Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2017.11.25. 00:55
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2017.11.24. 22:46
Jó éjszakát kívánok! Angel

2017.11.24. 21:51
Szia Katicabogár Smile Nem aludnod kéne már? Cool

2017.11.24. 21:48
Szia Miklós! Smile

2017.11.24. 19:47
Szép jó estét mindannyiunknak! Smile

2017.11.24. 17:01
Kelemes estét kivánok ! Smile

2017.11.24. 13:55
Ó, de jó lenne Jégmadár!! Előbb is szólhattál volna... Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott! Sleepy

2017.11.24. 12:59
Szép napot kívánok mindenkinek. Amennyiben van kedvetek ma délután fél négytől Kőbányán az Újhegy sétány 7. szám alatt (Könyvtár mellett) Ari Fabr... Bővebben

2017.11.24. 12:12
Szép napot mindenkinek. Smile

2017.11.24. 10:03
Szép napot kívánok mindenkinek! Heart Miklós

Archívum
Felhasználók
Bakos József: A kommandós
Kora reggel volt még, odakint fel sem kelt a Nap. Ő azonban már ébredezett. Szemei a plafont figyelték, ahonnan kisebb-nagyobb darabokban hullott a festék. Szinte minden reggelt talált néhány cafatot az ágyneműjén. Pénze nem volt arra, hogy tatarozzon, így már nem foglalkozott vele. Sokáig bántotta, de mára már megbékélt azzal a gondolattal, hogy ha egy kisebb csoda nem történik, ez már így is marad.
Kikászálódott az ágyából, felvette kopott mamuszát és kicsoszogott a konyhába. A palackos gáz szinte az egész konyhát elfoglalta. Egy kis beugróból alakította ki még fiatalabb korában. Előtte ez sem volt, így nagy előrelépést jelentett, hogy bármikor főzhetett magának ezt-azt. Már amennyit szegényes konyhai tudása és főzési tudománya megengedett neki.
Eltekerte a gázcsapot, meggyújtotta a lángot és feltette a régi kotyogós kávéfőzőt, amibe már este bekészítette a kávét. Ez szertartás volt nála lefekvés előtt. Reggel pedig nem kellett ezzel vacakolnia.
Az asztal kis fiókjából elővette a nylon zacskót, amelyben még lapult néhány kétnapos szeletelt kenyér, és jóízűen beleharapott az egyikbe, meg sem várva a kávét. Éhes volt. Most is, mindig. Az évek múltával egy valami nem változott csupán, az étvágya. Minden más azonban átalakult. Az egész élete csendesebb lett. Túl csendes, és ehhez nem tudott hozzászokni.
Soha sem volt felesége, így gyerekei sem. Valahogy elszaladt mellette az élete. Pedig nem így tervezte. Sokszor gondolkodott azon, hogy mit miért tett, de nem hibáztatta magát a döntéseiért. Még azokért sem, amik nem voltak túl bölcsek és ésszerűek. Elfogadta a sorsát, a változásokat, bár az utóbbi napokban már nehezen viselte az egész kialakult szokásrendszerét. Változtatni azonban nem akart mégsem. Talán félt, vagy csak lustaságból, de minden nap megtette a szokásos köröket.
Hangos szörcsögéssel lefőtt a kávé. Felállt, kitöltött magának egy keveset a bögréjébe, tejjel felhígította és tovább majszolta a megkezdett kenyérszeletet hozzá.
Mikor végzett, megsimogatta arcán a borostát és úgy döntött, meghagyja. Az előszoba tükörben egész karakánnak találta.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, és már jobb kedvvel ballagott vissza a szobájába. Felöltözött, bevetette az ágyat, felhúzta a redőnyt és leült a kis íróasztalhoz.
Bekapcsolta az ezer éves békebeli számítógépet és a vibráló monitort néhány kisebb pofonnal életre keltette.

