Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.05.25. 00:05
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.05.24. 21:47
Kedves Katinka. Megjelent a Hangaszál című írásom második része. Köszönöm a kedves szavakat.

2019.05.24. 16:58
Kellemes délutáni pihenést kívánok szeretettel! Heart

2019.05.24. 16:00
Élmény, tapasztalat, kapcsolatok, hogy sikeres legyél! Várjuk jelentkezésedet! A szerzők írásait Holl Nándor színész előadásában hallhatjátok!

2019.05.24. 15:59
Egy hét múlva lesz 2 napos író kurzus rendezvényünk. Még 2 hely szabad, ne maradj le róla!

2019.05.24. 15:45
Folytatódik Így írunk mi! könyvsorozatunk. Az 5. kötet készül! Részletek a pályázatok rovatban!

2019.05.24. 13:16
Éva, javítottam a verssort.

2019.05.24. 12:24
Szép napot Mindenkinek! Olvasd a HM-t és közben a napsütést is élvezheted végre. üdvözletem Éva

2019.05.24. 12:20
Józsi! A versemnél az első szó lemaradt. Ha lehetne még javítani. "Megrozsdált". Valószínű nem másoltam be figyelmesen, bocsánatot kérek érte. Kösz... Bővebben

2019.05.24. 08:50
Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: torotoroJK
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Cs. Nagy László: Egy sehányéves Balajka történetei (2012. szeptember)
A sehányévesség kezdete.

Hát azért az érdekes dolog, ahogy elkezdődik az ember élete. Érdekes, változatos, van benn sok minden ami jó és hát bevallom olyan is van, ami nem annyira mondható jónak. A jók közé tartozik, hogy apu meg anyu még alig szerették egymást és én már itt vagyok, meg aztán az is jó, hogy nem csak úgy „itt vagyok” hanem nagyon szerettek volna már engem és vártak is. Az meg azért rossz, hogy így az elején még nem sok mindent se nem tud az ember, meg aztán alig van még valamije. Persze ezek az apró bosszúságok nem kedvetlenítenek el és egyáltalán nem gondolkodtatnak el azon, hogy legyek e! Ellenkezőleg! Nagyon is akarok lenni, már csak az anyu, meg az apu miatt is, ha már egyszer olyan nagyon akartak engem.
Azért azt elhihetik nekem, hogy még így, alig-alig valamekkorán is meg tudom állapítani, hogy itt, ez a benti világ valami egészen csodálatos dolog. Amióta csak az eszemet tudom, -na jó, nem kell ezen mindjárt olyan nagyon hahotázni, én is érzem, egy kicsit ez, így talán túlzás – szóval amióta felfogok dolgokat, ez az én benti világom a legjobb, amivel találkoztam. Ami a leges, leges, leges, leges legjobb, az, amiket anya eszik. Sok mindent szeretek ám azokból, de azt szeretem a legjobban, mikor csokit eszik. Olyankor csak elnyújtózom itt bent a még alig kezemmel meg aliglábammal és igyekszem minden egyes hozzám eljutó falatot kiélvezni. Muszáj, mert azért nem túl gyakran van részem ebbe a különleges bánásmódba. Szeretem még az epret, a kovászos ubit, a húslevest, a paradicsomos káposztát nem annyira, szeretem a pipihusit, meg a nem pipihusit is, szóval akár azt is mondhatnám, hogy mindent, amit anya szeret. Azt hiszem, ezen a téren egészen jól összepasszolunk mi ketten.
Egyáltalán nincs okom panaszra, szépen „iperedik” mindenem. Ezt onnan tudom, hogy anya néha elvisz valahová, ahol is valamilyen masinával átkukucskálnak az anya pociján és megnéznek engem, rendben vagyok-e. De rendben ám! Már határozottan van fejem, szemem, orrom, szám, lábaim, kezeim, csak tudnám mit is jelentenek ezek valójában. Jaj majdnem elfelejtettem, hogy azért közben ám meg úszni tanulok. Legalábbis anyuék mindig így nevezik azt a fantasztikus lebegést, amiben itt bent részem van. Csak az zavar néha, hogy az a zsinórnak nevezett valami, amivel anyuval össze vagyok kötve, hol ide, hol oda rám tekeredik és akkor igazán nagy hasznomra van ez az úszótudomány, hogy kikeveredjek belőle. Mondanom sem kell, hogy mindig sikerül azért, mert ügyes vagyok. Ezt nem csak úgy mondom ám, az az anyunátkukucskálós valaki is mondja minden alkalommal. Ő azt hiszem elég sokat tud, mert tudja mekkora a fejem, a lábam, a kezem, még azt is tudja, hogy van szívem és hogy rendben van a gerincem. Hogy ehhez miért kell kukucskálni, nem tudom, elég lett volna, ha engem megkérdeznek, mert ezeket én is tudom, bár azt elismerem, ennek közlése nem lenne olyan egyszerű.
Közben, bevallom férfiasan, azon gondolkodom, mi lesz, ha továbbra is ebben az ütemben fognak nőni azok a kezeknek, lábaknak, fejnek nevezett részeim. Hogy fogok elférni ha ennél is nagyobb leszek és ha már nem férek el, akkor ezt hogyan tudatom anyuval? Fordítva ez egészen jól működik, anyu mindent közöl velem, mert miközben megsimogat, igaz, csak úgy pocin keresztül, elmondja mindazt, ami kettőnkkel történik. Na meg persze azt is, ami nem velünk, hanem apával és egy testvérnek nevezett Csimpivel történik. Mert azért, ahogy hallom, vannak ám nagyon is történülések a mi, még nem nagycsaládunkban. A minap éppen azon nevetett az én kinti családom minden tagja, hogy apu, miközben valami kalapáccsal próbált egy valami szegnek nevezettet beverni az én jövendő Balajkásszobám falába, véletlenül nemegészensikerült neki és valami lila foltot varázsolt a körmére, olyat, amilyet anyu szokott a maga körmére rávarázsolni, de érdekes módon az anyu sosenem használ kalapácsot, ha lila körmöket akar. Persze az apum azt mondta, hogy a kalapács ingyen van és tartósabb is az a lila, mint amiket anyu tud lilítani. Na hát ezen nevettek jó sokáig, én meg csak úgy lötykölődtem idebennt a nagy nevetés alatt.
Ahogy egyre inkább kiismerem magam a családommal, úgy bonyolódik egyuttal mindenféle ismeretem is, mert például a számoknak nevezett valamiken még egyáltalán nem tudok eligazodni, persze az is lehet, hogy nem is értelmes dolgok azok a számok. Itt van mindjárt az a nem ritka esemény, amikor a szomszéd néni élénken érdeklődik anyától, hogy hányadik hónapban van. Anya ilyenkor annyi mindent szokott mondani és minden alkalommal mást és mást. Mondta már, hogy tizedik hét, meg hogy tizenötödik hét, meg huszadik hét. Csak tudnám, ha tizedik vagy huszadik, akkor mitől lesz hét az a tíz meg húsz? Arról már nem is beszélek, hogy egyszer csak mitől lesz hónap az a tízes, húszas hét. Ha meg nap, akkor mitől hó? Ha meg aztán mégis hó, akkor esik is, mint ott kinn az utcának nevezett valahol? Na hiszen jól nézek ki, ha nekem is esni kezd az az ötödik hó-napom és az apunak össze kell szednie magát, hogy ellapátolja, nehogy a szomszéd, kotnyeles néni elcsússzon azon a hón. Szóval bonyolult az a kinti világ, erre már magam is rájöttem, de ez a benti, ez nagyon jó, főleg az esték, amikor már Csimpi sem sündörög állandóan anya körül és nyugalom van és mi, ketten anyával elheveredünk, csak azt hallom valahonnan az aligfejem fölül, hogy dumm-dudumm-dudumm-dumm és ez olyan megnyugtató, hogy szépen átlebegek az aluszásba és csak lebegek, lebegek, lebegek az anyuval.
Mióta meg már nem csak aligkezem és aliglábam van, hanem nagyon is formásak lettek ezek a részeim, azóta az egyik kedvenc időtöltésemmé vált, hogy mikor Csimpi, anyu pocakjához nyomja az orrát, oda, ahol én lakom, akkor mindig odabokszolok egyet, vagy odafocizok egyet a Csimpinek, mert az minden alkalommal nagy vidámságot okoz.
Hát, így telnek ezek a benti idők és bevallom, lassan kezdek nagyon kíváncsi lenni arra a kinti világra, hogy meggyőződhessek róla, tényleg olyan bonyolult-e, vagy csak bonyolultságossá teszi az én még nemnegycsaládom. Na jó, most alszom egyet, hiszen lassan minden erőmre szükségem lesz, ahhoz a megszületéshez, ami még rám vár.

