Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Fülöp Adrián: A péti erdő
Pétfürdő mindig is közel állt a szívemhez. Gyerekkorom jelentős részét töltöttem itt nagyszüleim házában. A régi házat már mások birtokolták. A szőlőtőkék, a paradicsom és krumpli ágyások helyén fű zöldellt már. Az egész kert, ami papám és mamám annyira gondozott teljesen eltűnt. Most éppen kisgyerekek szaladgálnak a füvön a kora nyári melegnek örülve.
Én haladtam tovább, ugyanis az ok, amiért a községbe jöttem –minek lakossága az eltelt évek alatt sem nőtt meg túlságosan -, hogy meglátogassam régi barátomat még a nagy nyári meleg beköszönte előtt. Rühelltem a meleget és úgy terveztem, hogy rövid ittlétem után bátyámnál töltöm a nyarat Nagy-Britanniában.
Így történt hát, hogy kissé pofátlan módon meghívattam magam hozzájuk, de természetesen felajánlottam, hogy maradásomért cserébe minden felmerülő plusz költséget állok, amit barátom –kit immáron illene nevén nevezni, tehát Márknak –szokásos udvariassági gyakorlattal hárított el. A megbeszélt érkezésemhez képest még késtem is, mert kicsit körbe akartam járni a települést. Már fiatalabb koromban elkezdték a felújítását, az új táblák elhelyezését, utak feljavítását, kövezett járdák kialakítását, játszóterek modernizálását és be kell vallani egészen kellemes hellyé vált Pétfürdő. Talán a legbékésebb és biztonságosabb hely, ami létezik a világon. Ugyanakkor ez a hátránya is: itt soha nem történik semmi.
Délután három óra fele érkeztem meg a rozoga kapu elé. Pont olyan rozoga volt, mint amilyennek az emlékeimben élt. Márk a szülei házába költözött miután ők nyugdíjasként eltávozott nagymamája –nyugodjon békében –otthonába költöztek, hogy gondozzák a kertet a megadatott maradék időben. A csengetés utána szünetben volt időm végignézni a kerten, amit a ház látatni engedett. Üres volt leszámítva azt a fekete-fehér foltos macskát, amelyik lustán átballagott a kerten és befeküdt a függőágy alá. Régebben itt egy szép szál Guszti nevű vizsla futkosott eszeveszettül. Bolond volt egy kicsit, de én szerettem.
Márk a szokásos lassú, halálos nyugalommal közeledett a kapuhoz. Pétfürdő bágyadt nyugalma rá is erős hatást gyakorolt, bár azt tudni kell, hogy ő sosem volt, hogy úgy mondjam, kapkodásra hajlamos. Valószínűsítem, ha ennél nyugodtabb lenne egyszerűen eggyé válna a kozmosz energiáival. Ezután következtek a mára már tradícióvá nemesedett köszöntésünk és a szokásos udvariasságból feltett érdektelen kérdések, illetve a rájuk adott válaszok, amik mind a történet szempontjából, mind úgy általában teljességgel lényegtelenek, így nem is részletezném őket.
A következő jelenet, ami számot tarthat figyelmünkre vacsora közben esett meg, mikor már másodszorra kérdeztem:
- Eszter hol van?
Mikor megérkeztem első kérdéseim között is ez szerepelt. Eszter a barátom lánya volt és egyúttal az én keresztlányom is. Most 10 éves volt –vagy talán 12, sajnos nem igazán követem az ilyesmiket, de valami ilyen körüli. Talán említenem sem kell, hogy nem örökölte apja túl-nyugodt vérmérsékletét. Kalandvágyó lány volt, hihetetlen nagy fantáziával megáldva és, ami talán a legfontosabb, benne volt minden bolondságban, ami csak kipattant a fejemből. Márk párján, kit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Annának, láttam, ahogy felrémlik benne az az eset, mikor egy korábbi vendégségem alkalmával pogácsasütés közben „elrontottam” a lányát. Mert azon túl, hogy liszttel összekentük egymást a nyers tészta nagy részét is megettük, így a pogácsák igen jelképesek lettek. Anna azóta bajt szimatol minden alkalommal, ha Eszterrel egy légtérben tartózkodom. De visszatérve:
- Biztosan a kis barátjával kalandozik –felelte Márk.
- Dáviddal, az egyik osztálytársával szokott elmenni csavarogni –részletezte Anna. –Most már lassan haza kell érnie.
- Csak így egyedül? –kérdeztem meglepetten.
Értem én, hogy Pétfürdő egy elég nyugalmas és biztonságos hely, de nem tudtam megállni, hogy ne mondjak egy rövid beszédet arról, hogy a gyereket nem szabad ennyire szabadjára engedni és nagyon fontos a nevelésben való részvétel.
