Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2017.11.25. 00:55
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2017.11.24. 22:46
Jó éjszakát kívánok! Angel

2017.11.24. 21:51
Szia Katicabogár Smile Nem aludnod kéne már? Cool

2017.11.24. 21:48
Szia Miklós! Smile

2017.11.24. 19:47
Szép jó estét mindannyiunknak! Smile

2017.11.24. 17:01
Kelemes estét kivánok ! Smile

2017.11.24. 13:55
Ó, de jó lenne Jégmadár!! Előbb is szólhattál volna... Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott! Sleepy

2017.11.24. 12:59
Szép napot kívánok mindenkinek. Amennyiben van kedvetek ma délután fél négytől Kőbányán az Újhegy sétány 7. szám alatt (Könyvtár mellett) Ari Fabr... Bővebben

2017.11.24. 12:12
Szép napot mindenkinek. Smile

2017.11.24. 10:03
Szép napot kívánok mindenkinek! Heart Miklós

Archívum
Felhasználók
Bakos József: A NAGY ÁLOM (2009. február)

/Lakótelep/

Szürkeség, zsivaj, hullámzó testek tömege. Emberek tartanak ismeretlen céljuk felé. Egyik lépés a másik után. Gépies lendülettel, tudattalan monotonsággal megtett méterek. Egyforma, unott, kopott ruhákban, egyenletes, kiszámított mozdulatok sora. Nem lehet eltérni a többiektől… már nem. Volt idő, amikor még szabad volt és futhattak, megállhattak, emberi szó csengett a levegőben. Most csak a ruhák suttogása, a cipőtalpak csattanása és a hangos lélegzetek sikolya próbált behatolni a hallásuktól megfosztott fülek rejtett zugaiba, mindhiába.
A fiú az utca közepén állt és a tömeget nézte. Nem értette, hogyan juthattak ide? Kereste a tekinteteket, mosolyokat, színeket, érzelmeket, de csalódnia kellett. Kutató szemei előtt arcok tűntek fel villanásnyi időre, majd ugyanolyan gyorsan tovább haladtak. Nem tudta mikor kezdődött mindez és azt sem hogy miért? Ki ezért a felelős? Kitől kérdezheti meg hová tart az életük? Csupa kérdés, amire válasz nincsen. Lefeküdt a földre, hátha történik valami. Talán megtörik a szinte már katonás fegyelem, a hosszú sorokban kígyózó embertömeg életre kel és befogadja őt.
Nem így történt. Nem gyűltek köré, nem kérdezte meg tőle senki sem, hogy segíthet-e? Egyszerűen kikerülték. Jó messzire, hogy még véletlenül se érintsék őt, aki más, szokatlan, veszélyes. Nem illik bele a rendbe.
A fiú felült. Tőle néhány méterre az aluljáró lépcsője nyelte el a tömeget, hogy a föld alatt folytathassák útjukat, a metróhoz, amely elviszi őket kijelölt munkahelyük felé. Pontosan, menetrendszerűen és tökéletesen időzítve, hogy a város túloldalán egy ugyanilyen aluljáróból felbukkanva eltűnjenek a szürke házfalak mögött.
Felnézett és emlékezett. Azokra a percekre, órákra, napokra, amikor még szél borzolta fekete haját és elvétve madárcsicsergést is hallott. Most a ruhák suttogásán kívül, csak saját ütemes légzése törte meg a csendet. A mesterséges égboltot mérnökök tervezték gondos munkával. Megakadályozva, hogy bármi kijuthasson rajta. Hétfő volt. Ilyenkor még látszik valami a felhőfoszlányokra emlékeztető árnyakból. A hétvégén már semmi, csak a szürke szmog köde, várva az éhes gépszörnyeket, amelyek eltakarítják, mert rendnek kell lennie. Hétfőn pedig újra „tiszta” mesterséges égbolt várja a munkába tartókat.
Nem tudja, hogy meddig figyelte a feje feletti mozdulatlanságot. Mire tekintetét ismét a föld felé irányította, a tömeg eltűnt. Egyedül maradt a házak között. Kocka házak, kocka ablakokkal, egyforma szürke színnel. Mint egy óriás építőkockái. Szabályos rendben sorakoztak egymás mellett. Pontosan annyi, amennyire szükség volt.
Néha gépek tűntek fel időnként és néhány nap után újabb kocka került a többi közé. Egy ideig kicsit még fényesebb, tisztább volt a többinél, de azután megadva magát, fásult, kopott szürkeséggel mosódott bele környezetének színtelenségébe.