Sehányévességtől a hathónaposságig.

Ha valaki azt mondta volna nekem, még előtte, hogy fejre állítanak, a hátamat fogják paskolni, majd mindenféle csöveket dugnak az orromba, meg a számba és közvetlen ezután még vízcsap alá is tartanak, hát lehet, hogy meggondoltam volna ezt az egész megszületés dolgot. Talán ha elmondták volna, ha engem is felkészítettek volna! De nem szólt ezekről senki. Felkészült anya, apa, nagymama, de még a Csimpit is felkészítették, csak éppen engem felejtettek ki ebből a nagy felkészülősdiből.
Megszületni nem is olyan egyszerű, ám, ha bele gondol az ember, nem is annyira bonyolult dolog, ugyan is mindenféle felkészítés nélkül egészen tűrhetően megbirkóztam ezzel a feladattal. Mindenképpen sok újnak a megismerésével jár, bár azt semmiképp sem hittem volna, hogy első benyomásaim ilyen felemásra sikerednek. Nem tudom, próbáltak e már fejjel lefelé tájékozódni egy új, ismeretlen világban, ajánlom, ne kísérletezzenek vele, nem valami kellemes. Annak a dr. valakinek, egészen fura elképzelései lehetnek arról, hogyan is kell fogadni egy Balajkát, ha már megszületett, mert számára az volt az első és legfontosabb, hogy engem, - mint már említettem - lábamnál fogva lógasson egy kis ideig. Mindennek ellenére, talán szerencsésnek vallhatom magam, mert járhattam volna rosszabbul is, ugyanis itt biztosan valamennyien most láttak először születést, meg Balajkát, hisz mindenki körém sereglett, és engem akart látni. Ez, nem egészen így szerepelt az elképzeléseimben, de miután mindenki jól megbámult végre az anyuhoz bújhattam. Az már nagyon jó volt. Akkorra már el is felejtettem, mit is csinált velem az a dr. valaki. Amikor meg anyát is és engem is nagyon megdicsért, hogy milyen ügyesek voltunk, úgy döntöttem, nem érdemes mindjárt haragudással kezdeni egy új kapcsolatot, és megbocsátottam neki. De anya, olyan meleg és puha, meg kellemes volt, hogy mindezeket hamar elfelejtettem és akkor jöttem rá igazán, azért mégis csak jól tettem, hogy megszülettem. Meg egyébként is örültem, mert most már én sem leszek ezentúl sehányéves, hisz anya azt suttogta, hogy: Szervusz picim, elkezdődött életed első hónapja. Úgy látszik azt a bizonyos mindig más hónaposságot én sem fogom megúszni, de talán, ha anyának jó volt, esetleg énnekem is megfelel majd. Igaz, hogy néhány merőben új dolgot kellett elsajátítanom pillanatok alatt, de mindent egybevetve olyan sok panaszra igazán nincs okom. Kicsit ugyan furcsán éreztem magam, mikor levegőt vettem, mert úgy nézett ki, mint ha felfújtak volna valamivel, de csak azért szokatlan, mert azelőtt sosem nem csináltam ilyet. Meg is ijedtem egy picit, hogy biztos a dr. valaki felejtett bennem egy pumpát, tudják, amilyet az apu szokott használni a vén csotrogányhoz, ha fel akarja fújni, de aztán rájöttem, hogy ezt az én saját pumpám csinálja velem, hisz az apu nincs is itt. De talán jobb is, mert biztosan beragasztotta volna szegény anyunak a száját, mert egy kicsit hangos volt. A Csimpinek is mindig azt mondja olyankor, ha hangos, de persze aztán sohamégse teszi meg.
Még így homályosan is az volt az első benyomásom, hogy azért egy kicsit egyhangú dolog ez a kintiség, hisz mindenki - anyát kivéve – teljesen egyformának tűnt attól a valamitől, amibe be voltak takarva. Azt pedig kimondottan zokon vettem, hogy se szó se beszéd, a megkérdezésem nélkül, csak úgy, leragasztották a hasam közepét. Mint ha tudomást sem vettek volna arról, hogy időközben én is vagyok már és ha nem akarják, hogy rossz véleménnyel legyek mindjárt az elején, akár meg is kérdezhettek volna, akarom e. Nagyon elcsodálkoztam, amikor valami érthetetlen okból olyasmi történt velem, ami azelőtt sohasem fordult elő. Nevezetesen az, hogy érdekes, csiklandozó érzés kíséretében veeeeeeeee, meg oáhhhhhhhhhh hangok jöttek ki belőlem és legnagyobb meglepetésemre ezek a hangok – bár nekem, így elsőre egyáltalán nem tűntek szépnek – mindenkiből nagy megkönnyebbülést és örömöt váltottak ki. Ezt követően, mint ha repültem volna, - eddig nem is tudtam, hogy erre is képes vagyok – valakinek a tenyerén átszeltem anya és valami csobogó csoda közti távolságot, majd kellemes akármi folyt végig minden porcikámon, természetesen a szűnni nem akaró oáhhh-k és veeeee-k közepette. Személyi adataimmal határozottan visszaéltek, hisz fennhangon közölték mindenkivel, hogy három kiló hatvan és ötvenkét centi vagyok. Persze hamar rájöttem, hogy itt ebben a világban minden egy kicsit bonyolultabban működik és sok mindent nem tudnak itt az emberek, mert mint már említettem mindent de mindent megfigyelnek. Hisz ott van mindjárt az a dr.-nak mondott valaki, aki mikor anya megkérdezte: Mikor mehetünk haza? , rögtön azt mondta, hogy pár napig megfigyelnek engem is meg anyát is és ha minden rendben lesz, akkor hamarosan. Hát nem valami biztató, hogy a dr. valakinek én vagyok az elő megfigyelni-való Balajka és az anyu szerint egyébként kimagasló tudásának hiányosságait most velem szeretné pótolni.
Körülöttünk mindenki nagyon örült, és mikor átvittek minket a baba-mama szobába, végre egy kis nyugalmam volt. Hát mit mondjak, elég érdekes világba csöppentem. Ezen a ponton már kezdtem elálmosodni a sok újdonságtól, és úgy döntöttem alszom egyet, mielőtt megint valami olyasmi történne velem, aminek nem nagyon örülnék. Bebugyoláltak valami finom melegbe, és éreztem, hogy anya ott van a közelemben, amitől nagyon megnyugodtam. Kicsit zavart ugyan, hogy más furcsa hangok is voltak körülöttem, ilyenek, hogy: Oáááááááá, meg Veeee, de a rengeteg új élmény és a megszületésem eléggé kifárasztott, úgy-hogy szépen elaludtam. Meseszép dolgokról álmodtam. Anyáról, meg apáról, és képzeljék, még a Csimpi is benn volt az álmomban, pedig hát ebben az új világomban még nem is találkoztam vele. Nem tudom meddig tartott ez a csodaálom, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is hasonló hangokat produkálok, mint a többiek, akik körülöttünk voltak. Szinte teljesen ugyan úgy, hogy oááááá.
