Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.04.23. 21:45
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.04.23. 21:41
Javítottam István.

2019.04.23. 16:35
Józsi! Amikor feltöltöttem a szonettkoszorúmat a 8. szonettben a "Mért hosszú az éj?"-nél a két idézőjelet nem voltam képes betenni, mindenfé... Bővebben

2019.04.23. 15:14
Vidám szép Tavaszi napokat Tinéktek kedves Holnaposok Rose Smile

2019.04.23. 13:59
Mindenkinek kellemes napot írást és olvasást kívánok. Heart

2019.04.23. 13:11
Kellemes napot kívánok szeretettel ! Heart

2019.04.23. 12:24
Szép napot kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2019.04.23. 11:49
A feltöltés befejeződött. Szép napot mindenkinek. Smile

2019.04.23. 11:49
Magdolna, javítottam a verssort.

2019.04.23. 11:33
Javítottam Kankalin és fent van a versed.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Gini
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Tóth Sarolta: Amnézia - MÁSODIK TÖRTÉNET - 3. HELYEZETT (2012. július)

Amnézia történetek:

Feledékenységünk meséje

Ülök az asztalon halványlila virágos plédbe takarva. Egészen kicsike vagyok, nézegetem apró kezem, forgatom, csodálkozom, mert ráncos nagyon. Nem érzek semmit, nincsenek gondolataim, szemlélődöm csak.
Látok egy szép, magas fiatal nőt a szobában tevékenykedik, különböző tárgyakat rakosgat. Néha rám mosolyog, én visszamosolygok, ez jó érzés. Kérdezi, nem fázom-e, kérek-e tejecskét és ilyesmiket.
Nem kérek semmit, csak várom, hogy befejezze a dolgát és mellém üljön, beszélgessen velem. Szokott.
Azt mondja, ő az én lányom, most ő gondoskodik rólam, mert nagyon beteg vagyok. Kész csoda, hogy ülni, enni és beszélni tudok, hogy látom őt és megértem, amit elmond. A történet elég érdekes, még nem hallottam hasonlót.
- Tudod mamikám, már nagyon öreg vagy, gyengék a csontjaid. Megbotlottál a lépcsőn lefelé menet és elestél. Fejedet beütötted a kemény kőlépcsőbe és elveszítetted az eszméletedet. Hívtunk hozzád mentőt, bevittünk a kórházba. Az orvosok nem tudtak eszméletre téríteni, csak aludtál szüntelenül. Dobogott a szíved, és minden élet megvolt benned, lélegeztél is. Elfogadta szervezeted az ételt, mesterségesen tápláltak. Sokszor látogattunk - kezdetben a szomszédaid is, de lassan csak mi, a gyerekeid tartottunk ki, mert nem tértél magadhoz, viszont nagyon furcsa dolog történt veled. Folyamatosan zsugorodtál össze, egyre kisebb lettél és már elvesztél a felnőtteknek való ágyban. Ekkor az orvosok azt tanácsolták, vigyünk haza és folytassuk otthon a gondozásodat, és majd egyszer föl fogsz ébredni. Az nemrég meg is történt, de közben tíz év eltelt és most már nyolcvan éves vagy.
- Most magadról mesélj lányom - kértem. Hiszen ez nagyon hosszú idő, és nem emlékszem semmire a régi életemből. Azt sem tudom, mi a neved és mivel foglalkozol, van-e családod, férjed, gyerekeid? Szeretném visszakapni az emlékeimet.
- Szívesen elmondok mindent a kedvedért - felelte és máris belekezdett. - Nem mentem férjhez, mert a foglalkozásom túlságosan lefoglalt. Táncosnő vagyok egy éjjeli mulatóban, a vendégeket szórakoztatom. Fárasztó, de legalább nappal veled lehetek és ápolhatlak.
- Milyen a műsorod? - kérlek, mutasd meg nekem, nagyon érdekelne. Biztosan szép zenére táncolsz, és sokan tapsolnak neked.
A lányom - aki valójában az unokám volt - erre magára terített egy gyönyörű arany szállal hímzett fátylat, bekapcsolt egy gépet és – mint egy mesebeli tündér - fátyoltáncot lejtett előttem. Csodás volt a tánca. Elhatároztam, hogy, ha magamra hagy, én is kipróbálom majd, hátha én is táncosnő voltam, mert ezt még nem kérdeztem meg tőle. Fényképeket is mutatott családom tagjairól, volt férjemről - aki már meghalt, másik lányomról és unokám anyjáról. Boldog voltam, hogy ilyen szép emberek a szeretteim.
Kezdtek visszatérni az emlékek és ennek nem örültem, mert a fájdalmak is jelentkeztek amint gondolkodni kezdtem. Elhatároztam, hogy nem akarom visszakapni a régi életemet, hanem valami módon ilyen maradok, vagy inkább befejezem ezt a furcsa öreg gyermeki létet. Színleltem, hogy elaludtam. Unokám kilépett a szobából hogy ebédet készítsen, közben szólt a zene, hogy jól érezzem magam nélküle is.
- Amint magamra maradtam, legurultam nagy nehezen az asztalról, hogy kipróbáljam, tudok-e táncolni én is. Nagyot zuhantam. Elveszítettem az időt
Az unokám a zuhanást meghallván visszatért és döbbenetes látvány fogadta. Egy vénséges vén anyóka feküdt a padlón, tagjai darabokra törve, mint egy porcellán játék babának. Ez voltam én, a nagyanyja, vagy talán egy igazi játék baba? Ki tudhatja? Én - sajnos - nem emlékszem semmire. Ilyen betegség az amnézia: de nagyon kellemes, mert nem kell emlékezni, sem tervezni és gondoskodnak az emberről.
Bárcsak feledni tudnám, ki vagyok én!


