Tóth Sarolta: Csábítás felsőfokon

Ki tudná pontosan meghatározni, mikor fogant meg a férfi fejében a gondolat, hogy a lányt, akit akkor látott meg először, szeretőjévé fogja tenni. Akkor talán még ő maga sem tudta, csak érezte, hogy a sors azért vezérelte éppen ide, erre az egyetemre és éppen ezekből a tárgyakból felvételizni, amiket ő tanított, hogy egyszer majd, ha megérik a mézédes vágy gyümölcse, leszakíthassa és megízlelje fiatal törékeny testét, aranyló fürtjeit simogassa és ajkának zamatát magába szívja.
A lány nem tudott megfelelően felkészülni a felvételi vizsgára, mert már éves kihagyása volt az érettségi után, és napi nyolc-tíz órában keményen dolgozott, hogy pénzt spóroljon eltervezett tanulmányai folytatásához. A tudása hiányos volt, ennek ő maga is tudatában, nem reménykedett a felvételi vizsga sikerében. Fásultan ment el a szóbelire a messzi, idegen városban, ahol egész éjszaka csipkedték a kollégiumi szoba mennyezetről rápotyogó poloskái, és arca, egész teste tele volt piros, viszkető duzzanatokkal. Fáradt volt és éppen csak túlélte öt évig tartó szerelme végét - abból fakadó bánatát. Unottan felelgetett, szinte oda sem figyelt, hiszen volt állása, ott várta a sivár otthon és a monoton munka.
Legnagyobb meglepetésére a nyár közepén megérkezett az értesítés, felvételt nyert az egyetemre és a kollégiumba is. idő közben a képzési időt egy évvel felemelték a korábbi négy évről ötre, de ez most nem számított, sőt örült neki, hogy minél hosszabb ideig távol maradhat nyomora és csalódása színhelyétől. Szeptemberben elutazott és elfoglalta helyét a kollégiumban, ahol hatan laktak és remek barátnőket kapott társként. Anyagi problémák sem akadtak, hiszen volt szépen megtakarított pénze és kapott segítséget az egyetemtől is. Az előadásokat kifejezetten élvezte, ki nem hagyott volna egyet sem, noha némelyik meglehetősen unalmasnak ígérkezett. A szorgalmas óralátogatás és a rengeteg olvasás félévkor meghozta a jeles vizsgaeredményeket. Így a továbbiakban ösztöndíjat is kapott.
Az egyetem légköre családias volt, a tanárok is személyesen ismerték a hallgatókat, sőt a kollégiumba is ellátogattak időnkint. Szórakozásként ott voltak a remek színházi előadások, a két mozi, az évfolyam-estek és a folyóparti séták. Új szerelem nem érdekelte a lányt, friss volt a seb, hűtlen szerelméhez hasonlót nem talált volna... Ő volt a mesebeli herceg, akit még tizenöt éves korában szemelt ki magának és ha nem jönnek közbe zavaros politikai események, már rég a felesége lehetett volna. A felsőbb évfolyamról és saját évfolyamtársai közül is akadtak fiúk, akiknek ő tetszett, de - bár mindig kedves és barátságos volt velük - elhárította közelebbi kapcsolat kialakulásának lehetőségét. Talán éppen ebben rejtőzött a tanár ördögi tervének megvalósítási lehetősége.
A professzor és a lány egyre közelebb kerültek egymáshoz anélkül, hogy a lányban ez tudatosult volna. Véletlenül mellette ült a vasárnapi mozi és a bérletes színházi előadásokon. Beválogatták a külföldre kiránduló diákcsere csapatba, ahol a búcsúesten éppen a végén a tanárral táncolt, amikor a többiek hazamentek, és így utolsó táncosa, a professzor úr kísérte haza.
Ezután már felgyorsultak az események. Noha két év telt már el a felvételi óta, a vágy türelmetlenkedni kezdett, és most már a lány is észrevette... A tanár rábeszélte, hogy nála írja meg a szakdolgozatát, és ezzel elkötelezte, hogy szakszemináriumra járjon hozzá hetente egyszer, de egyedül. A levegőben izzott az erotikus kívánás... és már nem lehetett leküzdeni. Egy novemberi késő délután - hosszú, gyötrelmes kínlódás után - kölcsönös kezdeményezésre beteljesült a végzetes csábítás gyümölcse. Megérett és a férfi ölébe hullt. Már nem számított semmi, csak a perc... maga volt a keserves pokol a maga tökéletes kilátástalanságában. Mégis eltartott a diploma-szerzésig, hogy utána végre egyszerre vége legyen örökre - mint egy halálosan bűnös emléknek, ami meggyalázta a szerelmet, mert ez különös kapcsolat volt: apai, tanári és szeretői - és sohasem lépett túl a hivatalos kereteken. Mások előtt idegenként viselkedtek és kettesben is magázták egymást. A lány sohasem gyógyult ki vétlenül vétkes szégyenéből.

