Sz. Sipos Magdolna: A fiatal pótanyuka
Húsvét hétfőn fél tízkor a sekrestye ajtaján csendben sorakoztunk ki a templomkert kapujáig, meg sem mertünk szólalni. Féltünk a plébános szigorúságától, mennydörgő hangjától. Szokás szerint, mint messzebb lakók csoportosulva, sétálás közben beszélgettünk.
- Magdi, neked olyan sárgák a szemeid! – tekintett rám fürkészően az egyik osztálytársam.
- Tényleg – állapították meg a többiek is, majd érdekesebb témákra tértünk át, mint például ki, hogyan fog kinézni az elsőáldozói ruhájában.
Hazaérve Kati, a gyerekkori pajtásom várt rám, és kérte, menjünk el ibolyázni. Gyorsan átöltöztem, elkéredzkedtem szüleimtől, és elindultunk a gyönyörű napsütéses időben a kanális parton lévő erdőbe.
A természet még csak részben ébredezett, a nyírfákon már zsenge zöld hajtások jelezték a tavasz érkezését. A szürkésbarna akácfák még aludtak, semmi jelét nem mutatták a kikeletnek. Az ibolyák játszadoztak velünk, némelyik elbújt a fű alatt, másik pedig szinte mutogatta magát, mintha azt mondaná, gyere, szedjél le, megajándékozlak illatommal. A virágszedés, a kis folyóban a vadkacsák úszkálása, a parton lévő nádas hajlongása majdnem elfeledtette velünk, ideje visszatérnünk.
Útközben egyre fáradtabb, gyengébb lettem. Barátnőmnek említettem, aki hitte is meg nem is, hogy azt a rövid távolságot alig tudom megtenni, de nyújtotta karját, talán úgy könnyebben tudok lépni. Otthon anyám belém erőltette a húsvéti sonkát, hiába tiltakoztam ellene, hogy nem kívánok semmit, csak feküdhessek le!
Másnapra már mindenem sárga lett. Anyám ijedten vezetett a házi orvoshoz, aki ahogy meglátott, máris megállapította a diagnózist, hepatitis, magyarul sárgaság. Azonnal megírta a beutalót, és miheztartás végett közölte, körülbelül 28 napig bennmaradok a kórházban.
A fertőző osztály orvosának vizsgálata után elfoszlott minden reményem, mert megerősítette, bizony nem tévedett a mi doktorunk.

A nővér bevezetett a kórterembe. Körbenéztem, a szobában három ágy, mellette kis szekrény, egy mosdó, a fal fehér, embermagasságig sötétzöld olajfestékkel lefestve. Ruháimat le kellett vetnem, helyette kaptam egy fehér inget. Amikor egyedül maradtam, kinéztem az ajtóval szemben lévő ablakon, kissé megörültem a szemközt lévő épület melletti fenyőfáknak. Legalább ennyit lássak a természetből! Szomorúan ültem le az ágyra, majd a fáradtságtól elaludtam egy rövid időre. Ébredés után jöttem rá, ez nem álom, hanem valóság. Az egyébként nagy képzelőerőm teljesen elhagyott. Hogy bánatomat enyhítsem, elkezdtem énekelni.
„Édesanyám is volt nékem,
Keservesen nevelt engem.
Ragyognak rám a csillagok,
Jaj, de fáj, hogy beteg vagyok…”
Vékony hangom kihallatszott a folyosóra, egészen a nővéri szobáig.
- Ne szomorkodjál – nyitott be az ápolónő -, nem leszel sokáig egyedül ebben a helyiségben, és meglátod, gyorsan meggyógyulsz!
- Szeretnék olvasni, szabad kérnem egy mesekönyvet? – érdeklődtem bátortalanul.
- Hát persze! – válaszolta a kérdezett, és hamarosan három könyvvel a kezében jött vissza..
Beesteledett. Még soha nem voltam távol otthonomtól egy idegen helyen, egyedül, de az erőtlenségem legyőzte elkeseredésem, és álomba szenderültem.