Időközben persze még valami kiderült, még pedig az, hogy a Balajkáról át kell térnem valami Ádám névre és hogy el ne felejtsük anyával ezt a Balajkától eltérőt, még a csuklómra is felírta egy egyforma nővérke. Úgy tudom elképzelni magamban, hogy ez az Ádám valami kis paradicsom lehet. Ezt abból gondolom, hogy mindenki azt emlegette, hogy ő, mármint Ádám, bent volt a paradicsomban. Na már most, ha én ugye egy kis ember vagyok és ugye bent voltam anyuban, akkor ez az Ádám csakis egy kis paradicsom lehet, ha egyszer a paradicsomban volt bent. De ha csak volt, akkor már biztos ő is kiszületett abból a paradicsomból, mint ahogyan én is most már kint vagyok, de ellentétben velem, neki, kis paradicsomnak, nem nagy jövőt jósolok, mert még a kívánós korszakunkból emlékszem rá, hogy a paradicsomot anya mindig megette és nagyon ízlett nekünk. Azt még csak értettem, hogy nekem az Ádám nevet adták – bár valójában senki nem adott oda semmit – de micsoda badarság egy kis paradicsomnak ugyanilyen nevet adni.
A hangok gondolom azért jöttek ki belőlem, mert valami nagyon morgolódott a beragasztott hasamban. Egyáltalán nem volt egyszerűnek mondható, ha meg akartam szüntetni a ragasztó alatti hangokat. Kifejezetten kemény munkámba tellett, míg végre elcsendesedtek azok az odabenti morgolódások, de erre már ismét olyan fáradtság lett úrrá rajtam, hogy azt a csiklandósan felgurgulázó kis hangot, ami a pocakomból eredt, már alig-alig hallottam. Nem is nagyon figyeltem rá oda, csak elgondolkoztam, hogy vajon mi értelme lehet annak, ha egyszer valami bemegy az ember hasába akkor az mindjárt ki is jöjjön onnét, halk büfi formájában. Ez még csak rendben is lenne, na de ott alul, miért kell valaminek – kisvártatva hogy felül bement – mindenféle érdekes hangok kíséretében kifele igyekezni? Persze ezt csak úgy mellékesen gondoltam, mert valahogy az az érzésem, ezekről itt nem nagyon szívesen beszélnek, még annak ellenére sem, hogy a hallottakból következtetve, bámulatos teljesítménynek minősült minden ebbéli tevékenységem. Hát ez kérem valami csoda! Fárasztó ugyan ez a fajta táplálkozás, még akkor is ha én stramm srác vagyok, de végül is nem rossz, ha az ember élete csak evésből és alvásból áll.
Igazándiból az első pár napom nagyon egyhangúan telt, a már említett tevékenységekkel. Igyekezetemet, hogy jobban szemügyre vegyem anyát, na és ezt az egész új világot, mindig meghiusította a pocakom megtöltését követő kellemes fáradtság. Annyit azért így is meg tudtam állapítani, hogy anya kellemes, meleg, puha, szelíd és nagyon örül nekem. Még ezen a homályosságon keresztül is úgy ítéltem meg, hogy egyáltalán nem is olyan vén csotrogányos, mint elképzeltem, bár gondolkodóba ejtett az a furcsaság, ami talán mégis a csotrogányossággal lehet összefüggésbe, hogy nagy, fehér valami van a szája helyén. A hangok meg, amik kijöttek a nagy fehérből, egyáltalán nem voltak oáhhhh-k. Megmondom őszintén egy kicsit aggódtam is, mi módon fogjuk megérteni egymást az elkövetkezendőkben, ha anya nem beszéli az én nyelvemet, de furcsa mód, azért valahogy mégis mindig kitalálta, mit akarok mondani. Mondok egy példát. Ha én azt mondtam, hogy veeeee, anya azt mondta, hogy: Biztos éhes vagy. Ami igaz is volt, csak nem tudom miért kell ennyire bonyolultan kifejezni azt, amit egy szóval is el lehet mondani. Vagy ha azt mondtam oáhhhhhh, anya azt hajtogatta, hogy: Angyalkám, biztos tele a pelusod. Mindjárt tisztába teszlek. Gondolom ez azért lehet, mert ő még csak kismama és nem tud az én nyelvemen, de eltökélt szándékom, hogy ha lesz időm, megtanítom Balajkanyelven beszélni. Persze lehet, hogy nem is lesz rá szükség, mert talán csak a nagy fehér szája miatt beszél olyan furcsákat és ha már nem lesz kismama, talán el is múlik neki ez a fehér és kinő a rendes szája. Ez a nagy fehér száj minden bizonnyal egy amolyan kinti világhoz tartozó felnőttesség, mert a nővérkéknek nevezett valakiknek is olyan van és emiatt ők is teljesen furcsán beszélnek. Gyanítom, hogy a nővérkék is még csak kismamák, ami miatt nekik is olyan a szájuk mint az anyunak. Emiatt a kismamás, apró rendellenesség miatt nem értettem meg, mikor valami látogatást mondogattak, meg hogy először nézhet meg minket apa, meg Csimpi, meg a nagymami, csak amikor a fehér szájú nővérke odavitt engem valami ablaknak nevezett átlátszósághoz, akkor tudatosult bennem az elhangzott szavak jelentése. A látogatás bemutatkozást, meg megismerkedést jelent, ahol is először volt alkalmam szemügyre venni a megszületésemmel létrehozott nagycsaládomat. Ennél az átlátszóságnál is rengeteg újdonság várt rám, hisz kiderült, hogy apának, Csimpinek, meg a nagymaminak egyáltalán nem olyan fehér a szája mint anyának és a nővéreknek, - biztos ők már nem kismamák – emellett kifejezetten érdekesnek találtam, hogy a Csimpi orra egyszer csak lapos lett és a szája is állandóan változtatta az alakját. Kétoldalt meg valami szőkeségnek nevezett nőtt ki a fejéből felfelé ágaskodva és ráadásul még színességgel is körül volt csavarva. Már itt éreztem, hogy Csimpi sok meglepetést fog okozni nekem.
