Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Csinos lány Trabanttal (2012. november)
A férfi ott állt a kapuban és várt. Egy hét óta mindennap kiállt a temetőkert kapujába és várta az asszonyt. Türelemmel várakozott, az olyan emberek irigylésre méltó nyugalmával, akik biztosak a dolgukban. Tudta, hogy a nő el fog jönni.
Vasárnap volt. Halottak napja. Amikor találkozott a tekintetük, a férfi egy pillanatra elszomorodott. Az asszony észrevette a férfi arcára kiülő csalódottságot, zavarában hümmögött valamit, kezét, amelyben egy csokor virágot szorongatott, a háta mögé rejtette.
Segíthetek? – szólalt meg a férfi. Hangja határozott volt, kimért, ahogyan azt jó előre eltervezte. – Igaz is, bizonyára hülyeséget kérdezek. Ne haragudjon, de néha elkap a kíváncsiság. Gondoltam, segíthetek valamiben. Nézem a sétáló embereket, figyelem az arcukat, a mozgásukat, és próbálom megfejteni a titkot. A titkot, amely olykor nem is olyan nagy dolog. Megpróbálok az emberek gondolataiba látni. Most persze azt mondja, nem, köszönöm, nem kell, hogy segítsen. Boldogulok magam is. Azt csak úgy gondolja, asszonyom, hogy boldogul nélkülem. Nekem erről egészen más a véleményem. Én tudom a titkot.
Egészen közelhajolt, mélyen a nő szemébe nézett.
– Tudom, hogy kit keres. És az imént az volt az érzésem, mintha eltévedt volna.
Olyan tanácstalan a tekintete. Miért hallgat? Régóta óhajtjuk mi már ezt a beszélgetést, asszonyom. Legalább önmagunknak ne hazudjunk… Tudja, én szerettem őt. Szerettem, igen. Ezt önnek is el kellett mondanom.
Az asszony nem szólt semmit. Egyetértőn bólintott a fejével. Hallgatta a férfit, aki ekkorra már belefelejtkezett a történet elbeszélésébe.

Nem sokat teketóriázott, annyi szent. Lelassított a szélső sávban a Trabanttal, intett felém, azt mondta, ha beszállok a kocsiba, akkor elvisz. Az eső épp akkortájt kezdett el cseperegni. Nem azért mondom, mintha ott, abban a pillanatban nagy jelentőséget tulajdonítottam volna neki, mindez némi lökést adhatott ugyan abbéli elhatározásomban, hogy beüljek a Trabantba, mit tagadjam, de korántsem ez volt a fő ok, amiért ott hagytam az autóbuszmegállót.
Tévedés ne essék, nem mentségeket keresek, csupán a tényeket vázolom. Mert ez az egész akár fordítva is lejátszódhatott volna. Igen. Mondjuk úgy, hogy amikor már kölcsönösen kiszúrtuk egymást ott a megállóban, akkor odamegyek hozzá és minden köntörfalazás nélkül megkérdezem: kislány, nem volna kedved befuvarozni a városba? Így is kezdődhetett volna a kettőnk kapcsolata, nem vitás. Nem voltam elég bátor, elismerem. Igaz, elég gyors sem ahhoz, hogy megelőzzem őt.

– Hová vigyelek? – A kérdés váratlanul ért a hosszúnak tűnő hallgatás után. Egy kissé bele is bonyolódtam a válaszadásba. Ha jól emlékszem, gügyögtem valamit, …valamit, amit ő nem értett meg, így jónak látta, ha újból fölteszi a kérdést.
– Hová vigyelek? – kérdezte ismét a Lány.
– Te hova mégy?
– Oké… – szólt s rám nézett, azzal sebességet váltott, a motor fölgyorsult és mi elindultunk az ellenkező irányba, amerre eredetileg szándékoztam menni.

– Te félsz tőlem? – kérdezte csodálkozva.
– Nem. Dehogyis! Csak…
– Csak?...
– Nem is tudom. Olyan váratlanul ért mindez.
– Váratlanul? Nem értelek.
– Középiskolába vegyes osztályba jártam – törtem meg a már-már kényelmetlenné váló csendet. – Tizennyolc lány, tizenkettő fiú. Bevallom, nekem nagyon tetszett a dolog. Persze, nem mindenki örült a koedukált osztálynak. Járt velünk egy fiú, aki kifejezetten félt a lányoktól. Nem minden lánytól egyformán, de félt. Akkor sehogyan sem tudtam rájönni, miért van ez.
– És most… Most rájöttél?
– Nem tudom – feleltem bizonytalanul. A Lányt figyeltem.
– Kívánlak… – szólt. Aztán a szemével megismételte újra. Rám nézett, a szemembe nézett várakozón.
A Trabant fáradtan köhintett egyet a csendben, utána leállt. Hosszúnak tűnő hallgatás következett.
– Nem tetszem talán? – kérdezte akkor a Lány.
Bólintottam. – De. Igen.
– Hát akkor mi a baj?
Megvontam a vállam.
– Valami baj van?
– Előbb hadd lássam, mit kínálsz!

Nyugodtan a szememre vetheti asszonyom, hogy nagyon szemtelenül viselkedtem. Most, utólag már én is így látom a dolgokat. De akkor ott, a pusztaságban, egy elhagyott romos tanya és egy kiszáradt kanális közelében olyan abnormálisnak hatott mindez. Egyszerűen kitört belőlem az a mondat a kínálatról. Talán a meglepetésemet szerettem volna egy ilyen idétlen megjegyzés mögé bujtatni. Nem tudom.
– Hogyan? Nem értettelek elég jól – szólt megilletődve a Lány.
Már nem volt a számomra visszaút. Csak magamat ismételhettem: – Előbb hadd lássam, mit kínálsz…
– Rendben – szólt a Lány valamivel később. Kezét levette a volánról, a szoknyájához nyúlt, majd szép lassan fölhúzta azt a combján.

