Winczheim Tibor: A "jópofa" kolléga (2012. szeptember)
Ez a történet is olvasható Winczheim Tibor: Mese a legkedvesebb szomszédról c. Augusztusban megjelent kötetében!
A könyv a Guinness sorozat 3. kötete.

A rekordkísérletről részletesen itt olvashatsz:
A rekordkísérletről részletesen

Ezt a rövid történetet az egyik szomszéd fia mesélte el, aki szakács most a Margit-sziget egyik hotelében. A barátjáról szól a fáma.

Ferinek hívták. Alázatosan meghajolt, ha alacsonyabb ajtón akart bemenni, mivel a két méter nyolcas magasságával rendre lefejelte a régi típusú ajtók felső tokját. Már pedig ilyen akadt a munkahelyünkön nem is egy.
Olyan volt ő, mint egy mackó: lomha, lassú járású, de erős. Nem szívesen akasztottam volna össze vele a bajszomat, pedig én sem vagyok csenevész.
Szerencsére kiegyensúlyozott, nyugodt srác volt. Pirospozsgás arca szinte mindig mosolygott. Gyakran fütyörészett, vagy hülyébbnél-hülyébb viccekkel traktált bennünket. Ő volt a megelégedett, életigenlő ember tipikus mintapéldánya.
Nem vagyok egy idegbeteg ember, egyszer mégis összebalhéztunk valamin. Amikor jól kikiabáltuk magunkat, megszólalt:
– Marha nagy szerencséd van, hogy nem csaptalak meg, mivel… Az ember azt gondolná, hogy azt mondja: „…mivel sokkal erősebb vagyok.” Vagy azt, hogy: „…mivel nem vagyunk egy súlycsoportban, rám lenne szégyen a gyengébbet megütni.” Esetleg: „…én kultúrembernek tartom magam, ha szép szóval nem tudtalak meggyőzni, veréssel úgysem menne.” Vagy valami ilyesmit. De nem! Ő úgy fejezte be a mondatot, hogy: „…mivel a második ütésem már halottgyalázás lenne!” Jó, mi? – És közben akkorát nevetett az ökörségén, hogy a csempék majd leestek a falról. Persze, hogy a mérgem tüstént elszállt.