Érdekes módon apának, nagymaminak, na és a Csimpinek is egyfolytában mozgott a nem fehér szája, de úgy látszik, ha valakinek nem fehér a szája az itt azt jelenti, hogy semmi de semmi hang nem jön ki rajta. Erre persze rácáfol az én esetem, mert nekem aztán jön ki rajt hang, de lehet, hogy ez csak a születéstől van, meg attól, hogy a dr., elvágta a zsinóromat. Talán rajtuk is segítene egy ilyen zsinórelvágás, bár nem vagyok benne egészen biztos. Furcsa csillogás volt a szemükben, kivéve a Csimpit, mert az ő orra, szája, arca pillanatonként változtatta az alakját annak az átlátszóságnak köszönhetően. Azért mi tagadás, elég sok furcsaság van ebben a nagycsaládos világban és ahogy hallom, a legmeglepőbb dolgok még csak ezután várnak rám. Szavamat ne felejtsem, ez az egész ismerkedés kurtán-furcsán ért véget, pedig Csimpi is meg én is szívesen nézegettük volna egymást még egy darabig, de egy fehér száj arra figyelmeztette anyát, hogy engem nem szabad nagyon kifárasztani, meg egyébként is itt az ideje a szoptatásnak. Valóban. A sok újdonság miatt majdnem elfelejtkeztem a leragasztás alatti hangocskákról, pedig az alul kifolyó dolgok már figyelmeztettek rá, hogy lassacskán felül is be kellene valaminek menni.
Az átlátszóság előtt mindenki hadonászni kezdett a kezeivel és csak a Csimpi érdekes arckifejezésén látszott, hogy ő még szeretett volna továbbra is nekem bemutatkozni. Időm azonban nem nagyon maradt az események mélyebb feldolgozására, mert fehérszájnővérke – micsoda név – beletett valamibe és szélsebesen száguldottunk vissza anya termébe, miközben érdekes fények rohantak el fölöttem.
Anya nagyon örült, mikor végre megint mellette voltam és nagy meglepetésemre egy pillanatra eltüntette a fehérszáját és azzal a teljesenolyanmintazénszám-mal megérintette az orromat, meg a kezemet. Gondoltam is, hogy talán ő is éhes, de nem hiszem, mert a mellettünk lévő kiskrapek anyukájának éppen azt mondta, hogy milyen finom volt az ebéd és hogy milyen jóllakott. Ebből arra következtettem, hogy talán valami más oka is lehet annak, hogy most egyszerre csak úgy lett anyának rendes szája is és azzal mindenhol igyekszik engem megérinteni. Bevallom férfiasan, nekem a rendesszáju anya jobban tetszik még ha nem is tud olyanokat mondani, hogy oáhhhh.
Érdekes módon valami fura sorrendje van itt a dolgoknak. Én legszívesebben azonnal enni szerettem volna, és ennek kellő nyomatékkal hangot is adtam, de anya először megint valami tisztába tett bele. Na nem mintha az valami kellemetlenség lett volna, sőt még jó is volt, hogy már nem birizgál az a nedvesség, de ha az embernek a ragasztó alatt kezd mocorogni a pocakja, - anya nevezi így a hasamat – semmi nem lehet fontosabb, mint a mocorgás megszüntetése. Persze anya utána azonnal megszoptatott, de hogy lássa, nekem egyáltalán nem ez a sorrend tetszik, rögtön utána megint beletetettem magam abba a tisztába. Képzeljék, anya úgy tett mint ha mérges lenne amiatt, hogy én ennyi mozogni-valót adok neki az ő állapotában, de én tudtam ám, hogy ez nem igaz, mert a szomszéd kiskrapek anyukája épp az előbb azt mondta az én anyumnak, hogy: Milyen könnyedén mozogsz már így három nappal a szülés után. Büszke is voltam magamra, hogy nem hagyom ellustulni az én anyumat de aztán félálomban a Csimpi átlátszóságnak nyomott lapos orra jutott az eszembe, meg az, hogy mennyi dolgom lesz mire én azt kijavítom neki, olyanra mint az enyém.
Szóval anya, szoptatás, bele a tisztába, alvás, néha oáhhh, meg ehhez hasonlók, szinkronban a szomszéd kiskrapekkal és ugyanez ismételve. Röviden ennyi volt ez az új életünk anyuval, míg egyszer bejött a dr.-nak nevezett és miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy hatalmas köröket írjak le lábammal és kezemmel a levegőben a tisztába beletevéskor, nagy örömet okozva anyának azt mondta: Anyuka, hazaviheti a lurkót. Ez igen. Ez már maga lesz az igazi nagycsaládos-élet, gondoltam és teljes igyekezetemmel azon voltam, hogy anyát megakadályozzam a tisztába beletevés terén kifejtett lelkes tevékenységében. A jó hírt persze azonnal közölnöm kellett kiskrapekkal. Ez esetben egy rövid oáhht küldtem neki, ami annyit jelent Balajkanyelven, hogy hé haver, indulunk haza, a saját kuckóba, a kiságyamba, meg az apuhoz, nagymamihoz, Csimpihez, na és persze a szomszéd nénihez és az összes többi, hallomásból már ismert valamihez, ami ajtócsengő, meg konyha, meg Csimpi-féle mese és a többiek. Azonnal jött a válasz egy keserves kis buáeevel, ami kiskrapeknál valami sárga szín elkezdődését jelentette, ami miatt neki és az ő anyujának még egy darabig itt kell maradni, sőt valami kék fényt is emlegetett, amivel meg fogják világítani, míg az a másik, a sárga el nem múlik. Hát nem irigylem. Ennyi szín egyszerre.
Bármennyire is együtt éreztem vele, most nem nagyon volt több időm az ő problémáján elmélkedni, mert erősen kellett összpontosítanom az én anyumra, akinek be nem állt a most már nemfehér szája és csak mondta, mondta azon a nembalajkás érthetetlen nyelven, hogy: Megyünk haza kis bogaram, meg milyen jó lesz otthon, meg végre a saját kis kuckódban, és így tovább és így tovább. Teljesen beleszédültem ebbe az anyus, nembalajkás, érthetetlen szóözönbe, de eközben már be is voltam csomagolva úgy, hogy alig látszottam ki a nagy bugyolából. Aztán egyszer csak megjelent apa meg a nagymami és nagy meglepetést okoztak azzal, hogy az első, átlátszóságnál történt találkozásunk óta ők is megtanultak amúgy nembalajkásan hangokat kiadni az egyébként teljesen rendben lévő szájukból. Fel nem foghatom, ha már egyszer napokra volt szükségük, hogy egyáltalán képesek legyenek erre, miért nem vették a fáradtságot, hogy a balajkás beszédet sajátítsák el, amikor az egyébként is sokkal egyszerűbb, hisz nekem is csak úgy magától megy. Ennek okán, nem is értettem mit jelent az amikor a nagymami elégedetlenkedett valami design-es babahordozó hóbort miatt, ami valami pénznek a felesleges