A fiú még emlékezett rá, hogy régen játszóterek is voltak, ahol apró gyerekek hintáztak, homokoztak, játszottak. Csak úgy, látszólag értelmetlenül és céltalanul, boldogan mosolyogva. Az emberek kutyákat sétáltattak, beszélgettek, padokon ülve sakkoztak, kártyáztak, ölelkeztek, boldogok voltak. Ma már nincsenek játszóterek és nincsenek padok sem. Az emberek nem beszélgetnek az utcákon, nem ölelgetik egymást, kutyát pedig nem tartanak, mert azt szeretni kell. Erre pedig nincsen idő! Felesleges gonddal járó elfoglaltság, haszontalan tevékenység. Összeegyeztethetetlen a mindennapokkal.
Felállt és kinyitotta a táskát, amit magával hozott. Kiemelte az egyik flakont és elégedetten mosolyogva nyugtázta: „Ez éppen jó lesz”. Lassú mozdulatokkal elindult a legközelebbi ház felé. Nem sietett, ráért és nem akart senkinek megfelelni. Szabad akart lenni, érezni saját döntésének súlyát, bátran szembeszállni a tömeg akaratával. Számolta a lépteit. Többször megpróbálta már megtenni ezt, amire most készül, de eddig még nem volt hozzá eléggé felkészülve. Most azonban az elhatározás elég erős volt ahhoz, hogy cselekedjen. Tudta, hogy ezért büntetés jár, de ez sem érdekelte. Még öt lépés és odaér a házhoz.
Szülei jutottak eszébe, akiket ki tudja mikor látott utoljára. Reggelenként amikor felkel, már nincsenek otthon. Este pedig amikor lefekszik, még nem érnek haza. Néha egy cetlit talál az asztalon, amikor megkérik valamire. Ennyi jut neki belőlük.
Már csak négy lépés. Lélegzete kissé felgyorsult, érezte ahogyan az adrenalin végigszáguld az ereiben. Most már nem visszakozhat. Menni kell tovább és befejezni, amit elkezdett.
Három lépés és elkezdheti. Körülnézett, mint egy riadt kis állat az erdőben. Nem figyelte senki. Az újból elindult emberek tömege csendesen, némán haladt az aluljáró felé. Maguk elé meredve, fásult arccal, a feladatra koncentrálva.
Két lépés. Csak kettő. Már tudta, hogy mi a végső terve. Nagy lélegzetet vett és levette a flakonról a kupakot.
Egy lépés, az utolsó és elkezdheti. Megszorította a fém dobozt, érezte a hideget, ami átjárja a testét az érintésétől és ez most jólesett neki. Ujját a szórófejre helyezte, előre lépett és abban a pillanatban meg is nyomta. Hangos sziszegéssel fröcskölt a falra a piros festék. Gyors mozdulattal, lendületesen dolgozott, hogy maradjon elég ereje, ideje ahhoz, hogy befejezze, mielőtt elviszik. Néhányan megálltak, a térfigyelő kamerák pedig őt pásztázták. A háztömb mellett már feltűnt a járőrautó. Gyorsan közeledett. Arra már nem maradt ideje, hogy elfusson. Egy hatalmas lökést érzett. Elterült a földön. Hátára egy férfi térde nehezedett, kezét összefogták és kattant a bilincs. Felállították. Szótlanul és gyorsan, hogy minél előbb eltávolítsák a nem kívánatos elemet a környékről, nehogy más is kedvet kapjon hasonló akciókhoz. Egy határozott mozdulattal belökték az autó hátsó ülésére és már indultak is.
A fiú hátrafordította a fejét és a hátsó ablakon át a szürke házfalat nézte, ahonnan egy piros, tüske hajú arc mosolygott rá. Elégedett volt, felszabadult. Megtette. Visszahozta a mosolyt az emberek közé. Érezte ahogyan az arcizmai megfeszülnek és egy régen elfeledett kellemes érzés kezdett bizseregni benne. Ajkai szétnyíltak, a levegő mozogni kezdett testében, lélegzete szakadozottabb lett. Nevetett. Hosszú idő után újra nevetett. Jóízűen, hangosan, úgy, hogy még a szeme is könnybe lábadt. Egészen addig tartott ez az érzés, amíg egy ütést nem érzett. Utána sötétség, csend és a végtelen semmi…