Régi képek villantak fel szeme előtt, amikor a harcmezőn vezette csatába az embereit. Most is ezt teszi, kezében az egérrel, billentyűzeten táncoló ujjaival. Villognak a képek, égő épületek, felrobbant harckocsik, teherautók között cikázva halad utasítására a kommandós figurája, kezében fel-felvillan a géppisztoly, amikor ellenséges katona tűnik fel előtte.
Elmúlt a keserűség, a fájdalom, amelyet egy ideje az izmaiban, csontjaiban érzett és csak a küldetés teljesítése volt fontos. Csak a cél. Legyőzni mindenkit és elfoglalni a főépületet.
Már éppen odaért, amikor remegni kezdett a kép és a monitor elsötétült, majd a kis lámpa is kialudt.
– Már csak ez hiányzott – morogta mérgesen. – Áramszünet!
A sötétben bóklászva gyertyát keresett, de nem járt sikerrel. Rövid tétovázás után, nagy elhatározásra szánta el magát. Az ajtóhoz botorkált és elszántan kilépett a sötét lépcsőházba. Kitapogatta a fal mentén a szemben lévő ajtót. Nem mozdult ki otthonról, csak ritkán, nem ismerte a szomszédokat sem, de most úgy érezte szüksége van egy kis fényre. Nem üldögélhet a sötétben otthon, egyedül.
Halkan kopogott a vastag faajtón, de nem történt semmi. Mégegyszer megpróbálkozott vele, ugyanolyan eredménnyel. Halk sóhaj kíséretében elindult, vissza a lakása felé, amikor meghallotta a kulcscsörgést. Visszafordult.
Egy halvány alakot pillantott meg az ajtóban, gyertyával a kezében.
– Segíthetek valamiben? – hallott egy kedves hangot.
– Igen… – kezdte mondandóját, majd egy pillanatra elhallgatott.
A mosolygós szemű, hálóköntösben előtte álló nőt nézte.
– Mit tehetek Önért? – szólalt meg újra a szomszéd.
– Egy… egy gyertyát szeretnék kérni. Persze csak ha van, és csak kölcsön – nyögte ki végül.
A nő eltűnt az ajtó mögött és pár pillanat múlva egy marék vékony hosszú gyertyával a kezében tért vissza.
– Tessék! Nálam mindig van itthon bőven. Tudja sokáig falun éltem, ahol nem volt villany… és még szoknom kell, hogy itt csak egy kattintás és világos van.
A férfi előrébb lépett és elvette a nő tenyerében tartott viasz rudakat.
„Olyanok, mint a dinamit rudak” – futott át a gondolat a fejében, de elhessegette. Most már nem katona, bele kell nyugodnia, hogy vége. Itthon van, nyugdíjban, és élete hátralévő részét pihenéssel töltheti.
A lépcsőház lámpái életre keltek. Először csak pislákoltak, majd megerősödve világítottak, nappali fényt varázsolva a sötét falakra.
Az ablakokon keresztül a kinti tájat nézte, a borult eget, a szomorkás, nyirkos őszi reggel képét, majd a nőre nézett.
– Azt hiszem, erre már nem lesz szükség – mondta szinte suttogva és tenyerét szomszédja felé nyújtotta, miközben a fodros pongyolát, a vidám kék szemeket nézte, a mosolygós, kissé ráncos, kedves arcot és valami furcsa érzés kerítette hatalmába, amit már régen érzett és mindig igyekezett távol tartani magától, hogy a hivatásának élhessen. Most azonban már nem kellett mereven ragaszkodni a szabályokhoz és talán…
– Tartsa csak meg! Jól jöhet még. Előttünk a tél, ki tudja mikor lesz újra áramszünet – szakította félbe gondolatmenetét az idős nő.
Felocsúdva, előbbre lépett és a kezét felé nyújtva szólalt meg újra:
– Elnézést, még be sem mutatkoztam. Dorogi Endre vagyok.
– Csendes Etelka – fogta meg a felé nyújtott kezet a nő.
A férfit mintha villám csapta volna meg, megrázkódott, amikor megérintették. Bénultan nézett a rá szegeződő tekintetbe mélyülve és arra gondolt, bár soha se érne véget ez a pillanat.
– Ismerem magát. Már láttam néhányszor, igaz csak elmenőben. Nincs kedve bejönni egy teára. Én is korán kelő vagyok, de maga úgy látom megelőzött. Én viszont még nem ittam meg a reggeli teámat. A víz éppen felforrt, amikor elment a villany.
– De… szívesen – válaszolta és visszalépett a kulcsáért, becsukta az ajtót és követte a nőt lakása belsejébe.
Szokatlanul bátornak találta, amiért így ismeretlenül beinvitálja magához, de nagyon örült a találkozásnak. És ki tudja mit hoz a jövő? Talán most találja meg azt, amit egész életében keresett…