kidobása is egyúttal, pedig még megvan egy Mózesnek nevezett, kitűnő állapotú kosár, amibe még az anya is benne volt. Na az már egyáltalán nem hiányzik nekem, hogy anyuról meg kiderüljön ő egy kis Mózes, mert hát hiszen benne volt abban a régi kosárban, a Mózesben. Ráadásul ennek a kosárnak még valami bezzeg időkhöz is köze volt, mert a nagymama mindig azt mondogatta, hogy bezzeg azokban az időkben amikor én így, meg úgy. Bár apa szelíden próbálkozott elmagyarázni valami olyasmit, hogy ezek már nem azok a bezzeg idők, meg hogy közben ezek a bezzeg idők meg is változtak, de nagymama egyre csak hajtogatta, hogy bolond egy világ ez, meg nem lesz ez így jó, majd meglátjátok. Kezdek kicsit összekavarodni ebbe a szövevényes családi, hol is volt, mi is volt, mikor, mi kérdésben és most ráadásul még itt van az a szörnyű felismerés is, hogy ez a világ, amire jöttem, ráadásnak bolond is. Nem mondom, jókor hozzák a tudomásomra.
Igaz, apa még valami mást is mondott, amit most nem szívesen ismételnék meg, de annyit sikerült belőle megjegyeznem, hogy az ember egyszerre lehet vörös, ráncos de ugyanakkor stramm srác is. Ennek ellenére igyekeztem nem elaludni, hogy mindazt a sok új valamit, ami a saját kuckóig rám vár, módom legyen legalább futólag megismerni, de úgy látszik ez az alvás azok közé a dolgok közé tartozik, amiket nem lehet irányítani, hanem csak úgy jön és akkor azt csinálni kel. Pedig valóban kíváncsi lettem volna arra a tavaszi zsongásra, meg verőfényes napsütésre, illatorgiára és a lágyan simogató fuvallatra, de legnagyobb sajnálatomra mindezek megismerésében megakadályozott az a fránya, irányíthatatlan alvás. Így már csak arra ébredtem, hogy apa azt mondja azzal a rendes szájával, hogy: Mindjárt otthon vagyunk kisöreg. Valóban, rövidesen be is libegett velem az a bizonyos designes gyerekhordó valahova, amire mindenki, szinte egyszerre azt mondta: Na, már itthon is vagyunk. Ezen a ponton egy kissé elgondolkodtam, mert nem nagyon voltam képes eldönteni, hogy most akkor ez a hon, ahol egyszerre csak lettünk, valójában itt e, vagy mégis csak ott. Minden esetre az az érzésem, hogy hon lenni jó dolog, függetlenül az előbb felvázolt, még eldöntésre váró kérdéstől. Nem is nagyon volt időm ezen tovább morfondírozni, mert anya kisvártatva beletett a tisztába ez pedig mindig azzal járt, hogy ott alul össze - vissza kent valami sikamlós, érdekes illatú akármivel. Ezt követően anya is meg én is azon igyekeztünk, hogy pocakom ismételt jelzéseit elcsendesítsük, de valahonnan messziről a nagymami hangja azt a felettébb elkeserítő információt juttatta el hozzám, hogy bizony nem csak az én anyum az egyetlen nagyon jó kitalálós, mint ezt a mobiltelefonnal kapcsolatban gondoltam, hanem van még valaki rajta kívül, aki szintén nagyon jeleskedik olyanok kitalálásában, mint például a mosógép. Azért az megnyugtatott, hogy a sok ismeretlen között lesznek olyanok is amiket már ismerek, mert azonnal rájöttem milyen jó is az, amikor egy mosógép hasonlít az én apumra. Kell, hogy hasonlítson, mert apáról anya mondta: Nem tudom mi lenne nélküle velünk, a mosógépről meg a nagymami közölte ugyanezt. Hát, érdekes. Mosógépes apu, vagy apus mosógép?
Aztán megint az alvás, de most már a saját kuckónak nevezett helyen, ami nagyon kellemes illatú, barátságos és színes volt, ráadásul még a Csimpi fejéből kiálló szőkeség köré csavartnál is sokkal színesebb. Talán csak az esti fürdetésnek nevezett, sehányévességemből ismerős lebegések alkalmával kerültem olyan helyzetbe, amikor is, rengeteg újdonsággal szembesülhettem nagycsaládom jobb megismerése terén. Ilyenkor mindenféle bugyola nélkül rúgkapálhattam valami pelenkázónak nevezett alkalmatosságon és körülöttem mindenki azt a nembalajkás nyelvet használva, csak mondta, mondta, mondta a sok érthetetlenséget. Csimpi mindig azt akarta, hogy őt is kenjék be mindenféle kence-ficével, amivel engem, de mindig azt a választ kapta, hogy ő már nagy ehhez, pedig reggel amikor megint kesergett az ovi miatt, apa igen is az ellenkezőjét állította róla, mert azt válaszolt: Bogárkám, a kicsiknek oviba kell járni, pont úgy, mint apunak a munkahelyre. Ez a dolgunk. Na és persze Csimpi mindig az iránt érdeklődött, hogy nekem miért van valamim és neki olyan miért nincs, amire nagymami valami olyasmit mondott, hogy ráér még ezekkel a dolgokkal foglalkozni, anya pedig türelmesen elmagyarázta neki, hogy azért, mert Csimpi lány én pedig fiú vagyok. Nem mint ha ez teljesen kielégítette volna Csimpi kíváncsiságát, de amikor nagy csapkodások közepette lelocsoltam, felhagyott az ilyen irányú érdeklődéssel.
Amíg én egyre türelmetlenebbül vártam, mikor is leszek már végre – valahára éves, nagyjából ehhez hasonló egyhangúsággal teltek új világomban a napok. Bár amint azt a minap megtudtam, hetes már vagyok, ugyanis a kotnyelesnek nevezett szomszéd néni egyik alkalommal megkérdezte az anyut: Mennyi idős is a kis legény ?, mire anya azt felelte, öt hetes. Ez, már korábban sem volt teljesen világos számomra, na és most még annyival lett érthetetlenebb a dolog, hogy erről az ötről, amiről eddig csak azt halottam, hogy hét is, most kiderült, nemcsak hét de egy is, ráadásul ez az egy az hónap. Hát most mondja meg valaki, érthető ez?