Másnap lázmérés, tisztálkodás és reggeli után nemsokára nővérke egy barnaszemű, barnahajú fiúval érkezett.
- Látod, már nem is leszel tovább egymagad – mondta nagy örömmel. De bizony a fiú ledobta magát a vaságyra, hátat fordított, jelezvén, senkivel nem óhajt társalogni.
Így aznap sem volt társaságom. Az ablakon nézelődtem kifelé, láttam, amint a galambok turbékolnak a szemközti fákon. De jó nekik! – ábrándoztam. Elhatároztam, azért sem fogok sírni, rajtam egy betegség nem foghat ki! Nem fájt semmim, csak gyenge voltam, ezért sokszor le kellett feküdnöm. Gyógyszereket nem kaptam, csupán diétázni kellett, nem ehettem zsíros, fűszeres ételt, amit furcsának találtam, mert nem ilyen étrendhez szoktam hozzá. Néhányszor ránéztem az új társra, de nem volt hajlandó megszólalni, ezért ismét a mesék birodalmába „utaztam” el.

Harmadnap érkezett a szőke, kék szemű, négyéves fiú. Őrá nem lehetett mondani, hogy nem szólalt meg.
- Én nem, nem akarok itt maradni! – toporzékolt -, úgyis megszökök, engem nem lehet egy szobába bezárva tartani!
- Nyugodj meg – próbáltam segíteni a kékruhás, fehérkötényes, fehér fityulás nőnek -, nézd nem vagy egyedül. Mi sem örömünkben vagyunk itt! - egy pillanatra rám nézett, és elhallgatott, de vett egy nagy levegőt, és csak tovább mondta a magáét, belé nem lehetett fojtani a szót.
Végül hárman maradtunk a szobában, mert a nővérnek kellett végeznie a munkáját, észrevétlenül kiosont az ajtón. Gyuri, az új szobatárs a nagy ordítozásban kifáradt, és elaludt.
A barna fiú teljesen ledöbbent az újonnan jött viselkedésén. Odamentem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy hívják?
- Karcsi vagyok, öt éves, és óvodába járok – mondta levegővétel nélkül, szinte megszeppenve.
- Végre, hallom szép hangodat – kezdtem óvatosan vele a beszélgetést -, ne félj, megnyugszik, hamarosan mindhárman barátok leszünk, de ebben neked is segítened kell.
Arcán látszott a megkönnyebbülés, neki sem tetszett a némaság.

Éjszaka a legszebb álmomból egy nagy puffanásra ébredtem. Mi volt az? Az udvarról beszűrődő fénynél láttam, a kis nagyszájúnk paplannal együtt az ágy mellé zuhant. Felkeltem, próbáltam felébreszteni, hasztalanul. Felemelni nem bírtam, kénytelen voltam segítséget kérni az ügyeletes nővértől. Ez szinte majd minden éjjel megismétlődött.