- Nehogy már te adjál nekem nevelési tanácsokat –oltott le Anna. –Még egy normális nőt sem találtál magadnak, nemhogy még gyereked is legyen.
- Én mégis jobban aggódom az Eszter miatt, mint a saját anyja –vágtam vissza, de mire befejeztem a mondatot éreztem, hogy hiba volt, mert ebből akár még sértődés is lehet Anna érzékenységi szintjére való tekintettel.
A feszültség elektromos kisülésekként cikázott köztünk, majd egyszerre pillantottunk Márkra, hogy mit szól ehhez. Őt látszólag nem hatotta meg különösebben a szituáció és egyetlen kommentárja az volt, hogy szürcsölt a bögréjéből, majd az ajtó felé bökött a fejével.
- Megjött –mondta, mi ugyanis észre sem vettük, ahogy az árnyéka elsuhan az előtér ablaka előtt.
- Sziasztok –toppant be zihálva Eszter.
Cipőjét hanyagul leszórta és odarohant hozzánk: egy puszi anyának, egy puszi apának, nagy ölelés nekem. Én erősen magamhoz szorítottam és megemeltem a földtől, majd mikor felnyögött elengedtem. De ennyivel nem szabadult.
- Na, Tökfej –ültettem az ölembe. –Mesélj, merre jártál.
Végigfuttatta tekintetét a szülein, hogy meg akadályozzák e a vallatást. Nem azok a fajták voltak.
- Dáviddal voltam kint az erdőben –felelte vigyorogva.
Most én néztem a többiekre. Anna megdermedt és jött ki a szeme, mint a csigának és hamarosan ár is kezdett:
- Mit csináltatok kint az erdőben!? Ráadásul ilyen sötétben!? Normális vagy édes lányom!? –és így tovább. Feltételezem a kedves olvasóról, hogy élt át hasonlót, úgyhogy a részletektől eltekintenék.
- Most tényleg úgy csinálsz, mint egy anya –jegyeztem meg, amitől Anna csak mérgesen elment mást csinálni és fortyogni magában. Eszter viszont nevetéssel díjazta hozzászólásom. Márk ugyan próbált semleges maradni nehogy kihúzza a gyufát az asszonynál, de láttam rajta, hogy belülről rázza a röhögés.
- És mit csináltatok az erdőben? –kérdeztem a lány haját piszkálva.
- Hááát úgysem hinnéd el.
- Micsodát? –próbáltam meglepettséget színlelni.
- Nem mondom el. Úgyse hiszed el.
- Most már kíváncsi lettem –magamhoz húztam és átkaroltam a hóna alatt, hogy ne tudjon elmenekülni –Hallgatlak.
Mosolygott, majd belekezdett:
- Hát mindig kimegyünk az erdőbe a Dáviddal, hogy meglessük Őt. De este szokott előjönni. Nappal soha.
Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem mást csináltak az erdőben, este, egyedül.
- És ki Ő?
- Hát Ő egy ilyen –kezeivel próbálta mutogatni, amíg kereste a szavakat –ember, aki nagyon magas és vékony és fekete ruhákban jár. És este látni az erdőben. Ma este is láttuk.
- Na, és milyen volt?
- Hát bementünk a Dáviddal az erdőbe, de nem olyan messzire –hangsúlyozta apjára pillantva. –És mikor megkerültük a fákat egyszer csak ott volt. Ott állt az egyik fa mellett. Nagyon ijesztő volt.
Éreztem, ahogy megborzongott az egész teste a kezeim közt.
- Csinált valamit? –hangomból egyre inkább tűnt el a barátságos érdeklődés, ahogy egyre jobban kezdtem rájönni mi is az, amit Eszter látott.
- Nem –felelte ártatlanul. –Csak állt ott és minket figyelt. Legalábbis…
Itt elcsendesedett.
- Mi az? –előrehajoltam, hogy a szemébe nézhessek.
- Csak furcsa volt, mert mintha az arcán lett volna valami lepedő, mert teljesen simának tűnt, de nem biztos. Mikor megláttuk annyira megijedtünk, hogy elszaladtunk.
Egy pillanatra elgondolkodtam, majd megsimogattam a fejét.
- Akkor megint kalandos napod volt, ugye?
- Aha –bólogatott vigyorogva.
- Na, eridj Tökfej mielőtt anyád megharagszik, hogy feltartalak –azzal elengedtem ő pedig elszaladt a szobájába.
