Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Különös kapcsolat
Napok óta leste a postást, mikor végre meglátta, hogy lassít a biciklivel, ahogy elhalad az ablak előtt. Szaladt ki, sietve írta alá a kerítésnél a levél átvételét. Minél előbb ki akarta bontani. Gyorsan elköszönt, igyekezett vissza a lakásba. Türelmetlenül feltépte a borítékot és elkezdte laponként nézegetni a vaskos iratot. Aztán kissé lehiggadva letette az asztalra és elgondolkodott rajta, „milyen bolond az ember”? Éveken át erről ábrándozott, mikor esténként holtfáradtan ért haza, s még nem pihenhetett, várta a konyha, hajnalban házimunka, aztán rohanás. Az elmúlt fél évben pedig az ügyintézőket szidta, miért húzzák az időt, milyen lassúak, mikor születik meg végre a határozat. Most mégsem járt örömtáncot. „Nyugdíjas lettem, nyugdíjas vagyok” ismételgette magában, ízlelgetve a szavakat. Furcsának tűnt, meg kellett emésztenie, hogy elérkezett életében az utolsó felvonás. Próbálta beleképzelni magát a régóta vágyott szerepbe. Ismét kezébe vette a papírokat. Az egyik oldalon, ahol a szolgálati időt sorolták fel részletesen, a dátumokhoz hozzáképzelte, hogy akkor éppen hol dolgozott. Nem tudott betelni vele. Tizennégyezer-hatszázharminchét nap, összesen negyven év és harminchét nap. Újra és újra végignézte a táblázatba rendezett adatokat, ekkor jutott eszébe felnőtté válásának egy érdekes epizódja.

Ági szerette a belvárosi ódon épületeket, öreg házakat, amik többet megértek, hallottak, láttak már, mint sok ember. A történet helyszíne a huszadik század elején készülhetett és nagy valószínűséggel a háború után államosították. Összesen öt emeletből állt, az elnök hatalmas, faburkolatú, stílbútorokkal berendezett szobája az első emeleten foglalt helyet. A terem fényes parkettján, a letűnt időkben biztosan báli ruhás leányzók álmai váltak valóra, vagy törtek össze, a falon függő Lenin kép helyén talán épp egy aranykeretbe foglalt, romantikus tájban gyönyörködhettek az előkelő vendégek. A titkukat őrző falak között azonban a hatvanas-hetvenes években sablonos hivatali események zajlottak.

Annak idején nem tudhatta, hogy egyszer olyan szép emléket fog jelenteni az a néhány ott töltött év, mint most, mikor újdonsült nyugdíjasként felidézte magában.
A nosztalgiába nyilván beleszövődött a fiatalság is, a szerelem, a házasság, első gyermekének születése, ami szintén az alatt az idő alatt történt, mikor a tekintélyes hivatalban dolgozhatott.
Az egyik osztályvezető titkárnőjeként pillanatok alatt megbarátkozott nemcsak közvetlen kollégáival, hanem az egész épületben járva-kelve jókedvűen üdvözölt boldog-boldogtalant. Mosolygós arcok tükröződtek vissza a lelkes fiatal lányra. Nyitottsága, vidám természete révén több barátnője is akadt munkahelyén, de egyébként is mindenkit kedvesnek talált.
Azaz egy valakit mégsem. Olyannyira, hogy nem is köszönt neki. Ahogy az a másik lány is inkább elfordította a fejét, ha véletlenül találkoztak. Nem talált rá magyarázatot, mert nem álltak egymással munkakapcsolatban, és egyébként sem fordult elő semmi olyasmi, ami az ellenszenvet kiválthatta volna.
Előfordult, hogy a lépcsőházban gyalog jött lefelé, s meglátta fekete haját, lejjebb, a lépcsőfordulóban, inkább megállt, mintha lázasan olvasna valamit a kezében lévő papírokon, hogy ne kelljen találkozniuk. Közben félszemmel figyelte, hogy a lány már kellő távolságban halad-e a lépcsőn szintén lefelé, mikor erről meggyőződött, lassan, ráérősen ő is folytatta útját. Egy alkalommal a folyosón Ildi, akit szinte már ellenségeként tartott számon, pont kilépett az egyik szobából. Ahogy egymás mellé értek, szinte sütött a levegőben az utálat. Szokásukhoz híven elfordították a fejüket, s bár szinte összeértek karjaik, nem vettek tudomást egymásról. Ági sokszor már reggel munkába menet azon fohászkodott magában, hogy ne kelljen látnia aznap azt a lányt.