Kábultan ébredt, mintha semmit sem aludt volna. Lenyomta a sikító órát és lassan kinyitotta a szemét. A világító számlap éles fénye hasított bele a retinájába: 2026. Október 2. Hétfő. Elérkezett hát a nap, amire várt. Felült az ágyában, nyugodt mozdulatokkal felöltözött, a szekrényhez lépett és elővette sporttáskáját. Ágya alól egy dobozt húzott elő és felnyitotta. Kis flakonok sorakoztak benne. Kézbe vette az egyiket és beletette a táskába, majd sorban az összes többit is. Behúzta a cipzárt, vállára vette és elindult az ajtó felé. A lakásban csend volt szokás szerint, szülei sehol. Még egy cetli sem várta az asztalon. Csendesen kinyitotta az ajtót, kilépett a néptelen folyosóra és gondosan bezárta maga után. Lifttel lement a földszintre és elindult, vállán a táskával. A Metróhoz tartott…

Szürkeség, zsivaj, hullámzó testek tömege. Emberek tartanak ismeretlen céljuk felé. Egyik lépés a másik után. Gépies lendülettel, tudattalan monotonsággal megtett méterek. Egyforma, unott, kopott ruhákban, egyenletes, kiszámított mozdulatok sora. Nem lehet eltérni a többiektől… már nem. Volt idő, amikor még szabad volt és futhattak, megállhattak, emberi szó csengett a levegőben. Most csak a ruhák suttogása, a cipőtalpak csattanása és a hangos lélegzetek sikolya próbált behatolni a hallásuktól megfosztott fülek rejtett zugaiba, mindhiába.
A fiú az utca közepén állt és a tömeget nézte…

2009. Február 2.

EZ A TÖRTÉNET VERSENYEN KÍVÜL SZEREPEL. SZAVAZNI NEM TUDSZ RÁ!
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
163
Timoca - 2009. március 03. 13:57:25

Kedves Józsi!

Kár, hogy te nem vehetsz részt a pályázatban, vagy versenyben, mert bizony nagyon erős, kemény, jól megírt történet ez. A keményet és az erőset nem úgy értem, hogy a tartalma, hanem a stílusa, a nyelvezete, a formája nagyon ott van. Olyan, amilyennek lennie kell. Nekem nagyon tetszett. Az elgondolás már kevésbé, hogy 20-30 év múlva esetleg ilyen lesz az élet. Én nem fogom hagyni, az biztos. A lényeg, hogy nekem nagyon tetszett, gratulálok!

Üdv!