Még megvártam, amíg becsapja maga mögött az ajtót és anyja ráordít, hogy ne csapkodja az ajtót, aztán Márkhoz fordultam.
- Érdekes történet –jegyezte meg.
- Hát még milyen érdekes, ha tudod mi az.
- Miért, mi az?
Már meg sem lepődtem, hogy nem emlékszik. Barátomnak szelektív tudata volt mindig is. Amit nem tartott fontosnak, az el is felejtette. Ráadásul mikor ezzel a dologgal találkoztunk még évekkel ezelőtt volt.
- Slender –mondtam.
- Valami dereng –vakarta meg a homlokát. –Az az, ami baromi magas és nincs arca.
Bólintottam.
- De hát azt nem fórumozók találták ki?
- De igen, de tudod, van ez a Tulpa effektus, hogy ha elegen hisznek benne, akkor valósággá válik.
- Lehet, hogy csak olvasott valamit az interneten és elhitte, aztán kimennek az erdőbe, hogy féljenek, mert jó móka.
Felállt és elkezdte összeszedni a tányérokat és poharakat az asztalról.
- Én is ezt remélem. Nem kéne engedni neki, hogy internetezzen –erre a megjegyzésemre nem is reagált. –Holnap akkor reggel kimegyünk az erdőbe?
- Persze –vágta rá, miközben a mosogatóban csörömpölt. –Aztán még aznap este is visszamenjünk, mert azt mondtad este is meg akarod nézni az erdőt.
- Az nem lenne rossz, de csak ha nem rabolom vele az idődet.
- Á dehogy. Lehet, hogy még a Slender-rel is találkozunk.
- Arra valahogy nem vágyom.

***

Reggel a megbeszéltek szerint kimentünk az erdőbe. Barátom unottan követett, ahogy járkáltam a fák között. Néha meg-megálltam megvizsgálni egy érdekesebbet, ami egészen különös szögben tekeredett ki, vagy az ágai alkottak valami furcsa alakzatot. Ilyenkor elővettem a jegyzetfüzetem és írtam pár sort, majd haladtam tovább.
Nem a természet iránti megszállottságom vonzott ki ide, nehogy félre értés essék. Pusztán anyagot gyűjtöttem a következő novellámhoz és szerettem volna szemügyre venni egy erdőt hozzá. Persze lehet mondani, hogy ott van a Cseri erdő is, de én megkérdeztem Márk barátom, hogy melyiket ajánlja a munkámhoz és ő azt mondta, hogy a Cseri erdő nagyrészt lapos, annyira nem érdekes, viszont a Péti erdőről el tudja képzelni, hogy még el is lehet benne tévedni. Meg persze ott a Doktor szikla.
Én nem értek hozzá, ő pedig Péten született és itt is él, így hittem neki.
- Eszti nem mondta, hogy hol látták a Slender-t? –kérdezte váratlanul.
- Hogy? –kaptam oda a fejem, de visszafordultam, hogy tovább vizsgáljam az egyik fa közel vízszintesen nőtt ágának repedezett kérgét. –Ja, nem. De nem is biztos, hogy a Slender volt. Nem tudsz valami fickóról, aki magas és esténként mászkál az erdőben?
Márk megvonta a vállát.
- Honnan kéne tudnom?
- Te szoktál tudni ilyen városi legendákat. A veszprémi majomember, az inotai remete, a péti telefonos nő.
- Ja, a telefonos nő –mosolyodott el. –Még mindig kiráz a hideg ha rágondolok. Viszont erről nem tudok. Talán csak valami erdőkerülő, aki kocsmázás után erre rövidít.
- Vagy valami egészen új jelenség –tettem hozzá a gyér aljnövényzetet vizsgálva.
Még egy fél órát maradhattunk kint, aztán elindultunk vissza. Beszélgettünk, aztán az egyik alacsony ág alatt átbújva vettem észre, hogy Márk nem követ, hanem csak áll és valamit nagyon néz a földön. Visszamásztam és odaléptem mellé.
- Mi az?
- Szerinted ez mi? –és megbökdösött a földön egy, ránézésre kéttenyérnyi nagyságú, labdacsot.
Nyálkásnak tűnt és a bot végére ragadt trutymóból ítélve az is volt. Túl nagy volt, hogy bagolyköpet legyen, vagy valamiféle tojás, hacsak nem valami eddig ismeretlen életforma rakta. Leguggoltam mellé és egy gallyal óvatosan megnyomkodtam. A külseje puha volt, hártyaszerű. Leginkább egy lapos gumilabdára emlékeztetett. Meglátásomat megosztottam Márkkal is.
- Mi legyen vele? –kérdezte látva, hogy milyen érdeklődéssel méregetem a golyót.
