Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Anyám keresztje - (2012. május)

Édesanyám költözik. Igaz, most sem a maga jószántából teszi, mint ahogyan tette azt többször az életében, de költözik. Immáron a nyolcadik alkalommal. Szegénykém, még a nyolcvanadik évének közelében sem maradhat békességben. A lakásából kiparancsolta a hatalom.
Nem először, de most már nagyon reméli, hogy utoljára e földi létben.
Az első költözése a szülői házból történt, amikor férjhez ment. Még most is, annyi év távlatából is vissza-visszajárnak a megboldogult nagymama emlékezetes szavai:
– Kislányom, jól gondold meg. Ha most elmégy, ide már csak vendégként jöhetsz vissza.
Sírtak a testvérek, sírt a mama, édesanyám szeme is megtelt könnyel. Ez az élet rendje, gondolta akkor a huszonegy éves nagylány és hagyta, mit hagyta, boldogan tűrte, hogy bekössék a fejét. Azt hiszem, nem bánta meg.
A második költözést már közösen vészeltük át. Amikor az ötvenes évek közeledtek. Lekulákozták az apámat. Nem volt az, pár hold azért még hiányzott a számadáshoz, de mit sem számított a józan érv a matematikailag analfabéta végrehajtóval szemben. S hogy a listára kerültünk, szépen lesöpörték a padlást. Elvittek tőlünk mindent, ami csak mozgatható volt. Hatéves lehettem akkor, és nagyon nem tetszett a dolog. Emlékszem, kiabáltam is: „Ha megnövök, és nagy leszek, az ilyen embereknek kicsavarom a kezét-lábát" – ordítottam. Kis híján nagy baj lett belőle.
Apám óriási elszántsággal kezdte újra az életét. Elsősorban a családja miatt. Meg azért, hogy magának is bizonyítson: ember tud maradni az embertelenségben. Rá is ment az egészsége. Volt kocsikísérő, parkőr, raktáros, meg még ki tudja, mi minden, eredeti szakmájától mind jobban eltávolodva. De meg tudott vásárolni egy kicsinyke belső házat, aztán valamivel nagyobbat, végül egy sarki épületből temettük el.
Türelemre int egy belső hang, azt mondja: nyugi, aki szegénynek született, az szegény is marad. Ettől kapom a frászt, ez az a dolog, ami nem kell, hogy törvényszerű legyen. Mert nem igaz!
Csak a botcsinálta pártlovagok miniszótára ismeri a dörgést. Apám mondta szegény, hogy aki tíz esztendő alatt nem tudja megtalálni a pártját, az nem is keresi komolyan. Csakis a széljárásra figyel. Tudom, kifélékre gondolt, a baj az, hogy túl sok van belőlük, köztük olyan, aki már éppen a harmadik pártot nyüstöli a maga fene nagy meggyőződésével. A lényeg az, hogy a listán mindig bekerül az önkormányzatba. És létezik nála még érdekesebb figura is a lassan faluvá töpörödő településen. A csúcs! Korábban párttitkár volt az MSZMP-ben, később, hogy elköltöztek a szomszéd városba, ott gyűjtögette a piros pontokat a beléptetésekért. Aztán jött a rendszerváltozás, ő is vele változott, egy újabb városban most az úgynevezett jobboldalt erősíti, onnan kommunistázza elvtársait. Miközben a magát elkötelezett baloldalinak valló polgármester fenekét nyalja. Nem minden hátsószándék nélkül, hiszen a város első embere bizottsági elnököt csinált belőle a helyi képviselő-testületben. Gyüttmentként fölépítette a saját karrierjét, egzisztenciát teremtett a családjának, hogy példát is említsek, igazgatói állást a fiának.
Neki lehetett.
Nagy baj az, hogy az ilyen figurák bevándorolnak, miközben az értelmes csongrádi meg elmegy messzire innen – mondom, inkább csak magamnak.
Anya, mint amikor apámmal tette egykoron, csitítgatni próbál.
– Nincs elég bajod? – kérdezi.
– Van. Hogyne volna! Nem is kevés – válaszolom halkan, tudom, azért neki is megvan a maga keresztje.
Amikor apa meghalt, átírattuk a házat. A ráeső részért öcsém megkapta a maga jussát, annak rendje és módja szerint kifizettük. Anya akkor azt mondta, vele megy az új lakásba. Értetlenségemet látva megkérdezte:
– Ki főz, mos rá, ha én nem megyek? Mi lesz vele?
Szegénykém, szentül hitte, hogy utoljára költözik. De nem. Amikor egy alkalommal csúnyán összevesztek, visszapakoltuk hozzánk. Nem mondott ő a fiára semmi rosszat, csak sírt. Később mégis meggondolta magát.
– A Tibi megígérte, hogy megváltozik – szólt nagy sokára. Láttam rajta, a remegésén, hogy fél. És te elhiszed azt, amit a Tibi mond? – kérdeztem, kérdeztem volna, de hamar rá kellett jönnöm, hogy fölöslegesen strapálom magam. Anya már döntött.
Ismét útibatyut öltött. Fölcihöltük kevéske bútorát, megkopott ruháit, darabka életét. Vitte magával abba a házba. ahol sohasem érezte jól magát. Akár milyen ember is, csak az én fiam! – mondogatta gyakran, elsősorban önönmagát biztatgatva.
Valahogy elvoltak egymással egészen a kétezredik év tavaszáig. Amikorra a Tisza gondolta meg magát. Föllázadt ellenünk. Elhagyta medrét, a tíz métert megközelítőn múlt el tajtékos haragja. A város, amely szorosan a folyó mellé épült, egyszerre rogyadozni kezdett. A házak, sorban a gát mellett most megadták magukat. Öcsémnél először az udvarban tört föl a víz. Hoztak egy csomó zsákot meg homokot, körbekerítettük a vízfészket, hiába. Másnap reggelre már a szobában is bent volt a hömpölygő veszedelem.
– Van hova menniük? – szegezte a kérdést a meggyötört házigazda szemébe a polgármester. Aznap már a második alkalommal jelent meg a lebontásra ítélt épületben. És sürgette a ház népét: – Itt nem maradhatnak tovább.
Anya csak ekkor tudta igazán fölmérni a helyzetet. A kegyetlen tényt, hogy menni kell. S hogy a tudatáig eljutott a szomorú valóság, óriási fájdalmat érzett legbelül. És sírt, nagyon sírt. Még másnap reggel is, amikorra összepakolt. De hát, aki gyakran úton van, az már ki sem csomagol rendesen.
Az üldözöttek mindig ugrásra kész figyelme tartja ébren.
Azért jut bőven a batyuba is. A hetvennyolc évének összes terhe például. Azzal lép tovább. S hogy még egyszer visszanéz, az unokája autójából visszatekint a házra...
A szeme láttára dől össze az egész.

Lovas József Pál
499
magyareszter - 2012. május 09. 18:34:02

Kedves József Pál!

Mindenkinek megvan a maga keresztje. Szépen írtad le családotok sorsát és benne Édesanyádról szeretettel, tisztelettel szóltál. Az árvíz sok-sok életet tett már tönkre, földönfutóvá téve azokat, akiknek sorsában szerepet játszik. Belegondolni is iszonyú, hát még átélni!Sad

Sok szeretettel Eszter

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.