Néhány hónappal később éppen délutános voltam, s mentem volna a bisztrón keresztül az öltözőbe…
Itt zajlott a „közétkeztetés”, vendéglátós nyelven: a „csumiztatás.”
Egyszerű ételek, önkiszolgálás, relatíve alacsony árak, tele is volt rendesen. Az idős nyugdíjas nők egy tányér valamilyen főzelék és egy pohár víz mellett órákig tudtak traccsolni. Ilyenkor beszélték meg az emelkedő árakat, a romló életszínvonalat, a lehetetlen orvosi ellátást, de sorra került a szomszéd, a szomszédasszony, az utcabeli, a bisztróba járó sok száz idegen is…
Meg az összes létező betegségük. Amiken már átestek, amitől most szenvednek, és ami még rájuk vár.
Kiveséztek élőt és holtat egyaránt. Újságot csak kevesen járattak, így a hírek hagyományos módon, szájhagyomány útján terjedtek, egyre jobban kiszínezve a történeteket, (de ezt a dolgot mindenki ismeri)…
Ha nyílt a bisztró ajtaja, mindenki azt leste, ki lép be, s az asztaltárs tud-e róla valami szaftos pletykát. De az öreg dámák már csak ilyenek mindenütt, kerek e világon…
Nos, – hogy szavamat egymásba ne öltsem –, haladtam volna az öltözőbe a bisztrón keresztül, mikor is Feri barátom – engem a konyha üvegablakán keresztül meglátván –, szalad elém, majd feldöntötte az útjában álló székeket, öregasszonyostul. Ölel át, és lapogatja a hátamat. Én meg úgy meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
Ebben a pillanatban a halk duruzsolás megszűnt, a kanalak és poharak megálltak félúton a levegőben, minden szempár ránk szegeződött, szinte vágni lehetett a csendet. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek: „Mi van veled? Meg vagy őrülve?”, vagy, hogy „Sokat ittál?” –, de megelőzött. Visszafojtott hangon, mintha csak könnyeivel küzdene, halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy mindenki jól hallhassa, megkérdezte:
– Nem vertek nagyon? Nekem nyugodtan elmondhatod, hallottam már róluk ezt-azt! A rohadékok! Ki tudnám taposni a belüket! – majd vállamat megrángatva szinte sértetten hányta szememre: – De miért nem értesítettél, eléd mentem volna! Tudod, hogy ha rólad van szó, mindig kibulizok egy szabadnapot, de ha nem adtak volna, inkább felmondtam volna, hogy már az első pillanatban láthassalak! Nem szép tőled, hogy nem hívtál föl! Szégyelld magad!
„Hát ebbe meg mi ütött? Tegnap óta megbuggyant? Mit hadovál ez itt össze-vissza? – gondoltam azalatt, míg dőlt belőle a szó, mint tehénből a trágya. De a bomba még csak most robbant:
– Mondd, tulajdonképpen már hányadik napja vagy újra szabadlábon?!
(Ez a kérdés nem csak engem ért váratlanul. Az egyik hölgy úgy meglepődött, hogy mellényelt, és torkán akadt a fasírt. De a teli bisztró közönsége ügyet sem vetett rá, most sokkal érdekesebb esemény volt, mint egy fuldokló öreglány)…
Puff neki! Fölszaladt a vér az agyamba, a fejem lángolt, mint egy tábortűz. Ott álltam bénán, leforrázva, megalázva, tehetetlenül. Erre mit lehet mondani? Hogy ez csak egy újabb „jópofa” tréfa Feri barátom részéről? Ki hinne nekem?
Vagy hogy az egész délutános műszakkal bizonyíthatom: nemcsak tegnap, de tegnapelőtt, sőt azelőtt is bent voltam? Hogy jelenléti ívvel ezt alá tudnám támasztani? Ugyan! Csak még gyanúsabbá tenném magam…
A hirtelen támadt csendet hangos morajlás, susmusolás, váltotta fel, egyesek rám mutogattak és én csak álltam ott lebénultan, megszégyenülve…
Égő pofával toltam el őt magamtól, és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam a terepet, megbélyegzésem helyszínét.
Míg átöltöztem, forrt a vérem, nem tudtam, egy kést nyomjak belé a konyhán, vagy a bárddal csapjam szét a fejét. Ha a bíróság erős felindulásból elkövetett súlyos testi sértés miatt fog elítélni, három évet talán még meg is ér a bosszúm.
Miután jól feltúráztattam magam, bevágódtam a konyhára. Előkaptam a nagy bárdot, és felé rohantam. Ő nem futott el, helyette nevetve kérdezte:
– Na, milyen voltam? Ugye, elmehetnék színésznek? – és nevetésébe beleremegett a pocakja, de a falak is. – Most néhány hónapig lesz min rágódniuk az öreglányoknak. De ugye nem vagy igazándiból mérges rám? Ezt a ziccert nem hagyhattam ki, boccs!
Lehet egy ilyen nagy gyerekre igazából haragudni? De azért nem borultam a nyakába, hanem a bárdot kezem között forgatva, komolykodva mondtam neki:
– Ferikém! Tudod, hogy éveket töltöttem a cirkuszban késdobálóként. Mire megmozdulnál, a bárdot akár 10 méterről is hajszálpontosan beléd vágom! Ne csináld ezt velem, mert közel voltam az infarktushoz! Nekem az a meggyőződésem, hogy mindenki a saját farkát verje a csalánba. Meg vagyok értve? Most az egyszer megúsztad, de nem azért, mert megbocsátottam neked! Hanem, mert egy nagy marha vagy! És iszonyatos szerencséd, hogy éppen állatvédelmi hónap van!”

Írta: Winczheim Tibor
499
magyareszter - 2012. szeptember 19. 15:04:12

Kedves Tibor!

Vannak ilyen mókamesterek, akik időnként talán túl is lőnek a célon. Itt viszont pontosan célba talált történeted, mert jót nevettem rajta. Gratulálok!
Sok szeretettel Eszter

2135
mami - 2012. szeptember 05. 15:03:00

Kedves Tibor!

Jót mulattam ezen a történeteden. Várom a további 21-et.

Szeretettel: Jártó Róza

230
Torma Zsuzsanna - 2012. szeptember 05. 13:55:30

Kedves Tibor!

Nagyon jó a történet! Majd ismét olvasom a kötetedben is. Eddig már 3 db van belőlük! További kitartó munkát kívánok!

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.