Munka mellett esti iskolában tanult tovább. Az osztályban több fiút is sikeresen szédített, de a célszemélyt már nehezebben cserkészte be. Fekete haján, barna szemén, s nevetésnél az arcán megjelenő négy lyukon egyre többet jártak gondolatai. Kettő közvetlenül a szája mellett, kettő pedig kicsit hátrébb. Mi lobbanthatja lángra egy fiatal lány szívét, ha ez nem? Egy ilyen fiú csakis becsületes, jó lelkű, okos, kedves, megértő lehet. Bármilyen is volt valójában, a szerelem tökéletes jellemet varázsolt neki. Ági mindjárt a fellegekben járt, s elhatározta, András lesz a férje, senki más. Pár hónap alatt sikerült meghódítania a fiú szívét, s ettől olyan boldogságot érzett, amilyen még – úgy gondolta - soha senkivel sem történt. Beszélhettek neki az idősebb kollégák, kolléganők, hogy akár tíz év múlva is ráér lekötni magát. Ő tudta, hogy csak irigykednek. Tizenkilencedik születésnapja előtt néhány nappal férjhez ment, a nála csak fél évvel idősebb, széparcú, magas, csinos lovaghoz.
Az osztályon pénzt gyűjtöttek és közösen, gyönyörű étkészlettel lepték meg. Bárminek örültek volna, hiszen a semmiből indultak. Ági édesanyjánál kapták meg a lakótelepi lakás két szobája közül az egyiket. Első közös szerzeményük egy kerámia persely malac volt, amibe fizetésükből dobáltak fémpénzeket. Szerencsére a tetején lévő nyílást elég szélesre hagyta a készítője, így hó végén egy kis ügyeskedéssel ki lehetett belőle szedegetni, anélkül, hogy összetörték volna. Így a „disznóvágást” el lehetett mindig halasztani. Inkább „etetni” szerették, mint „fejni”. Kellett is a takarékoskodás, hiszen a baba hamarosan jelezte érkezését.

Kislánya születéséhez aranyozott rajzolatú, rózsaszín virágos dísztáviratban gratuláltak a hivatalból, sokáig őrizte. Kedvelt kolléganői otthonában is meglátogatták, kötött sapkát, kardigánt, takarót hoztak ajándékba. Néhány hónaposan aztán bevitték férjével megmutatni a kicsit a többieknek is, akik nagy ovációval fogadták a gyerekek gyerekét, ahogy szelíd iróniával fűszerezve emlegették őket.
Ági egy évig tudott otthon maradni aztán a bölcsőde mellett kellett dönteniük, mert az ő fizetése nagyon hiányzott a konyháról.
Igen ám, de megtudta, hogy az utóbbi hónapokban, mióta bent járt, nagy változások történtek a hivatalban. Új elnököt kaptak, aki teljesen átszervezte a munkát, s kiderült, hogy nemcsak egy főosztályra helyezték át Ildivel, hanem egy szobába. Teljesen elkeseredett, törte a fejét, hogy mit csináljon? Azon gondolkodott, talán mégiscsak otthon marad tovább kislányával, hátha közben valami csoda folytán ez az utálatos lány átkerül valahová máshová. Még az is megfordult a fejében, hogy kilép, másik munkahelyre megy, mert úgy érezte nem képes az arcát nézegetni egész nap.

- Ne viccelj! Szeretsz itt lenni, gyere vissza – győzködte hivatali barátnője. – Alig
várom, hogy megint együtt járjunk ebédelni. Egy rakás tuti, új pletyit tudok, amit el
akarok mesélni neked.
- Már megint ki kivel? – kacsintott cinkosan Ági legkedvesebb hírforrására. – Ne csigázz, jövök! - Majd szinte könyörögve kérte - Azért ígérd meg, gyakran átugrunk egymáshoz, hogy kibírjam Ildit.

Az első nap kicsit nehezen telt, elszokott a napi nyolcórai, másfajta munkától, mint amit otthon végzett. Ritka, jó érzéssel töltötte el, hogy újra emberek között lehetett. Még az sem tűnt olyan szörnyűnek, mikor reggel az ajtón belépve, kénytelen kelletlen, legalább köszönnie kellett Ildinek.
A szoba nem volt nagy, téglalap alapú, középen két íróasztalt és két írógépasztalt toltak össze, ezeken kívül csak egy állófogasból és egy szekrényből állt a berendezés. Az ő szobájukból nyílt kétfelől az egyik, illetve a másik osztályvezető irodája. A folyosó is két irányba haladt, az előadókhoz onnan lehetett belépni, akik szorgalmasan hordták a kézzel írt feljegyzéseket, tájékoztatókat, emlékeztetőket. Napközben mindketten elfoglalták magukat munkájukkal, nem beszélgettek semmiről.
A legszükségesebb udvariassági formulákon kívül szinte egyáltalán meg sem szólaltak. Időnként lopott pillantásokkal méregették ki-ki a másikat. Úgy tűnt ragaszkodnak az utálkozáshoz, de kapcsolatuk mégis megváltozott.