Reggelre alábbhagyott hősködése a legfiatalabbnak. Arra lettem figyelmes, valami hüppögés hallatszik a befelé forduló felől. Leültem mellé, és megsimogattam a buksiját.
- Szereted a meséket? – érdeklődtem.
- Igen, anyukám szokott mesélni – válaszolta bánatosan.
- Gyertek fiúk az ablak elé, üljetek mellém! Elővettem a könyveket, és megkérdeztem tőlük, kinek, melyiket olvassam. Gondolatban mindhármunkat a leírt események messzire vittek a bezárt szobából.
- De jó neked – szólalt meg Gyuri -, te tudsz olvasni!
- Szerintem is, erre jó az iskola, hogy megtanít bennünket írni, számolni, olvasni – helyeseltem okos gondolatát.
- De én nem szeretnék iskolába járni! – hallottam meglepetten a kis szöszitől. Én óvodába akarok járni mindig, mert ott sokat lehet játszani! A bátyám is mindig nyavalyog, hogy suliba kell mennie.
- Látod, én az óvodát nem szerettem, utáltam az állandó hangoskodást, lökdösést – kontráztam vissza. Milyen jó, hogy a sulit imádom, különben most nem tudnék nektek meséket olvasni.
- De csak könyvből tudsz mesélni – mondta kissé gúnyosan Gyuri.
- Ne gondold! Nálatok vannak állatok? – érdeklődtem a két társamtól.
- Nincsenek – válaszolták szinte egyszerre.
- Akkor most jól figyeljetek! Faluhelyen az udvar telis tele vannak háziállatokkal. Az istállókban tehenek, borjak, lovak, a baromfi ólakban tyúkok, kacsák, libák, a nagyobb ólban a disznók várják a mindennapi eledelüket. Sőt sok helyen még kecskét is tartanak. Az udvarban, padláson több macska zargatja az egereket. A kutya őrzi a házat, jelez, ha valaki érkezik. Ugatásával hívja fel a gazda figyelmét. Nekem van egy kedvenc Cili nevű vörös szőrű cicám. Jókat szoktam bújócskázni vele. Megkenek egy szelet kenyeret zsírral, és a nyári konyha körül szaladgálok, mindig figyelek, merre indult. Ha összetalálkozunk, adok neki egy falatot. Amikor megeszi, folytatjuk a játékot. Néha elbújok a góré mögé, ott is megkeres. Persze, ti nem tudjátok mi a góré. Abban tárolják a csöves kukoricát, az oldala dróthálóból készül, hogy jobban szellőzzön.
A csöves kukoricát kosárba kell morzsolnom. Ez az én napi feladataim egyike. El sem tudjátok képzelni, milyen mulatságos, amikor körbeállnak engem a tyúkok, kakasok, és várják, hogy dobjak nekik pár szemet. Ilyenkor a leggyorsabb lakik jól leghamarabb.
No, és a libák! Látnátok, milyen gőgösen tartják hosszú nyakukat! Amíg kicsik ők a legaranyosabbak, szép pelyhesek, sárgák, némelyik sárga és sötétszürke foltos, ha kezünkbe vesszük őket, kedvesen csipognak hozzánk. Milyen sokszor szólt rám anyám, ne beszélj hozzájuk, mert elszoknak a tojótól. Tavasztól késő őszig lemennek a legelőre. Reggel, sokszor iskolakezdés előtt kell kérdeznem a libahajtókat, nem került-e közéjük a mi, eltévedt kis libánk. Ennek nemigen szoktam örülni, mert korábban kell felkelnem.
Estefelé a tehenek sétálnak haza, mindegyik tudja, hol lakik. Megáll a kapuban, és várja, engedjék be. Nekünk is van egy szép tarka, és az én feladatom, hogy megkössem. Beleállok a jászolba, mert különben nem érem el a fejét. De most már pihenés, mert kiszáradt a szám!
- Ugye, mesélsz még az állatokról? – kérdezték az óvodások.
- Hát persze, este folytatom, sok történetem van róluk.
- Akkor te leszel a mi anyukánk – tört ki Gyuriból.
- Vagy a pótanyukánk – helyesbítette Karcsi.
Így lettem én nyolc éves koromban a két fiatalabbnak a pótanyukája.

A kórházi szobában meséléssel, meseolvasással, óvodai játszásokkal, rajzolással, énekléssel múlattuk az időt, amely nem telt olyan gyorsan, mint a szabad embereknek, de egyszer vége lett. A diéta, sok pihenés meggyógyított bennünket, hazamehettünk.

Mindez több mint ötven éve történt. Édesanyámnak nagy gondot, és többletkiadást okozott az étolajjal történő főzés számomra, mert a disznótartás eredményeként a zsír adott volt. Nekem körülbelül fél évig kellett még diétáznom. Együtt érzően gondolok az ételallergiában szenvedőkre, hisz vannak közöttük olyanok, akiknek életük végéig meg kell gondolniuk, mit ehetnek.

2012. november 17.