A kutya álma

Matyi kinyitotta a szemét, és a látvány alaposan meglepte. A tengerparton feküdt a homokban, lábát langyos hullámok mosták. Forrón tűzött a felhőtlen égről a nap. Mögötte sűrűn fák között ösvények kanyarogtak. Álmosnak és fáradtnak érezte magát, és nem értette, hogyan került ide.
Végignézett magán, és ekkor döbbent meg igazán. Testét hosszú, sötétvörös szőrzet borította, végtagjai mancsokként saját Kondor nevű kutyáját juttatták eszébe. Érzékelte, hogy lompos farka söpri a homokot és ekkor megértette, hogy ő kutya, nem pedig ember.
Fiatal pár közeledett feléje a parton, egy férfi és egy lány.
Észrevették a kutyát és lehajoltak hozzá.
- Nézd csak, Dani, milyen szép fajtiszta kutyus fekszik itt. Nem tud felkelni, biztosan megsérült. Vigyük magunkkal!
Matyinak ismerős volt a nő hangja, rémlett, hogy sokszor hallotta már, bár akkor nem volt ilyen kedves. „Talán nem mindig voltam kutya” - gondolta - és engedelmesen simult az őt felemelő erős férfi karokba.
Az állatkórházba vitték, ahol egy fehér köpenyes férfi asztalra helyezte, megvizsgálta, majd valami ismeretlen nyelven beszélt új gazdáihoz. Ők belegyezőn bólintottak, mire a köpenyes beleszúrt egy tűt, és Matyi elveszítette a világot egy időre. Álmodott.
Álmában ő volt a fiatal férfi, Matyi nevű kutyája vidáman futkosott mellette a parton, a vízbe hajított bot után beúszott a tengerbe és visszahozta. Szeretett játszani, szolgálatait a gazdi mindig jutalmazta. Valami szokatlan esemény ezúttal megzavarta a játékot.
Hatalmas hullám elborította a kutyát és eltűnt a habok között. Gazdája kétségbeesettem szólította, Ő távolról még hallotta a hangot, egyre halkabban... de nem tudott úszni, valami megbénította, mérget lövellt a testébe. Álmos lett, elaludt. Most viszont nagyon is érezte, hogy él, fájt a sebe, éhes volt. Kereste a gazdit, nem emlékezett rá, hogy került ide.
Teltek a napok, a gazdinak, Daninak fájt a veszteség - magával vitte őt a partra gondolatban is a szomorúság.
Feleségével naponta elsétáltak azon a részen, ahol a hullám elragadta hűséges kedvencüket. Az ötödik napon fedezték fel a homokban a szép kutyát, és mert nagyon is emlékeztette őket Matyira boldogan vitték magukkal.
Tomi ágya mellett vadul csörgött a vekker. Az ablakon besütött a nap. Bosszúsan látta, hogy elkésett a munkából, pedig az állatkertben, ahol orvosként dolgozott, fontos feladat várt rá.
Előző este behoztak egy szép, félig megfulladt kutyát, amely valami mérgező tengeri növénytől bódultan már alig élt. Most meg kellett operálnia, hogy megmentse a kedves ebet. Gyorsan magára vette ruháit, bekapott néhány falatot és kocsijával sebesen elhajtott az állatkertbe. Elhatározta: befogadják, ha sikerül megmenteni a kedves, szép állatot.
Az operáció jól sikerült, a kutyus is szépet álmodott: álmában boldog férj volt és gyönyörű feleségével, kedvenc kutyájával sétált a tengerparton. Az operáció után viszont - a mérgezett anyag kitisztult belőle - nem emlékezett a furcsa álomra, és farkcsóválva fogadta szeretett gazdáját, amikor ő - hálálkodva a kutyus meggyógyításáért az orvosnak, a pórázát félretéve ölébe kapta és magával vitte, - nem adta át a gyógyító orvosnak, aki gyakran találkozott vele séták közben és Matyi mindig örömteli vakkantásokkal fejezte ki háláját, üdvözölte őt.