Az evés, alvás, fenékkenegetés, fürdetés egyhangúságában csak a sétálásnak nevezett tevékenység szolgált igazi változatossággal. Ezen alkalmakkor boldog – boldogtalan fölém hajolt és mindenféle idegen kifejezéseket használva kezdték elmagyarázni az én anyumnak, hogy milyen egy klassz kis emberke vagyok én valójában. Úgy látszik, fogalmuk sincs, hogy én történetesen együtt lakom az anyuval, igaz külön kuckóban, de mégis csak együtt, minek okán most már elég ismerettel rendelkezik rólam. Na és persze feltettek egy csomó kérdést, amelyekből egyetlen dologra lehetett következtetni, hogy valójában fogalmuk sincs mit is csinálok én lényegében. Mindig valami olyasmivel kezdték, hogy: Sétálgatunk, sétálgatunk ?, pedig szerintem teljesen egyértelmű volt, hogy én, ott, abban a pillanatban kimondottan fekszem, aminek semmi köze nincs a sétáláshoz. Mert azt azért már tudom ám, hogy igaziból az anya az aki sétál és engem ilyenkor csak úgy magával visz, vagy tol. Képzeljék, a múltkor még egy kutyának nevezett is bebámult hozzám, amitől anya kissé megriadt, de a gazdinak nevezett hang megnyugtatta, hogy a bebámuló valójában nagyon szereti az ilyen kis emberkéket, amilyen én is vagyok. Valahogy az volt az érzésem ez nem nyugtatta meg kellőképpen anyát, ugyanis eddig soha nem ismert sebességgel kezdtünk száguldani, ami kimondottan nagy élmény volt számomra. Arra ellenben kimondottan jó volt ez a dolog, hogy képes legyek felosztani ezt az új világot legalább két részre, ahol van a bebámulósok között hasonlóság és van a nem hasonlóság, ami kutyát jelent. Persze bizonyosan nagyon sok mindenről lemaradtam, mert ez a sétálás a maga kellemes levegőjével, meg bebámulásaival, amik néha eltakarták azt a mindig változó színességet felettem, bizony nagyon álmosító is volt. Így aztán legtöbbször a szomszéd néni érdekesen visszhangzós hangjára ébredtem: Hát nagyot sétált ez a kis prüntyőke? Már megint ez a: Ki is sétál valójában? Ilyenkor anya, mint később megtudtam csak azért, hogy lerázza, valami olyasmit válaszolt: Bizony, és már nagyon éhesek vagyunk. Valami egészen furcsa egy valaki lehet ez a kotnyeles szomszéd néni, mert egy kicsit csavarhúzós is meg egy kicsit abroszos is és még ki tudja mi minden. Bár gyanítom, van némi különbség a műanyag és a kot között, hiszen az apu valami műanyag nyeles csavarhúzót kért a Csimpitől a villanyszereléshez, a szomszéd néni pedig nem műanyag hanem kotnyeles, de azt teljesen biztosra veszem, hogy nagyon hasonlíthat az abroszra, mert pont úgy le lehet rázni. Bár a szomszéd néni lerázásának anya minden alkalommal örül, míg ha Csimpi az abrosszal teszi ugyanezt, annak nem mindig. Hát ilyen egy fura ez az én új világom.
A Csimpit elég nehezen tartja távol tőlem anya, neki mindig az az első az ovi után, hogy ott tébláboljon körülöttem és mindenféle buta kérdéseket tegyen fel rólam. Érdekes módon ez a kitüntető figyelem mindig lanyhulni látszik Csimpi részéről, ha bizonyos nagy dolgok után anya beletesz engem a tisztába. Ilyenkor érdekes hangon közli anyával, hogy: Ez a Balajka már megint bekakilt, és kivonul az én saját kuckómból. Azt a rejtélyt mindenképpen meg kell még fejtenem, hogy ugyanazért a dologért miért van rólam rossz véleménnyel a Csimpi, anya viszont miért tar ügyesnek.
Közben arra is rájöttem, hogy én, Balajka egy rendezvény is vagyok egyúttal. Ez csak a minap tudatosult bennem, amikor apa hazajött és egy rövid „csak bekukkantok” után lelkesen magyarázta anyának, hogy a rendezvénynek, amit ő szervezett milyen sok látogatója volt. Legalább most már ezt is tudom, hogy én egy rendezvény vagyok és engem is az apu szervezett. Talán azért nem lenne baj, ha anya Balajka - menedzser lenne, mert az apa rendezvény - menedzser és neki a látogatók jól sikerülnek, de az anyának a látogatók nem mindig sikerülnek jól. Sopánkodik is néha, mert hogy nekem nem tesz jót a sok látogató, hiszen még csak három hónapos vagyok. Majd elfelejtettem, időközben a hetes az már tizenhárom lett és ez annyit jelent hogy három, de nem hét, hanem hónap.
Gondolhatják milyen mély nyomot hagy egy ilyen Ádám nevű Balajkában ha az élete gyökeres változáson megy át. Ez a harmadiknak nevezett hónap produkálta ezeket a mély nyomokat. Először is egyre nagyobb étvágyamat holmi pótlással igyekezett anya kielégíteni és ezzel párhuzamosan megismerkedtem valami műanyuval is. A pótlásról megtudtam, hogy az vitamin, meg gyümölcs, meg pép, meg finom és azért van rá szükség, mert egyre inkább kezdek hasonlítani valami kis telhetetlen bendőhöz, aminek az étvágyát még az anyu sem tudná kielégíteni. Egyáltalán nem tiltakoztam ezek ellen a változások ellen hisz én is éreztem magamon milyen hasznosak is ezek a dolgok. Például már sokkal erősebben tudtam rázni azt a csörgőnek nevezettet, amit Csimpi minden alkalommal a kezembe nyomott, ha éppen nem aludtam. Bár néha elvétem még az irányt és ilyenkor leginkább az orrom bánja azt a csörgőt, de az bevallom jót tesz az önérzetemnek, hogy a csörgetés miatt mindenki nagyon elégedett velem. Apa még vasgyúrónak is szokott ezért nevezni és valami focit emleget, amit mi majd ketten és nemsokára.
Mostanság esténként, a fürdetés után igyekszem nem azonnal elaludni, mert roppant érdekes dolog kihallgatni amint apa a Csimpinek mesél fura dolgokról. Ezek a furák sokszor pirosak, meg farkasok, na és hók meg fehérek, aztán máskor meg pöttömök és pannák. Kíváncsi vagyok apa meg tudja e jegyezni ezt a sok furcsát és ha majd én is ovis leszek nekem is el tudja e mesélni őket. Apáról még azt is tudom ám, hogy mindig este van az, mikor eljön egy olyan idő, ami énneki van, ugyanis mikor tele a pocakom rendszeresen közli anyával: Most van az én időm. Ráadásul nagy tehetsége van a műanyu kezelésében, ugyanis egyre többször fordul elő, hogy étvágyam csillapításakor az ő ölében találom magam és felettébb nagy biztonsággal levegőzteti meg ezt a cumisüvegnek mondottat, ha már kezd nehézkessé válni az abból való jóllakásom. Kissé mulatságos is ám az én apum, ha hallanák miket mond nekem miközben a vállára vesz és én felgurguláztatok neki egy – pár büfit!