Írta: Sz. Sipos Magdolna
1403
titanil - 2014. október 05. 15:44:24

Kedves Judit!
Nem mindegy hány éves korában kerül valaki kórházba. Gondolom, Neked négy évesen nehezebb volt elfogadnod, és csupa rossz emlékeid vannak róla. Az sem mindegy, milyen betegséggel kerülünk oda. Neked a mandulaműtét fájdalmas volt, már ez miatt is szomorúan gondolsz vissza.
Nyolc évesen már eléggé megfontolt kislány voltam, és a betegségem nem járt fájdalommal, csupán nagyfokú gyengeséggel, és diétáznom kellett, illetve a szabadságomban lettem korlátozva. Mindig szerettem volna kistestvért, és így a tőlem fiatalabb gyerekek fölött anyáskodhattam. Talán ezért van, hogy nemcsak rossz, hanem jó emlékem is egyben az egy hónapig tartó kórházi szobafogság.
Köszönöm, hogy olvastál, és hozzászólást írtál! Smile
Magdi

686
T Pandur Judit - 2014. október 05. 13:29:42

Kedves Magdi!

Amíg kórházi emlékeidet olvastam, eszembe jutott a saját emlékem is. Négy éves voltam, amikor kivették a mandulámat, /akkoriban ez nagy divat volt/ nem voltam ilyen hosszú ideig kórházban, mint Te, de bennem is mély nyomokat hagyott az az idő.
Szeretem a történeteidet, igazán hiányolom az oldalról az újabbakat!

Judit

1403
titanil - 2012. december 09. 20:43:36

Kedves Klári!
Örülök, hogy szép emlékeket idéztem fel benned, és tetszett írásom. Nekem egy 10 évvel idősebb nővérem és egy 6 évvel idősebb bátyám van. Nagyon szerettem volna kistestvért, de szüleim nem teljesítették óhajom, én voltam a kocsiban az "ötödik" kerék.
Abban az egy hónapban alkalmam volt egy kicsit "anyáskodni" a tőlem fiatalabb betegtársaimon.
Volt rá példa, hogy a tehén mikor hazaért, gondolkodott, mit tegyen, mert napközben más színűre festették a kaput.Wink
Köszönöm, hogy olvastál, és hozzászóltál!
Sok szeretettel: Titanil

3220
nyulfirka - 2012. december 08. 09:28:21

Kedves Titanil!

Nagyon bájos történetet hoztál ezúttal nekünk. Olvasás közben bennem is felidéződtek azok a gyerekkori emlékek, amikor már én voltam a nagylány, és vigyáznom kellett a kisebbekre. Az állatokról szóló mesék nálam is működtek. Bevallom, vizuális típus vagyok, amit olvasok azonnal a fantáziámban megelevenedik. Történetedet olvasva értettem meg egyszer s mindenkorra azt a közmondást, hogy: "Bámul, mint borjú az új kapura." Elképzeltem szegény bocit, amint hazaér, és döbbenten látja, hogy a kapu színe kék, pedig határozottan úgy emlékszik, hogy legelés előtt még sárga volt. Ezen kuncogtam egy keveset.
Nagyon aranyos írás.
Határozottan tetszett.
Szeretettel: Klári

1403
titanil - 2012. november 22. 10:21:57

Kedves Ida!
Ez a betegség másodikos koromban, év vége felé, áprilisban kerített hatalmába. Harmadikban alsó tagozatos tanítónőm azt mondta rám, hogy érettebb vagyok a korombelieknél. Visszagondolva, lehetséges, hogy az az egy hónap bezártság, a két gyerek fölötti "anyáskodás" is hozzásegített viselkedésemhez.
Sokszor elgondolkodom, milyen szerencsés vagyok, hogy számomra a könyv kincs, és az olvasás szeretete sok nehéz helyzeten segített át.
Köszönöm, hogy olvastál, és hogy tetszett írásom!
Sok szeretettel: Titanil

2678
Emperor - 2012. november 21. 18:47:29

Kedves Titanil!
Élmény volt olvasni írásod. Egy nyolc éves gyereknek, magának sem könnyű elszakadni otthonról, s egyedül, távol a szülőktől betegen... Te azonban remekül feltaláltad magad, és szórakoztattad kis beteg szobatársaidat is, így enyhítve mindhármótok magányát. Remekül megírtad ezt a történetet. Élvezettel olvastam!
Szeretettel
Ida

1403
titanil - 2012. november 21. 16:45:28

Kedves Eszter!