Timóca

366
MajorGabi - 2009. február 22. 18:17:08

Kedves Józsi !
Az írásod első feléről Békés Pál "Lakótelepi mítoszok" című írása jutott eszembe, amelyet nagyon szerettem olvasni. A lakótelepek szürkesége és a benne élő emberek egymás melletti elmenetelét nagyon hatásosan írtad le. Itt is érezhető volt, hogy a mai világban mi, emberek hiába élünk szorosan egymás mellett, lassan vagy inkább gyorsan ellaposodnak a kapcsolatok a barátságok, ezáltal szürkévé válik életünk, mint a beton házfalak. Lesznek emberek, akik szeretnék megakadályozni ezt az elszürkülést, de mindig akadnak majd olyanok, akik ezt megakadályozzák. De legyünk optimisták!
Elgondolkodtató és sokat mondó történet!
Gratulálok !
Üdvözlettel: Major M. Gabriella

230
Torma Zsuzsanna - 2009. február 20. 09:34:07

Az, hogy színt vigyünk mindennapi, s egyre gépiesebben műáködő, szürkülő életünkbe, - amiről szimbólikusan írsz e történetben is -, szerintem mindannyiunknak feladata és egyéni felelőssége is. A magunk módján mi, az alkotótársak írásainkkal kívánunk színt vinni mindennapi életünkbe, s remélem nem sikertelenül!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

298
keni - 2009. február 16. 12:22:15

Kedves Tollforgató Írótársam - JÓZSI !

Sajnos ezekből az álmokból, amiket itt leírtál nekünk, talán már most is megtalálható a valóság, de több évtized múltán - biztosan mégannyira.
Az Vítöntő korszakát éljük, az Uránusz uralma alatt és a Mars -sal való együttállásában. Mire figyelmeztet ez?
A felgyorsuló világra, na nem mintha ma sem lenne az, de ez még fokozódni fog. Tényleg belep mégjobban a szürkeség és szinte sehol nem marad egy színfolt sem, de nem is fog hiányozni az unott és rohanó embereknek, az egyre elgépiesedő rohanásban. Kihűl lassan a szív érzelme, és megfagynak a lelkek érzései...
A Te fiúd érzi ezt, - és ezért is szeretett volna - ill. ki is tört, de csak álmában, ebből a magányos szürke monotonságból. Egy kis színt 'varázsolni' a népnek..
Nem tudom, hogy amit eddig itt leírtam - írásodat ilyen tudatos vagy tudatalatti késztetéssel írtad e meg? De nagyon jól rátapintottál a lényegre az 'emberiesség' fenyegető veszélyére. - (az elidegenedésre és a az eldurvulásra).
Nagyon szépen és igényesen megírt történet ez. Igen nagyon elgondolkodtató és bizony előremutató is - nemkevésbé. Angry

Írásodat nagyon jónak és szépnek tartom, de a témája miatt Te is visszafogtad kicsit már magad, megérintve - ettől a szürkülő és érzelemkihaló félelmedtől, ami jogos és érthető - sőt így stílusos.Disappointed

Őszintén és nagyon gratilálok hozzá és írásodon át Neked ! Smile

Tisztelettel !
- keni -

utóirat:
/Sajnos el kell mondanom nem csak Neked, de itt Mindenkinek, hogy nekem soha nem voltak nagy álmaim. Én erre egyáltalán nem vagyok büszke - sőt szégyelem, mert lehet ugyan álmok nélkül élni, de az nagyon szomorú dolog. Tudom...
Ezért én ennek a kíírásnak sem tudtam volna megfelelni - semmi témával.
Én az álmokat nem tudom összeegyeztetni a sorsvonalunk meghatározott és kijelült mutatóival. Ebbe nem férnek bele - szerintem az álmok, vagy pedig feleslegesek...

Én az álmok helyett egy kis racionalitással próbáltam pótolni, amit lehet, és vágyaimmal, mert az megengedett, - és az álommal nem azonos fogalom.
Én szerény tudásommal, tanulásommal, mély hitemmel, erős akaratommal és merész bátorságommal próbáltam pótolni életem-ben-ből -a pótolhatatlant: - az ÁLMAIMAT .../
- keni -Sad

227
kondrakati - 2009. február 16. 09:27:26

Nagyon tetszett a történet. Valami ilyent képzelek el én is 20-30 év múlva. Fantasztikusan oldottad meg a dolgot azzal, hogy a fiú színeket festett egy falra, ez talán elindít mindenkiben valamit, de remélem a színek azért nem tűnnek el.

Üdv: Kati