Írta: Tóth Sarolta
3177
mamuszka - 2012. március 28. 09:21:57

Kedves Péter!
Mint előző leveled után, most is hosszasan töprengtem: vajon pszichiáter vagy, pap vagy ezoterikával foglalkozol..? Nagyon értesz az emberi lélek működéséhez. Köszönöm, hogy figyelmedet felkeltette és részletes választ kaptam. Valóban életszagú a történet, mert ahogy mondja "de te fabula narratur" - a mese rólad szól - ez is valóság volt, a szereplő életének egy meghatározó része...de ez sem ilyen egyszerű! A témáról még 2 folytatás készült, akár több is lehetne! - mert ez túl szűkszavú ahhoz, hogy ilyen bölcs és jó indulatú, okos következtetéseket lehessen levonni belőle. "Szeretünk szenvedni" - írod. Részigazság - felkelti az un. jó emberek segíteni akarását, figyelnek ránk, törődnek velünk ilyenkor - főként, ha testi szenvedésről van szó /bár ezt sem lehet tartósan fenntartani, mert átcsap ellenkező érzelmekbe/ - nos a lelki szenvedést nehezebb látványosan megosztani, pedig nagyobb kárt okoz. A mentális és szomatikus bajok tömegét vonja maga után az elfojtás....Így van ez most is. Sok-sok év telt el azóta és az életemet gyökeresen megváltoztatta ez a kapcsolat - tény, hogy sok pozitív elem is tartozott hozzá, de több rossz következmény, melyeket újabb történetekbe foglaltam már és még kiegészíthetném, de már késő. Nagyon idős vagyok és halálos beteg - az emlékek nem derűssé, hanem fásulttá, keserűvé tettek ...hiszen az élet irreverzibilis folyamat. Ha a részletek még érdekelnek, szívesen megosztom veled a forrást, ahol elolvashatod...
"A világ az, amivé tesszük magunkat" - írod. Sajnos a körülmények felülírják a személyes akaratot, törekvést - rengeteg örökölt genetikai elem és objektív esemény, személy alakítja életünket.

Köszönöm kedves figyelmedet barátsággal - Sarolta

3234
PeterCz - 2012. március 27. 16:01:43

Kedves Sarolta!

Nagyon életszagú. A hétköznapi megszokottól eltérő kapcsolatból fakadó szenvedésteli állapot azért áll fenn - és legtöbbünk életében sajnos fennálnak ilyenek-, mert folyton kategorizáljuk magunkat, cselekedeteinket, érzéseinket. Ha nem címkéznénk, csak megélnénk, akkor azt tapasztalnánk, hogy maguk a pillanatok úgy voltak, ahogy, talán még leginkább örömet is jelentettek, de amint azokat más, a magunkról kialakított képekhez hasonlítjuk, szenvedünk. A szenvedés oka tehát nem azok a pillanatok, amik adódnak emberi természetünkből, hanem az, hogy képeket ápolunk magunkról.
Tehát a képek nem is igazak. Valamint az emberi természetnek megfelelő cselekedeteinkkel nincs baj, pont az a gond, hogy nem annak megfelelően látjuk magunkat.
Hanem tükör által, homályosan. Ezt Pál apostol írta, jó kétezer éve, és az emberiség nagy része ezeket a szavakat még ma sem érti.

Ha gondolod, menj végig a történéseken úgy, mintha minden rendben lenne. Végül is a szereplők mindig az érzéseiknek, a helyzetnek, a pillanatnak megfelelően cselekedtek.
Ekkor gyakorlatilag már minuszolnod kell magadban minden negatív jelentésű szót is.
És kiderülhet, hogy tényleg minden rendben, hogy problémammentesebb az életünk, mint azt gyakran gondoljuk.
Azért szenvedünk a leggyakrabban, mert egy részünk - konkrétan az egonk, az életbenmaradása miatt - szeret szenvedni. Az életünket mi tesszük problémássá. Csak ezért van az a sok dráma életünkben, a filmekben, és mindenhol, ahol találunk. Igazi dráma nincs, csak a fejünkben. Helyzetek vannak, pillanatok, mi, akik cselekszünk és megtesszük azt, amit a pillanat diktál, aztán ha szenvedést okoz, akkor tanulunk belőle, ha enyhít, akkor pedig átahatjuk magunkat az öröm érzésének.
Átadni magunkat a szenvedésnek az valami totál abszurd, ha már megfelelő szemszögből látja az ember saját létezését.
És persze van, hogy egy helyzet kellemetlen, de az mindig az ember, vagy az emberiség korábbi cselekedeteinek eredménye. A világ az, amivé tesszük, amivé magunkat tesszük.
Még a legnehezebb helyzetekből is tanulhat az ember valami emberit, ha arra tekint.
Mi figyelmünket általában a szenvedésre irányítjuk, azzal táplálva enegiával valamit, amit sajnálunk, félünk: magunkat, önző képünket.
Amikor ezen bárki túllép, már nem szenved, és így képessé válik ezeket az energiákat arra fordítani, ami valódi természetéből adódik. Legyen az segítségnyújtás, vagy önmaga építése.

Sok sikert neked is ehhez az építkezéshez!
Péter

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.