- Legszívesebben elvinném, de nincs az az isten, hogy hozzányúljak. Mi lenne, ha megpróbálnánk szétbontani? Hátha tényleg csak valami állati maradvány.
Márk összevont szemöldökkel nézett rám.
- Így szoktak kezdődni a horror filmek.
- Ha megöl minket, a túlvilágon rám foghatod.
Nekiláttunk szétszedni a labdacsot. A külseje sokkal masszívabb volt, mint amilyennek látszott. Eltartott pár percig, mire sikerült átszúrnunk és botokkal szétfeszegetnünk. Az egyre táguló lyukon át iszonyatos bűz áradt. Egy pillanatra meg is szédültem.
A dolog tartalma magyarázatot adott a szagra. Mindenféle, egészen frissnek látszó húscafatokkal volt tele. Mindketten befogtuk az orrunkat, mert csak így tudtuk elviselni a bűzt. Furcsa mód kukacok vagy bogarak nem látszottak a cafatokon, de még csak megemésztettnek sem tűntek.
Közelebbről is megnéztünk néhány húsdarabot. Igaz, a húsdarab nem a legpontosabb kifejezés, mivel minél tovább néztem őket annál kísértetiesebben kezdtek hasonlítani komplett szervekre. Nem vagyok járatos az anatómiában, de egészen biztos vagyok benne, hogy az egyik egy komplett tüdő volt, még az ereket is látni lehetett rajta. Emberéhez túl kicsi volt, bár egy csecsemőé még lehetett.
Vagy ettől a gondolattól, vagy az egyre átütőbb szagtól öklendezés tőrt rám, ezért elfordultam a kupactól és távolabb mentem. Kis pihenés után úgy döntöttem ideje hazamenni. Visszafelé az úton azon tanakodtunk, hogy mégis miféle állat csomagolna friss húst ilyen nyálkás labdacsokba. Egyikünk sem tudott értelmes magyarázattal előállni.
Vacsora után, sötétedéskor indultunk vissza az erdőbe, hogy mire teljesen sötét lesz már kint legyünk. Két zseblámpát vittünk, amiket még ideérkezésem előtt magam csomagoltam el, mivel Márk barátom nem az a fajta, aki fel van készülve ilyen expedíciókra. Egészen izgalmas volt a teljes sötétségben egy szál zseblámpával sétálni. Ugyanakkor én sem voltam a helyzet magaslatán, mert igen nehéz úgy lejegyezni az árnyékokat és a különös neszeket, hogy közben egy zseblámpa van az ember szájába.
Különös figyelmet fordítottunk a talaj bevilágítására, de nem egészen az orra esésünket elősegítő gödrök és gyökerek elkerülése, hanem sokkal inkább az újabb nyálkás labdacs felfedezése miatt. Mindkettőnket zavart a labdacs –de leginkább a tartalmának –ismeretlen volta. Bár Márkot ismerve engem valószínűleg sokkal inkább zavart, mint őt.
Hirtelen őt hallottam káromkodni a sötétben. Körbenéztem a lámpája fényét keresve. Kicsivel volt mögöttem lemaradva. Az egyik fa fejmagasságba nőtt ága előtt állt mérgesen. Gondoltam biztos kis híján nekirohant miközben a földet figyelte, de ahogy közelebb értem tisztult ki, hogy az nem méreg az arcán, hanem undor. Engem is megcsapott valami átható rothadás szag, ami a Márk előtti ágon lévő tetemtől származott.
Valaha kutya lehetett, vagy talán róka. Egészen frissnek tűnt, de a döglegyek már belepték. Különös volt, mert hiányzott az állkapcsa és számomra felfoghatatlan volt, hogy azon az egyébként nem vastag ágon hogyan maradt fent. Az undorommal küszködve közelebb hajoltam a tetemhez és benéztem az ág alá is. Megtaláltam az alsó állkapcsolt és az undor valódi okát barátom arcán.
Nem cifrázom. Az állat annak rendje és módja szerint fel volt szúrva az ágra. Szabályosan felkarózták. A hasa fel volt hasítva és a belső szerveit kegyetlenül kilopták, amiknek a helyén most az ág volt. Először az jutott eszembe, hogy unatkozó suhancok tehették, de kibelezni egy állatot és ilyen módon felhúzni egy ágra még tőlük is szokatlanul brutális lett volna. Ráadásul a belsőségeknek nyoma sem volt és nem tartottam valószínűnek, hogy magukkal vitték volna, vagy a halott állatot csak azért cipelték volna a kizsigerelés helyszínéről idáig, hogy ezt tegyék vele.
