Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Rajnai Rotter Csaba: Adventi gondolatok
Az 59. évet már megéltem, hogy a 60. évet megérem-e, az a következő két hónap kérdése. Mivel februárban születtem, így nyilvánvaló, hogy most a karácsonyi ünnepek előtti várakozás, az advent időszakát éljük.
Advent a katolikus hívők életében az évnek olyan időszaka, amikor az ember egy kicsit számot vet a múltban történtekkel, és a jövőben várható eseményeket is a vizsgálat tárgyává teszi. Amint így kutattam a múltban, egy karácsony képe villan az emlékeimbe, amikor a családunk már elvesztette az egyik tagját, idősebbik bátyámat, mivel ő ’56-ban egy másik világban, Kanadában kereste az érvényesülést. Most pedig egy betegség apasztotta a szenteste családi közösségét.
Már advent közepén jártunk, mikor idősebbik nővérem egyik reggel arra panaszkodott, hogy erős hányingere van, és nagyon fáj a hasa. Édesapám kérdőn firtatta az okot, de Ildikó elpirult, és határozottan kijelentette, hogy ő férfit, a szó bibliai értelmében még nem ismer, így a gyanú árnyéka sem férhet hozzá, a betegség mibenlétét illetően. Nem volt mit tenni, irány az orvos, és azután majd kiderül, mi lesz a teendő. Ki is derült, de ez az egész család karácsonyára rányomta a bélyegét.
Az orvos, a családunk régi ismerőse, mondhatni barátja, rövid hümmögés után csak annyit mondott, hogy küldi a mentőt, hogy nővéremet a kórházba vigye, és ne érintkezzen senki sem vele, tilos a puszilkodásos búcsúzás, mert valószínűleg hepatitise van. Mivel akkor még csak a 12. évemet tapostam, nem tudtam kideríteni, mi is az a hepatitis, csak édesapám arcának szokatlan sápadtsága jelezte, ez olyan betegség, amivel nem szabad, és nem lehet tréfálni.
Este a konyhában törtük a diót, mandulát, kevertük a sütemények tésztáit, hogy az ünnepekben a megszokott terülj- asztalon minden meglegyen, mert mit szólnak a rokonok, ha eljönnek vizitbe, és még csak meg sem tudjuk kínálni őket? Mi gyerekek, akkor már csak hárman, tettük a dolgunkat, és közben a karácsonyra készülődve egyházi zsoltárokat, dalokat énekeltünk, így aztán az ünnepen, már nem volt gond a dalolással. Ha jól emlékszem, kisebbik nővérem - aki közülünk a leggyengébb szívvel rendelkezett, mivel mindenen tudott sírdogálni - nagyot sóhajtott, és sírós reszkető hangon megjegyezte:
- Már csak hárman állunk a karácsonyfa mellett mi, gyerekek. Szegény nővérünk vajon mit fog csinálni az ünnepekben, abban a rideg kórházban?
A kérdés után hosszú néma csend következett, majd először nagynénénk, aztán édesanyánk majd valamennyien csendes szipogásba kezdtünk, mivel minden átéreztük a beteg elhagyatott állapotát. Talán anyánk volt, aki csendben megjegyezte:
- Elmegyünk, és vele ünnepeljük a Megváltó születését. Ha kell, akkor a hóban állunk, de nem hagyjuk magára az ünnepen!

El is határoztuk, hogy a Jézuska ott, a kórház kerítésénél fog megjönni, mert milyen az olyan öröm, amiből, ha egy is, kimarad a család tagjai közül?
Vártuk a szentestét, látogattuk nővéremet, és egyre mélyebben belénk ivódott a közösség szelleme, a család összetartó ereje.