Abban az időben egy nyolcéves lánynak már megvoltak a tennivalói, baromfiak etetése, morzsolás, fakéreg összeszedése, stb. Örültem, hogy végre megérkezett a tavasz, és lehet menni kirándulni a környékre, és épp akkor betegedtem le. Valóban a fiatalabbaknak egy kissé pótanyukájuk voltam, különösen Gyurira nagyon kellett figyelnem, állandóan szökni akart. Egy alkalommal szüleim meglátogattak, és velük beszélgettem a fertőző osztályt körülvevő kerítésen és ablakon keresztül. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nővérke hozta vissza a portáról az eleven fiút. Annyira elmerültem a beszélgetésben, és a látogatókra figyeltem, hogy nem vettem észre, amikor kiszökött az ajtón.
Véleményem szerint is, régen is voltak ételallergiában szenvedők, csak akkor még nem tudták, mitől nem gyógyul meg egy gyerek a betegségből, miért nem nő, fejlődik úgy mint a többi. Ma már ezt vérvizsgálatból meg tudják állapítani, és diétával elősegíti, hogy immunrendszere megfelelően dolgozzon.
Köszönöm, hogy olvastál, és hozzászóltál!
Sok szeretettel: Titanil

499
magyareszter - 2012. november 20. 17:55:51

Kedves Titanil!

Gyermekként átélni egy ilyen komoly betegséget biztosan nem lehetett könnyű. Egy kislányban az anyai ösztön születésétől fogva benne van, ennek a két kisfiú örülhetett, számukra a Te anyáskodásod, tette elviselhetővé a kórházat. Nagyon kedves, megható a történet, ahogyan feltaláltad magad és kis védenceidnek is örömet szereztél az olvasással és a meséléssel. Nagyon meghatódtam írásod végén is, ahol megemlékezel azokról a betegekről, akiknek sajnos egész életükre szólóan diétázni kell. Ez talán a legköltségesebb betegség, s manapság egyre többen szenvednek tőle. Elképzelhető, hogy régebben is sok emésztési zavarral küzdő beteg élt, csak nem ismerték fel a panaszaiknak az okát.
Gratulálok írásodhoz! Sok szeretettel Eszter

1403
titanil - 2012. november 20. 16:18:31

Kedves Zsuzsa!
Számomra is kedves élmény visszagondolni a gyerekkori állatokkal történő eseményekre. Órákig tudnám mesélni.
Ez a történet valóban megtörtént velem, csupán a párbeszédeket találtam ki hozzá. Egy hónapig szobafogságban két óvodáskorú gyerekkel. Nagyon nehéz volt elviselni. Amióta megtanultam a betűket, nagyon szeretek olvasni, ami sok nehézségen átsegített lelkileg. Sajnos a vezetéknevüket nem tudom, így esélyem sincs arra, megtudjam, hogy mi lett belőlük, hogy vannak.
Nekem csak fél évig kellett diétáznom, ezért tudok együtt érezni azokkal, akiknek (mint például laktózérzékenyek, lisztérzékenyek, tojásérzékenyek, mogyorófélékre allergiás) életük végéig diétázniuk kell, mellőzniük kell azokat az ételeket, amikre allergiásak.
Köszönöm, hogy olvastál.
Sok szeretettel: Titanil (Magdi)

230
Torma Zsuzsanna - 2012. november 19. 17:43:50

Kedves Magdolna!

Igen szép és megható történetedet szívesen olvastam. Nagyon aranyos, kedves pótanyukája voltál ennek két gyermeknek!
Örültem, amikor felsoroltad a háziállatokat és a velük való gondoskodásról, etetésről is írtál. Mintha csak magamat láttam volna én is, ahogy az udvarban etetés közben körém gyűlnek. Kellemes élményt szereztél ezzel a visszaemlékezéseddel. Örülök, hogy meggyógyultál és nem kellett egész életedben mellőzni a zsírt.

Szeretettel: Zsuzsa
Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.