, mint a villám, talán még a hét határból is meghallotta, és rohant kajálni.
Imádta a hasát. Nagyon szeretett enni.
Esténként ő is bejött eleinte a szobába, elnyúlt a radiátor előtti kis párnáján, vagy beugrott a kosarába a kis takaróra melegedni és volt, hogy ott is maradt reggelig. De később már a vadászösztön és az éjszakához kötődő életmódja kikényszerítette a jó melegből, odaült az ajtó elé és kikéredzkedett.
Eleinte félve engedtük ki a számunkra félelmetes kóborló éjszakába, de meg is értettük, hogy neki most mennie kell. Hiszen ha itt nőtt fel, kell, hogy ismerje a környéket és lehetnek éjjeli vadászjáratai.

folyt köv.

5772
Kata1984 - 2018. május 19. 10:59:32

Kedves Keni!

A legelején írt történetedet szörnyű volt olvasni. Sad. Nem az állat tehet róla, ha a gazdája elkényeztetette. Sad.
Kormikáról szóló írásod tele van szeretettel. Egy férfitől ez valóban meglepő. Smile. Folytatom tovább!

Szeretettel olvastalak: Rose

Kata

5772
Kata1984 - 2018. május 19. 10:56:05

Kedves Keni!

A legelején írt történetedet szörnyű volt olvasni. Sad. Nem az állat tehet róla, ha a gazdája elkényesztetette. Sad.
Kormikáról szóló írásod tele van szeretettel. Egy férfitől ez valóban meglepő. Smile. Folytatom tovább!

Szeretettel olvastalak: Rose

Kata

277
farkas viola - 2009. január 03. 11:42:58

Kedves Keni!
Ismét nagy érdeklődéssel olvastam Kormika történetét, amint részleteiben mindent le írsz. Így a jövendő cicatartók könnyen el dönthetik, hogy tudják-e vállalni az állattartás felelősségét.
Amit az elején írtál a "macskaverésről", az annyira felháborított, hogy ki sem tudom mondani. Eszembe jutott, hogy fiatal koromban többször ki próbáltam elviselhetetlen albérleti szobákat, idegen városban, ahova a munkahelyem kötött, de ilyen szörnyűségre hogy gondolhat egy jóérzésű ember?
Egyébként gratulálok szeretettel: Viola

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.