Mindjárt a második héten történt, hogy Ildi, Rozikától, főnökasszonyától rengeteg munkát kapott, Áginak pedig éppen megüresedett az asztala. A nagy halom irományra sandított, amivel ráadásul sürgősen kellett elkészülni, mert a főosztályvezető várta. Ildi a gép mellé tette és azonnal nekilátott. Ági hol a kupacra nézett, hol pedig lázas semmittevésbe fogott. Pakolgatta a tollait, hegyezgette ceruzáit, kihúzgálta a fiókokat, átlapozgatta az iktatókönyvet, nézegette a leveleket, úgy tett, mintha nagyon el lenne foglalva, de azért óvatosan figyelte Ildi reménytelen buzgalmát. Végül győzött jó szíve, s megkérdezte:

- Adnál belőle nekem is? Hamarabb készen lennél. – Ildi makacsul gépelt tovább, de néhány sor után megenyhülve felnézett.
- Neked nincs most semmi saját munkád?
- Látod – mutatott Ági az üres asztalára. – Ne kéresd magad, felezzük el – ajánlotta.
- Remélem el tudod olvasni, Tamás megint kitett magáért, úgy kell böngészni – magyarázkodott, miközben tétován felállt az írógép elől.
- Láttam már néhány „szépírást” én is, ne aggódj – nyugtatta meg Ági.

Felvették a paksamétát, kerestek egy olyan részt benne, ahol mindenképpen új oldalt kellett kezdeni és elosztották. Rozika kikukkantva szobájából meglepve nézte őket, ahogy nagy egyetértésben ütötték a billentyűket, időnként segítve egymásnak kisilabizálni egy-egy szót a macskakaparásból.
Ildi vidékről járt be, hatvan kilométerről minden nap. Reggel befelé kellett nagyon igyekeznie, délután pedig hazafelé, hogy elérje a menetrend szerint járó távolsági buszt. Áginak nem volt ilyen gondja, így tovább bent tudott maradni és estig majdnem az egész irományt legépelte. Ildi másnap reggel csodálkozott önzetlenségén, nem győzött hálálkodni neki. Ettől kezdve, akármelyiküknek hoztak munkát, közösnek számított. Olyan összhangban tudtak dolgozni, ami ritkaság, közben persze megoldódott a nyelvük is, meséltek hivatalon kívüli életükről. Előkerültek a családi fényképek a retikülből, amiket büszkén mutogattak egymásnak.
Ági életvidámsága kissé feloldotta Ildi zárkózottságát. Mesélt húgáról, aki már férjhez ment, neki is kislánya született, akinek ő volt a keresztanyja. Nem mondta, de nyilván szeretett volna saját családot, társat, gyereket. Nem csoda, hogy Ági mindjárt eldöntötte magában, kezébe veszi Ildi sorsát, majd ő férjhez adja.
Akkoriban még sok munkahelyen közönségszervező járt, színházjegyekkel és más programokra szóló belépőkkel. Ági vett négy darab színházjegyet. Sajátjukon kívül Ildinek és András facér bátyjának. Titokban abban reménykedett, hogy sógora és a kolléganője megkedvelik egymást. Nem mondta meg egyiküknek sem, hogy jön a másik, a színházban úgy ügyeskedett, hogy egymás mellé üljenek. A vígjátékon jól szórakoztak, de a két összeboronálásra szánt fiatal nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Ági nem akart mindjárt beletörődni, hogy terve nem sikerült. Még egy kísérletet tett, akkor a belvárosi cukrászdába rendelte oda férjét és sógorát, ahol ők már bent ültek Ildivel. Ez a találkozás szinte kellemetlenül sült el, Ildi kicsit megorrolt Ágira, amiért nem tartotta tiszteletben döntését. Be kellett látnia, hogy kerítőnői elképzeléseiből semmi sem lesz.