Egyikünk sem mozdult. Csak néztünk magunk elé némán. Csend volt. Nagy csend. Abban a pillanatban szerettem volna nagyon messzire lenni, szerettem volna, ha nem vagyok ott, vagy talán azt akartam, hogy nagyon is ott legyek, hogy közel legyek hozzá. Vele akartam lenni. A csendben hallottam, ahogyan vadul ver a szívem.

Már besötétedett, amikor a városba értünk. A házunk előtt leparkoltunk. Nem szálltunk ki azonnal, egy jó ideig a gépkocsiból figyeltük a kora esti forgalmat. Kellemes volt így együtt.
Cigarettával kínáltam. Rágyújtottunk.
– Egy srácról beszéltél, aki félt a lányoktól. Érdekelne, vajon mi lett vele.
– Megnősült. Elsőként nősült meg abból az osztályból. Már családja is van. Hát nem fantasztikus! A félénk Bagó Jani! Valami csak történhetett vele, nem gondolod?
A Lány hangosan felkacagott. – Dehogynem, mondta nevetve. – Biztosan megetették szegényt.

A lakásomon beszélgettünk. Arról, hogy mi már régóta ismerjük egymást.
– Láttalak, többször is találkoztunk – mondta. – Tudtam rólad. Csak hát nagyon keveset. Például arról sem volt tudomásom, hogy nős vagy-e?
– És most már van? – kérdeztem kissé fanyarul.
– Ez a lakás nem nagyon árulkodik asszonykézről. Nem, azt hiszem, itt nincs asszony a dologban. Eltaláltam? Ha igen, akkor jutalmat érdemlek.
– Egy pohár ital megfelel?
– Kezdetnek, mondjuk.
– Ne légy mohó… – Italt töltöttem a poharakba. A Lány épphogy csak megízlelte. Hozzám hajolt. Átöleltem a vállát. – Igen, én is tudtam rólad. Sokszor láttalak a kocsival. Vártam rád. Megesett, hogy nem egyedül utaztál, valaki más is ült melletted az autóban. Mond, gyakran veszel fel stopposokat?
Kiegyenesedett ültében. Maga elé bámult. – Hűha… – szólalt meg elgondolkodva. Egy picit fölemelte a hangját. – …de ravasz kérdés! Nem mondhatnám, hogy túl gyakran állok meg stopposoknak. Szeretek vezetni, és sokat is vezetek. Napközben a szolgálati autóval legtöbbször egymagam utazom. Ez néha már nagyon unalmas. A Trabanttal már más a helyzet. Abba azt veszek fel, akit én akarok.
– Mint például engem…
– Igen. Mint például téged. – Átölelt, ajkával megérintette az arcom. – Most sajnálom csak igazán, hogy nem találkoztunk hamarabb. Sok időt veszítettünk, kisöreg.

Még nagyon hosszú ideig és sokszor találkoztunk. Azt hiszem, olyankor boldogok voltunk egymással. Szerettem őt. De ezt már mondtam. Terveim voltak vele. Hogy milyenek? Az is lehet, hogy feleségül akartam venni. Igen, el akartam venni feleségül. Szép lány volt. És fölöttébb csinos. Sok férfi szívesen hozzá kötötte volna az életét, tudom.
Hogy mégsem úgy történt minden, mint ahogyan azt elterveztem, annak súlyos oka van. Az élet mocskos fintora az, ahogyan megtörténhetett. Kínos róla szólnom, mégis elmondom, mivelhogy így teljes az egész. Ám előbb még egy beszélgetésünkről számolok be önnek. Egy alkalommal a szüleiről faggattam. A kérdés láthatóan váratlanul, a szája sarkának apró rándulásából ítélve fájdalmas ponton érintette. Behunyta a szemét, úgy mondta:
– Még kicsik voltunk, amikor édesanyánk otthagyott bennünket. Rá nem emlékszem. Úgy látszik, később sem hiányoztunk neki, mert soha nem kereste föl a családját. Pedig készültem rá, nagyon szerettem volna látni, egyetlenegyszer legalább.
Édesapja tavaly halt meg, márciusban, nem sokkal az után, hogy az idősebb lány férjhez ment. Nagy szomorúság szakadt a családi házra. Ám ez még nem minden. A gyászra újabb gyász következett. Fél év telt el, amikor…
De ez már a történet vége. Ami ezután jön, azt már az újságokból is kiolvashatta: B. P. Trabanttal a szomszéd városból igyekezett hazafelé. A város szélén stopposokat vett fel. Három idősebb fiút. Akik azután megerőszakolták. Ájultan, vérző sebekkel a testén hagyták magára. Amikor föleszmélt, megpróbált elindulni a kocsival. Nem jutott messzire. Néhány kilométerrel arrébb újra rosszul lett, elvesztette uralmát a jármű fölött, és egy út menti fának ütközött. A mentőautóban halt meg.

Hát itt vagyunk. A sírjánál állunk. Mondja meg nekem, asszonyom, de őszintén, maga hisz a feltámadásban?

Írta: Lovas József Pál
1403
titanil - 2012. november 11. 16:05:00

Kedves József Pál!
Egy tragédiával végződő írást olvashattam Tőled, ami lehetett volna esetleg happy is, ha a lány nem hagy fel a hobbijával.
Tetszett írásod!
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.