Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Apró, színes kövek (2012. október)
Hűvös a reggel. Esik. Sötét van. Hideg. Az évszakhoz képest… Hallgatom a rádiót. Mintha már magnóról menne. Hetek óta ugyanaz a szöveg: az évszakhoz képest hideg marad az idő.
Nyár van. Nyár! Nyár! Nyár! Kánikulának kéne lenni!
Ordítozom. Az időjárásra talán? Az előttem kivilágítatlan kerékpárral imbolygó alak hoz ki a sodromból. Épp hogy csak le tudok blokkolni. A mellettem lévő ülésen Éva fölriad. Előrebukó teste megfeszül a biztonsági övben. Az alvók nehezen eszmélő kábulatával néz rám.
– Mi történt? – kérdezi. Tekintete ijedt, sápadt.
– Hirtelen le kellett fékeznem – mondom. Fölsegítem a kerékpárost. Úgy-ahogy meg tud állni a lábán. Megijedhetett. Más semmi. Elindul, kacsázva cipeli a kerékpárját. Nem sokáig, néhány méter után fölül rá, imbolygó alakja eltűnik a sötétben.
– Jól bepálinkázott az öreg. – Szitkozódom. Éva szemrehányóan néz rám:
– El is üthetted volna…
Becsapom az ajtót. Indítok.
– Kérlek, nagyon vigyázz! Ne hajts olyan gyorsan.
Hátradől. Összegömbölyödik az ülésen. Talán el is alszik.
Az évszakhoz képest hűvös marad az idő… Hallom ismét a szpíker hangját a rádióból.

*

Képeket őrzök magamban. Pillanatfelvételeket (talán egy másik) nyárból. Egy-egy villanásnyi valóságot. Picinyke részt az életünkből. Mind-mind felejthetetlenek és soha vissza nem térők.
Bulgária. Tengerpart. Napfény. Ma már ez minden. Minden, ami örökre megmarad. Az a nyolc csodálatos nap. Milyen boldogok is voltunk! És a többi (ami már csak emlékezetben él): kézszorítások, csókok, ölelések.
És egy átvirrasztott éjszaka Primorszko partjainál. Szinte egyszerre kiáltunk föl:
– Csodálatos!
Éva megfogja a kezem.
– Ugye, ide még visszatérünk egyszer? Mondd, hogy visszajövünk.
Bólintok. – Igen. Visszajövünk.
A nyakamba ugrik. Átölel.
– És Rómába? Ugye, Rómába is eljössz velem? Nagyon szeretném, ha Rómába is eljönnél velem.
– Még nem tudom. Nehéz lesz. De talán sikerül elintéznem.
– Csupán két hét lenne az egész – kérlel tovább.
Lehajol. Apró, parányi kagylókat szorongat a markában. – Csupán két hét… – mondja.
Rám néz. Felragyog az arca.
– Olyan szép lesz, meglásd. Olyan szép! Délelőtt dolgozom majd, a délután és az este már a miénk lesz. Csak a kettőnkké. Annyi mindent fogunk majd látni! Már a programot is elkészítettem.

*

Fázunk. Éva a kezét nyújtja. Melegítjük egymást.
– Parancsoljanak, a két kávé.
Fizetek. A pincér ránk bámul, éjszakázásoktól gyűrött tekintetével végigpásztázza az arcunk.
– Pocsék idő van – mondja. – Nyáron!
Azután mond még egy cifrát.
Odakint sűrű cseppekben esik az eső.

*

Ha a bal karod fáj, szorítsd vele a jobbod,
Ha a jobb karod fáj, szorítsd vele e balt.
Ha már egész tested remeg,
Hagyd, hogy átöleljenek.
Átöleljenek, úgy szorítsanak.
Halálodon is kézben tartsanak.
Halálodon is kézben tartsanak.

Elcsavarom a rádió gombját. Megérkeztünk. Ferihegy fényei csillogó esőfátyolban köszöntenek. Még néhány perc…
Éva szomorúan néz rám.
– Sajnálom, hogy nem jöhetsz velem.
– Sok a munkám, tudod.
– Olyan szép lett volna. Olyan szép!
– Nem mehetek – mondom elcsukló hangon.
A kezét nyújtja. Átöleljük egymást.
– Viszontlátásra!
Még látom, ahogyan az autóbuszból integet. A repülőgépen is, tudom.
Azután…

*

Apró, színes kövek verődnek fejemhez. Így élesebb a látás. Az emlékezet.
Még nagyon fáj minden.
Éjszakánként repülőgépekről álmodom. Hatalmas, fémtestű gépmadarakról. Magasan, nagyon magasan szállnak. Szállnak, szállnak… Egyszer csak, lám, egy kiválik közülük és… és zuhanni kezd.
Zuhanni! Zuhanni…
Felkiáltok.
Anyám olyankor megsimogatja az arcom.

Írta: Lovas József Pál
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.