Eljött a várt ünnep, a karácsony előestéje, amikor megszületett a Megváltó. Délután a templomban eljátszottuk a betlehemi történetet, csak akkor szorult össze a szívünk, amikor Szűz Máriát alakító leány mondandójára került a sor, mivel idáig minden ünnepen a beteg nővérünk alakította a megváltó édesanyját. Csorogtak a könnynek az arcomon, de vitézül elmondtam a szövegemet, mint kisbojtár, aztán, amikor hátat fordítottam a híveknek, letörölgettem szemem harmatát.
A mise végén aztán haza mentünk, majd az ajándékot - amit beteg nővérünknek szántunk- magunkhoz vettük, és irány a kórház.
Természetesen nem engedtek be, mert a fertőző osztályon teljes zárlat uralkodott, de a kerítés mellé állva az ablakon át válthattunk néhány szót a beteg testvérünkkel. Aztán a zárt ablak előtt álltunk a hóban, majd édesanyánk csendben elkezdte az imádságot:
„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved…”
Valamennyiőnk szeméből patakzott a könny, még a kemény, olykor szigorú édesapánk is gyakrabban fújta az orrát, és törölgette a szemét. Majd, ahogyan az imák egymást követték, lassan elapadtak a könnyek, csak a reményteljes várakozás, a gyógyulásba vetett hit töltötte ki az este hópelyhes, hideg valóságát.
Otthon aztán újra elővett bennünket a sajnálkozás, hiszen már második alkalommal kellett átélni azt a rideg érzést, hogy egyel kevesebben ülünk az ünnepi asztalnál. Egész este szokatlanul csendesen játszottunk az ajándék társasjátékkal, mert éreztük, hogy milyen az, amikor a szerettünk nincs velünk.

E szenteste óta elmúlt immár 47 év, de még mindig bennem él a hangulata, és mindig érzem azt a hiányt, amit akkor éreztem. Sajnos már ifjabb nővérem, és drága szüleink az égből vigyázzák lépteinket, de minden karácsonykor, amikor felcsendül a hívó csengőszó, ez az este jut az eszembe, és elmondok egy miatyánkot szeretteim lelki üdvösségére.
Isten bocsássa meg bűneiket, és vezesse el őket az örök üdvösségbe!
Ámen.

Írta: Rajnai Rotter Csaba
277
farkas viola - 2013. január 04. 17:02:39

Kedves Csaba!
Jó volt lélekemelő emlékedet olvasni. Az emberben akaratlanul is szomorúság jelzi, ha nem volt ilyen szeretetben része.
Már előre is kívánok Boldog Születésnapot és hogy megmaradjon ez az igaz szeretet Közöttetek.
Szeretettel: Viola

2135
mami - 2013. január 04. 11:31:38

Kedves Csaba!
Az a szó, hogy advent, vagy karácsony, sajnos nem mindnyájunkban ébreszti fel a szép emlékeket. Persze a mi emlékeink, se mind "nem szépek". Inkább az, hogy az a hiány-érzés, amiről beszéltél az maradt meg a lelkedben. Írod, hogy te vagy a "kicsi". Én meg sajnos a család nagy "öregje". Varga Róza, apai nagyanyám, aki a nevét hagyta rám, Jártó mama, Szatmárnémetiből, aki egyszerre nyaraltatott mind a hetünket, a magyar unokákat, öcsém, bátyám, Gabika, az unokaöcsém, aki semmi mást sem tett, csak felült egy vonatra 21 évesen és ráomlasztotta a vonat a vasúti épületet. Nem is értem, hogy hova tűntek a többiek? Igazából, ha ilyen írásokat olvasok, vagy ilyen írások fogalmazódnak meg a lelkemben, akkor gondolok erre is. De a merengések felet ott az öröm is. Zoé egyéves dédunokám, aki nem nagyon tud még beszélni, de a karácsonyi tortát már megdézsmálva, az hajtogatta sűrű bólogatások között, hogy "nadon' finom". Kedves Csaba! Örömmel olvastalak! Szeretettel: Jártó Róza

242
RRCs - 2013. január 04. 08:03:22

Kedves Katalin!
A hepatitis a fertőző májgyulladás latin neve. Valóban szerető testvérek voltunk, vagyunk. Igaz, már csak négyen vagyunk ezen a világon, és én vagyok a legfiatalabb a magam 60 évével, de azért mindig nagy öröm talaálkozni, beszélgetni velük. Remélem a jó Isten ad még jó pár évet együtt, velük.
Köszönöm, hogy meglátogattad írásomat.
Szeretettel: Csaba

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.