Ez a hónap, ami most pont három, ez azt is jelenti, hogy nyár van. Amit én ebből tapasztalok, az jó is meg rossz is. Jó azért, mert sokkal kevesebbet kell törődnünk az öltözéssel mielőtt elindulunk a napi kocsibatekintgetésekre, de rossz is mert a Csimpinek valami szünet miatt megszűnt az oviba járása és ezért állandóan velünk van. Jó, mert apának a levegőn is sikerült megjavítani a fűtést, de rossz, mert mindig a Csimpi tologatja a kocsimat és annak állandóan hatalmas zötykölődés a vége. Jó, mert a műanyu is velünk tud jönni és nem kell haza rohanni ha éhes vagyok, de rossz is mert anyának állandóan attól kell félni, hogy leégek. Pedig nem szeretnék leégni, mert az mindig azt jelenti, hogy kenyérre sem telik. Ezt az apu szokta mondogatni, mert tudják, az a bizonyos vén csotrogány egy nagyon éhes tagja a családnak, - még talán éhesebb is mint én, - és ráadásul valami érdekes, pénz nevű vitamint eszik, ami teljes leégés. Nem is tudom apa miért nem próbálja meg esetleg a műanyuval megetetni, ha egyszer olyan kilátástalan a helyzete. Pedig egyre többször mondogatja, hogy ez a vén csotrogány megeszi az összes pénzét ami miatt ő nem győz keresni, pedig minden reggel elindul erre a keresésre, de csak nagy sokára, a hónap végén szokott találni. Nem értem. Velem kapcsolatban mindenki örül, ha mindent megeszek, a csotrogánnyal kapcsolatban pedig kifejezetten nem örülnek ennek. Mint ahogy annak sem örült anya, amikor Csimpi a minap egy cseresznyét próbált nagy lelkesen a számba gyömöszölni, pedig erről a cseresznyéről már kiderült, hogy az gyümölcs, meg vitamin. Kissé izgatottan elmagyarázta Csimpinek, hogy az én számból még hiányzik a fognak nevezett, ami majd ugyan nemsokára kibújik, de azért neki még akkor sem lehet ilyet, mert baj lehet. Hmm. Anya egy elég aggódós anya, mert aggódik ha sokat eszem, vagy ha keveset. Aggódik ha sokat alszom, vagy ha keveset. Aggódik, hogy még nincs fogam, de aggódik amiatt is, ha majd lesz. Pedig hát az apu rengetegszer elmagyarázza anyának, hogy nem kell aggódnia, mert minden a legnagyobb rendben van velem, pont olyan vagyok amilyennek lennem kell négy hónapos korban. Ez az én négyhónapos kinézésem hurkás, és pufókos, meg tündéris és kifejezetten apárahasonlítós, de azért anyárahasonlítós is, meg olyan nem lehet eldönteni kire is hasonlítós. Hogy ezt a hasonlítósságot a későbbiek során is figyelemmel lehessen kísérni, apa rendszeresen a szemembe villog valamivel és utána boldog – boldogtalannak mutogatja büszkén a villogás eredményét. Anya szerint lassan sokkal több ilyen villogós lesz valami albumban rólam, mint az egész családról összesen és nagyon örül amiért az apának sikerült egy ilyen anyaiskönnyenkezelős, színes villogósra szert tenni. Érdekes módon apa mindig akkor villog a szemembe a legtöbbet, ha kimondottan jól érzem magam. Ha például anya a csípőmet tornáztatja és nekem hatalmas jókedvem van, szinte biztos lehetek benne, apa egyszer csak cselből rám villan. A Csimpi is szeretne sokszor villogni, de anya ezt nem szeretné az apa meg néha mégis megengedi neki, aminek aztán később valami homályos dolog az eredménye. A nagymami szerint ez is olyan, mint a bezzegmózes, ugyanis a Csimpi villogása szintén pénzkidobás. Én is amellett lennék, ha már egyszer pénz, akkor inkább a csotrogánnyal etesse meg apa és ne engedje a Csimpinek kidobni. Persze Csimpivel elég nehéz ezekben a kérdésekben zöld ágra vergődni, mert úgyis mindent kikönyörög magának.
Hogy azért nem ennyire katasztrofális Csimpivel a viszonyunk, azt is el kell mondanom, hogy amikor éppen nem alszom, rendszeresen tart nekem előadásokat az éppen aktuális babapolitikai helyzetről és ezt minden adandó alkalommal bemutatóval tarkítja. Így jutott tudomásomra, hogy jelenleg a királylánybaba nem akar hozzámenni egy kimondottan ellenszenves főzőkanálhoz, amiről Csimpi azt állította, valójában egy királyfi, ugyanakkor élénken érdeklődik egy Elvisnek öltözött Barby – fiú iránt, aki egyébként állatok terelgetésével van leginkább elfoglalva, csak ez nem látszik a ruháján. Elmagyarázta egy bonyolult próbatételes história összefüggéseit, aminek persze a vége mindig az, hogy a főzőkanalat egyszerűen kirúgják, a korábban szegénységben élő Elvisnek pedig minden intrika ellenére előkelő helye lesz a királylány által felállított népszerűségi listán. Természetesen az öreg királynak nevezett ping – pong ütő végül is kénytelen elfogadni lánykérést, anya azonban ezen a ponton kitessékelte a szobából Csimpit, mert a főzőkészleten való hangos dobolás szerinte nem hasonlít a nászindulóhoz.
Csimpi egyébként még mindig nincs teljesen megelégedve a fejem méretével és ebbéli szemrehányásait még azzal sem tudtam elkerülni, hogy - anya szerint is - egyre tehetségesebben használom kezeimet és lábaimat. Ráadásul én mindent elkövettem, hogy a Csimpi kedvébe járlak és végre megbékéljen már a fejemmel. A jól bevált módszerek, amik apát és anyát mindig megnevettették, sajna a Csimpinél kudarcot vallottak. Pedig feltett szándékom volt, hogy egy kis vidámsággal megnyerem Csimpi rokonszenvét, de mikor lelkesen prüszkölve apró főzelék, vagy gyümölcspöttyöket helyeztem el az arcán, valahogy az volt az érzésem nem túlzottan értékeli igyekezetemet, annak ellenére sem, hogy anya szerint a gyümölcspakolás kimondottan hasznos a bőrnek. Hát így tegyen jót az ember! El is határoztam, egy darabig megszakítom a kommunikációt Csimpivel, de aztán mikor először koccant meg a kiskanál kibújó fogamon és Csimpi nagy érdeklődéssel szemlélte az apró „rizsszemet”, elmosolyodtam és azt mondtam: Dede. Megtört a jég és ráadásul ma lettem hat hónapos. Hihetetlen, de úgy látszik öregszem.

