Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Apám tenyere (2013. január)
Az a pofon igazán nagy volt. És kivédhetetlen. Égető csípését még ma is ott érzem az arcomon. Az egyetlen pofon volt, amit apámtól kaptam életemben, talán azért is nyilall még mindig olyan fájdalmasan belém, ha rá emlékezem. Rosszul is esett nagyon, ma már bevallhatom. Apám két kezével inkább simogatott, mintsem megvert bennünket, családját sem illette volna goromba szóval soha. Mégis tőle tartottunk jobban, nem féltünk, csak féltettük őt a hirtelen haragtól, attól, hogy kezét ránk emelje, hogy valaha is megüssön bennünket.
Magas ember volt, erős, karja izmos, tenyere széles. Férfias tulajdonságait, szelídségét, már-már magába zárkózó csendességét nagyapánktól örökölte. Róla mesélte édesanyám, hogy egy téli estén, kártyázás közben, egyik partnerét, aki csúnyán elkáromkodta magát az ismétlődő rossz lapjárás miatt, átnyúlva az asztalon, a grabancánál fogva emelte fel és vágta a kemence oldalába úgy, hogy az megrepedt. Nagyapánk istenfélő volt, jó katolikus, nem tűrhette hát, ha bárki is illetlenül beszélt vagy káromkodott a társaságában. Nem volt verekedős természetű, mint ahogyan apám se volt az, testi erejét inkább a munkában kamatoztatta, amíg a gyógyíthatatlan kór le nem gyűrte örökre.
Anyánknak hamarabb eljárt a keze. Megérdemeltük, tudom. Nem voltunk rosszak, csak elevenek. Nem tehetett mást. Sokszor falazott nekünk, olyankor féltett bennünket apánk haragjától, de az aprócska, ám csípős pofonok akkor sem maradtak el. Úgy volt vele, és ebben mi is egyetértettünk a húgommal, százszor inkább az ő keze csattanjon az arcon, mint egyszer az apánké.
Nyáron, szünidőben – mint a Tiszához közel lakó gyerekek általában – a védőgáton és az ártéri erdőben játszottunk leggyakrabban. Olykor tízen-tizenöten is összejöttünk a brancsból, fiúk, lányok vegyesen. A gát mellett fociztunk, az erdőben búvóhelyeket készítettünk magunknak, számháborúztunk. Megtörtént, hogy egy-egy szerelmespár sétált arrafelé a fák alatt. Jó ideig megfértünk egymás mellett. Nagy volt az az erdő. Előfordult néha, hogy a búvóhelyünket foglalták el, olyankor bosszúsak voltunk.
Aztán egyszer csak valaki kitalálta, hogy lessük meg őket.
Emlékszem, első alkalommal a bolond Gizit láttuk csókolózni a nagy fűzfa alatt. Aztán jöttek mások is, ismeretlenek. A bolond Gizi gyakran visszatért oda. Szép lány volt különben, csinos és fiatal. Meg egy kicsit hóbortos, az volt vele a baj. Gyakran más-más férfival jött, mindannyiszor sokáig maradtak, beszélgettek, csokoládét majszoltak, és csókolóztak közben. Az egyik nap valamelyikünk közelebb merészkedett a fűzfához, a Giziék észrevették, pucolnunk kellett. Mi laktunk a legközelebb, így hozzánk szaladt be a gyerekcsapat. A Giziék utánunk jöttek. Dörömbölésükre Apa nyitott ajtót.
A pofont később kaptam meg, amikor a többiek már mind elmentek. Ott csattant az arcomon. Nem a bolond Gizi miatt, mondta akkor Apa, az a nő annyit nem ér, hogy az ember megverje miatta a saját gyerekét, hanem mert olyat cselekedtünk, ami nem helyénvaló. Szemérmetlenség kilesni mások meztelenkedését, így mondta.
Azt a madárfüttyös erdőt az óta jócskán megritkították. A fák nagy részét kivágták a bokrokkal együtt. Szegényebbek lettünk ennyivel is. Tízéves kisfiam már nem játszhat ott a barátaival. A gátoldal sem annyira az övék már, mint amennyire a mienk volt annakidején. Szabadidejük nagy részét a számítógép és a televízió köti le. Filmeket néz a gyerek, minden elővigyázatosságom ellenére olyan filmeket, amelyekben számtalanszor levetkőznek az emberek. Idegen színészek pucérságát, szeretkezéseit a lakásunkba hozza a televízió. Más világ ez már, Apa! Megváltoztak a dolgok nagyon.
A bolond Gizi is többször férjhez ment az óta, és füstös kiskocsmákba jár ismerkedni. A pasasokat meg már a lakására cipeli. Jól el vannak így. Magukban. És tudom, azt a pofont, azt a máig is arcomon égőt, én már nem adom tovább soha.

Írta: Lovas József Pál
1403
titanil - 2013. január 17. 13:26:01

Kedves József!
Régen nagyon szigorúan neveltek bennünket, de úgy érzem az a pofon nem volt jogos. A gyerekek kíváncsiak, és szép szóból is megértették volna, mi a helyes.
Milyen igaz, hogy ma már a TV, számítógép átvette a kirándulások helyét, és már erdő is egyre kevesebb van. Sajnos.
Tetszett írásod!
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.