János bácsi

A feledékenység sok kellemetlenséget okoz az embereknek. Életkorunk előre haladásával ez kórossá válik, súlyos betegséggé fajulhat.
Agyunk szitáján kihullanak az adatok, a fontos feladatok, nevek, időpontok. Rövid távú memóriánk romlását jelzi az effajta feledékenység.
A régi eseményekre, személyekre, sérelmekre, szerelmekre viszont jól emlékszünk. Így tudunk nosztalgiázni vagy szomorkodni a múlandóságon.
Emlékszünk munkánkra, szokásainkra és követjük akkor is, ha már nincs rá szükség, sőt ártalmunkra van.
Egy megrögzült kötelességtudat okozta a szomszédunkban lakó nyolcvanhat éves János bácsi halálát is. Hosszú, küzdelmes, nehéz életében semmi különös, említésre méltó esemény nem történt. Szüleit korán elveszítette. Apja elesett a fronton az első világháborúban, özvegy anyja a szűkös életvitel miatt egy járványos betegségben fiatalon meghalt, két árva fiút hagyva a rokonok könyörületére.
Egyikük János bácsi volt. Nevelője ácsnak taníttatta, de alaposan megszolgáltatta vele nevelése költségeit még felnőtt korában is.
Öccse megszökött a szigorú nevelőapától és nem is került többé elő.
János bácsi fiatalon megházasodott, példás szakmunkásként látástól vakulásig dolgozott, szabad idejében pedig a szüleitől örökölt földecskéjét művelte - felségével, majd fiaival együtt. Három fiuk született, akikből derék munkásembereket nevelt, a legfiatalabbat taníttatta is. Sárból tapasztott, nádas házikójuk az árvíztől összedőlt, de szép tágas téglaházat építettek helyette, kis kert is tartozott hozzá.
Amikor elérkezett az idő, a fiúk megházasodtak, elköltöztek, unokák születtek, ketten éldegéltek betegeskedő feleségével. A fiúk és az unokák gyakran látogatták, segítettek a ház körüli munkában, eljöttek ünnepekre és betegségek idején ápolni.
János bácsi nyugdíjasként is vállalt munkákat rokonoknak, de egyre kevesebbet, mert noha nem volt testi betegsége - sérvműtéten kívül nem is látta a kórházat, az agya egyre jobban meszesedett, feledékennyé vált. Felesége halála után két fia gondoskodott ellátásáról. Gondozót fogadtak, aki ebédet vitt neki, mosott, takarított. Ők pedig felváltva látogatták. János bácsi mégis magányos volt. Nem nézett TV-t, lassan az újságolvasást is elhagyta, a kerti munka pedig már nem ment: a haszonnövényeket nem tudta megkülönböztetni a gaztól, és a fiai megpirongatták miatta.
Megette a macskaeledelt, ebédjét a cicának adta és sok hasonló apró jel figyelmeztetett az előre haladó amnéziára. Nem lett volna szabad magára hagyni semmi időre sem. Persze ezt csak intézeti bent lakással lehetett volna megoldani, de erről hallani sem akart, és a fiainak sem látszott ez annyira létszükségletnek, mint később kiderült, mennyire fontos lett volna.
Eljött a nap, amikor a fiai hiába keresték apjukat, nem került elő.
Előbb egymást riasztották, keresésére indultak, majd a rendőrséget is értesítették. Kérdezősködtek a szomszédoknál: ki mikor látta őt, hol legutóbb. Lassan fény derült az utolsó eseményekre. Agy kora tavaszi - márciusi napon - elindult János bácsi a "földjére" kapálni - noha a föld már régen nem volt az övék. Ment a megszokott úton, mégis eltévedt és nem emlékezett a visszatérési útra. Ráesteledett egy közeli falu határában a patak partján. Éhesen, fáradtan lepihent, elaludt, majd - valószínűleg - megpróbált felkelni, de a síkos parton megcsúszott, bele a vízbe és többé nem tudott kikapaszkodni onnan. Reggelre a kora tavaszi hidegben kihűlt a teste. Egy traktoros talált rá, aki szántani ment a szövetkezet földjére. Keze véres volt a kapaszkodástól.
Nem volt beteg, de az amnéziája halálba kísérte. Magánya és szenvedése megváltotta, halála tragikusan egyszerű volt, mint az egész élete - csak fiainak okozott szomorúságot és tanulságul az önvádat – a magány növeli a feledékenységet.