Írta: Cs. Nagy László
3439
titus56 - 2013. március 06. 11:52:20

Kedves Zsuzsa!

Igazán köszönöm! Már-már azt hittem beporosodik ez a kis prózai próbálkozásom, de lám, mégis csak felfedezted és ezt köszönöm. Így igaz, megpróbáltam kicsit abból a szemszögből meglátni az "életet" ahonnét talán a lurkók is nézik és hát mivel egy ujszülöttnek minden vicc új, a humor sem maradhatott el.

Köszönöm, hogy felfedeztél: titus56

230
Torma Zsuzsanna - 2013. március 06. 11:47:22

Kedves László!

Tudom, hogy igen sok versednél nem voltam jelen, mint olvasó. De most, hogy a "Sétapálca"-ban is olvastam a Veled készült interjút, több versedet is elolvastam. Gyönyörűen írsz, őszintén gratulálok és kifejezetten nagyra tartalak!
De most, hogy ezt az igen kedves kis, de elég hosszúra nyúló "babamonológot" elolvastam, nem tudlak eléggé dicsérni!
Néha úgy vagyok a hosszabb írásokkal, hogy nem merek belekezdeni, mert nincs mindig időm rá, hogy végigolvassam. De most igenis, vettem a fáradságot, és igazán örülök, hogy volt türelmem végigolvasni. De másként nem is tehettem volna, hiszen olyan témáról írsz, ami engem nagyon le tud kötni.
Én csak az egyik macskánk "bőrébe" bújtam, s írtam le az Ő érzéseit, de Neked igazán nagyon jól és tökéletesen sikerült megjelenítened a világra jönni készülő, majd a világra jött baba érzéseit, gondolatait, sok humorral!

Őszintén és szívből gratulálok!

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

3439
titus56 - 2012. szeptember 30. 21:52:27

Drága vagy Rozálka és szívből köszönöm!

titus56

1209
angyalka - 2012. szeptember 30. 21:08:44

Kedves László!
SZAVAZATOM A TIED, bár nagyon sok időmbe telt míg végeztem veledWink
szeretettel
Rozálka

3439
titus56 - 2012. szeptember 01. 15:43:31

Köszönöm Rózsám!

Talán kicsit hosszabb az itt megszokott olvasmányoknál, de remélem ez nem tántorít el senkit!Grin

Cs Nagy László

3300
kandracs roza - 2012. szeptember 01. 15:14:36

Kedves László!!!Kis Piskótának is édes voltál...Csoda ,hogy szeretnek???Gratulálok...LexirózsaGrin

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.