Írta: Bakos József
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
1593
pilla - 2016. szeptember 29. 10:40:48

kedves Józsi, örülök, hogy itt is olvashattam történetedet, mely olyan, mint egy értékes porcelán: törékeny és tiszta. Cz. Peti már megfogalmazta a gondolataimat, örülök, hogy ugyanazt érzi, amit én.

Szeretettel:
pilla

2952
bruxinelli - 2013. január 12. 20:58:04

Kedves Józsi !
Mindenképpen jellemigazoló ábrázolásal
mutattad be a kommandóst.
Az ésszerűségből született döntése is őt igazolta.
A gyertya kölcsönkérés sem előre kitervelt
ismerkedési lehetőség volt, hanem a szükség vitte rá.
No és a bátorsága! Feltételezni merte az ismeretlenség homályában is ( a sötétben) azt, hogy az emberek segítőkészek. Ez be is igazolódott.
Az ismerkedésre meg kellett érnie, most jött el az ideje.
Nagyon tetszik jól sikerült ábrázolást olvashattam.
Szeretettel gratulálok, Zsófi

2678
Emperor - 2013. január 03. 10:36:48

Kedves Józsi!

Tetszett a történeted, s a mondanivalód lényege, hogy sosem késő...

Szeretettel
Ida

3300
kandracs roza - 2013. január 02. 18:34:02

Kedves Józsi!! igazad van...csak meg kell látni,segíteni. Lexirózsa

2
Jozsi-foszerkeszto - 2013. január 02. 17:14:49

Kedves Magdi, Péter, Róza, Katalin!
Sokan élnek sajnos magányosan. Szerencsére én és a rokonaim többsége nem.
Azonban sokszor a közelben van aki ezen változtathat, csak észre kell venni.
Üdvözlettel
Józsi

3300
kandracs roza - 2013. január 01. 18:11:11

Kedves Józsi!! Történeted az élet egy való darabját tárta elém. Szerintem nincs véletlen. Okkal aludt el a villany. Akkor és ott megkellet két embernek ismerni egymást.S ,hogy mit hoz a jövő....Gratulálok.Lexirózsa

3234
PeterCz - 2013. január 01. 16:47:05

Kedves Józsi!

Egyet értek az előttem szólóval Smile, gyakran az Élet produkál olyan helyzeteket, hogy az Ember kénytelen felébredni szörnyű rémálmaiból. És ez voltaképp maga a kegyelem. Egy új lehetőség.
A múltja árnyékai kísértette történetből felébredni a valóságba, s megtalálni annak tisztaságát.

Szeretettel:
Péter

1403
titanil - 2013. január 01. 14:12:15

Kedves Józsi!
Nagyon tetszett tanulságos írásod. Sajnos egyre több ember válik egy játék vagy az internet rabjává. Többször kellene egy kis áramszünet, hogy az emberek ismét egymásra találjanak!Smile
Gratulálok, és boldog, alkotó új évet kívánok!
Szeretettel: Titanil