Írta: Tóth Sarolta
1403
titanil - 2012. július 04. 13:02:30

Kedves Tollforgató!

Mindhárom történeted nagyon tetszett. Az első történetedben az idős nőről gondoskodnak, aki az elesés után amnéziában szenved. Amikor már kezd visszatérni emlékezete, színlel, mert a rossz emlékek is visszatérnek. Megjegyzem, életünk során vannak olyan emlékek, amiket szívesen elfelejtenénk örökre.
Matyi kutya balesete, műtétje, és örökbefogadása is elnyerte tetszésemet.
János bácsi életét a rövid történeten keresztül ismerjük meg, sajnos az időskori súlyos leépülés miatt, nem tudja mit tesz, és ez okozza halálát.
Gratulálok mindhárom történetedhez!
Sok szeretettel: Titanil

2135
mami - 2012. július 03. 20:28:30

Kedves Tollforgató !

Mindhárom írásod tetszett. Gratulálok.

Szeretettel: Jártó Róza

499
magyareszter - 2012. július 03. 18:42:42

Kedves Tollforgató!

Mind a három történet nagyon megérintette a szívemet. Az elsőnél a lassú elmúlás szomorúságát írtad meg, szerintem nagyon szépen, szemléletesen és érdekesen az idős, amnéziás nagymama szemszögéből. Talán jobb is, ha nincs tisztában az ilyen jellegű beteg saját állapotával, ezt én saját Édesanyámmal megtapasztaltam.Sad
Tacskó kutyámat Matyinak hívják ezen a véletlenen jót mosolyogtam. Mikor találtuk, két autó elütötte, műtétre volt szüksége, az altatásból lassan, úgy tért magához, mint egy részeg ember, ahogy józanodik, forgatta a szemeit, tántorgott, látszott nem tudja hol van. Nem tudom, hogy álmodott e tengerről, s talán arról, hogy férfi és felesége van és kutyája?Smile Nagyon aranyosan írtad meg a kutya amnéziáját.
János bácsi tragikusan végződő amnéziája is sok gondolatot ébreszt. Vannak, akik elítélik, ha a hozzátartozó idős, beteg hozzátartozóját intézetbe adja. Csakhogy sajnos vannak esetek, mikor nincs más megoldás. Gondolom a fiai is sajnálták volna elszakítani apjukat az otthonából, s halogatták ezt a szükséges rossz döntést, míg késő lett. Iszonyúan nehéz dolgok ezek.
Tetszett írásod, gratulálok! Sok szeretettel Eszter

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.