Márk ismét elkáromkodta magát.
- Mit találtál? –kérdeztem odavilágítva.
Nem kellett semmit mondania. Nem messze a felkarózott testtől, egy közeli fa törzse mellett állt. Lábánál két, a korábbihoz hasonló, nyálkás labdacs hevert. Kirázott a hideg.
- Ez már kezd ijesztő lenni –mondta. –És nagyon nem tetszik.
Ismertem már annyira, hogy tudjam mikor veszi komolytalanul a helyzetet és mikor nem. Most komoly volt és tényleg megijedt, ahogy én is.
- Menjünk innen –tette hozzá és olyan komoly pillantást vetett rám, amit eddig még soha.
Szerettem volna szétbontani ezeket a labdacsokat is, de láttam Márkon, hogy olyan gyorsan akarja itt hagyni ezeket a valamiket és a kizsigerelt állatot, amilyen hamar csak lehet. Bólintottam és elindultunk. Azt hiszem ez volt a jó döntés.
A paranoiai annyira úrrá lett rajtunk, hogy felváltva néztünk a hátunk mögé és a legkisebb valós, vagy vélt zajra annak irányába világítottunk. Nem szóltunk egymásoz, csak a lépteink zaja és a légzésünk volt hallható. Pár percet mehettünk, mikor egy erős késztetés fogott el, hogy hátra kell pillantanom. Egy darabig ellenálltam. Egyszerűen féltem, hogy mi lehet mögöttünk. Kicsit oldalra fordítottam a fejem és a vállam fölött próbáltam kivenni a sötétből valamit. Az árnyékokat elmém már rémekké torzította és különös alakokat képzelt bele a sötétbe. A tudat –akkor inkább már remény -, hogy csak a képzeletem torzítja el a valóságot nem nyugtatott le, még idegesebb lettem és a késztetés sem múlt el.
Az egyik pillanatban nem bírtam tovább. Megálltam, hátravilágítottam és akkor megláttam. Egy magas figura állt ott, az egyik fa mellett, rémisztően közel hozzánk. Felfoghatatlan volt számomra, hogy hogy nem vettük észre, hogy követ minket. Fekete ruhája volt és fehér arca. Csupasz, fehér arca.
Egy pillanatra megdermedtem, majd mikor újra cselekedni tudtam Márkot akartam figyelmeztetni, de csak valami ijedt kiáltás jött ki a torkomon. Aztán rohanni kezdtem. Rohantam. Rohantam egészen addig, amíg a házak közé nem értem. A rosszul megvilágított utca közepén állva mertem csak ismét hátranézni remélve, hogy Márkot látom meg magam mögött. Ő volt az.

***

Visszaérve Márk első dolga volt megkeresni Esztert és megesketni számtalanszor, hogy nem megy többet vissza az erdőbe se egyedül, se mással. A lány természetesen nem értette mire fel a hirtelen tiltás, ráadásul pont Márktól. Azonban ahogy kilépett Eszter szobájából láttam a tekintetén, hogy csak reméli, hogy Eszter tényleg nem megy többet oda. A lányát ismerve ezt én is csak remélni tudtam.
Másnap reggel megköszöntem a vendéglátást és az egyik reggeli vonattal elutaztam. Egy hét múlva, mikor én már Londonban voltam, kaptam egy üzenetet Márktól. Azt írta, elutazásom másnapjának éjjelén Eszter kis barátja, Dávid eltűnt, miután a tiltás ellenére visszamentek meglesni Őt. Még aznap megtalálták a testét. A leírás részletességéből arra gondoltam, hogy ő maga is részt vehetett a keresésben. A test, úgy írta, lehetetlen módon volt felkarózva az egyik fa ágára. Már magát a módot sem tudták elképzelni, ahogy feltették oda a fiút. A belső szerveit ugyanúgy kilopták, mint annak a szerencsétlen állatnak. Négy nyálkás labdacsot is talált közvetlenül a fa tövében.
A levelét azzal zárta, hogy Eszter soha többet nem ment vissza erdőnek még csak a közelébe sem. Ő pedig nagyon reméli, hogy bármi is legyen az, ami ott lakik, nem jön ki onnan. Ezt én is nagyon remélem.

2012. december 22.

Írta: Fülöp Adrián
1403
titanil - 2013. január 06. 14:38:35

Kedves Adrián!
Nagyon izgalmas írásod úgy vélem egy fiktív történet. A végén igencsak meglepődtem! Szerencsére a valóságban még nem történnek ilyen esetek, ezért nyugodtan sétálhatok az erdőben. Vagy mégsem?
Tetszett írásod!
Szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.