Maradt a hivatal, ahol továbbra is ideális munkatársai maradtak egymásnak. Sajnos már nem sokáig.
Azon a reggelen, a hivatalba érve, a nyitott ajtajú szobában csak a retikül árulkodott arról, hogy kolléganője már megérkezett. Leült és elkezdte rendezgetni a dolgait. Kisvártatva Ildi könnyes szemekkel jött ki Rozikával együtt a belső helyiségből.

- Hűtlen hozzánk ez a lány – panaszolta a főnökasszony. – Nagyon sajnálom Ildikém, aludjál még rá, ne döntsél elhamarkodottan – nézett szomorú szemekkel beosztottjára. – Biztos nem szereted a szobatársadat – nevetett Ági felé.
- Dehogynem! – szipogott Ildi. – Kiszedi a munkát a kezemből. Még egyszer nem lesz ilyen kolléganőm.
- Hogyhogy, mi történt? – tért magához Ági.
- Anyukám kiveszi gebinbe a presszót a faluban. Ott fogok dolgozni, segítek felszolgálni.

Sírtak, megfogadták, hogy nem felejtik el egymást, levelezni fognak. Mindebből semmi sem vált valóra.
Áginak két év múlva megszületett második gyermeke, miután András többször megígérte, hogy felhagy az italozással, de a helyzet lassanként elviselhetetlenné vált. Huszonhét évesen már egyedül nevelte két gyermekét, újabb esti iskolában tanult tovább, s a hivatal is lassan az emlékek közé keveredett.

Egyetlenegyszer találkoztak az eltelt évek során, véletlenül. Nyáron történt, úgy harminc évvel ezelőtt. Ági a gyerekeket éppen strandra vitte. Ahogy leterítette a mesefigurás, kissé megkopott plédet, rápakolta táskájukat, jobban szemügyre vette a két szomszédos strand holmi tulajdonosát.

- Szia! – szólt rá örömmel, ahogy felismerte Ildit, közben próbálta leplezni meglepetését
felszedett kilói láttán.
- Szia! Téged is látni? – állt fel a napozásból elfeledett kolléganője és összeölelkeztek, puszilkodtak.
- Hogyhogy itt? Pesten laksz? Mi van veled? – rohanta le kérdéseivel Ági.
- Néha feljövök, szeretem ezt a helyet, ennyi az egész. Nem, dehogy költöztem fel, édesanyámmal dolgozunk „azóta” is együtt, otthon. – Kicsit lemondóan folytatta. - A következő kérdésedre is nemmel tudok válaszolni.
- Akkor nem kérdezem – mosolyodott el kényszeredetten Ági, tekintetét gyorsan elkapva Ildi törülközőjének széléről, ahol egy pár strandpapucs árválkodott. Ahogy cigarettáját szájához emelte, jegygyűrűt sem látott az ujján. Bár tudta, hogy az nem jelent semmit, akkor már az övé is a fiókban hevert, a válóperi végzés mellett.

A gyerekek minél előbb pancsolni szerettek volna, Ildi nem akart fürdeni, így egyedül ment el velük, remélve, hogy később majd még beszélgetnek. Arra értek vissza, hogy rájuk vár, már összepakolta holmiját, épp csak nem akart búcsú nélkül elmenni. Ági úgy érezte, Ildi fagyosságát a harminc fokos meleg sem olvasztotta fel. Szerette volna elkérni a telefonszámát, esetleg találkozni, hogy beszélgessenek, de végül úgy döntött nem erőlteti.

Később egyre ritkábban jutott eszébe. Sok-sok nehézséggel kellett megküzdenie, rengeteget dolgozott, hogy megéljenek. Nem ért rá a furcsaságon merengeni, bár negyven év alatt soha, senkivel nem volt ilyen különös kapcsolata.

Megint felvette a papírokat az asztalról, majd egy mély, jelentőségteljes sóhajtással elrámolta egy műanyag dossziéba, melynek azt a címet adta: „Nyugdíjas iratok”.

Csató Gáborné/Magyar Eszter

Budapest, 2012-09-20
499
magyareszter - 2013. január 10. 17:30:39

Kedves Titanil!

Köszönöm, hogy olvastad írásomat és kedves hozzászólásodat. A családias munkahelyi légkör sajnos szerintem a múlté. Elgondolkodtam én is sokszor már azon, hogy miért szimpatikus valaki első látásra és valaki miért ellenszenves, holott semmi okot nem adott rá, nem is ismerjük, esetleg igazságtalanul utáljuk? A történetben is, amint megismerte egymást a két lány, megszerették egymást, de aztán mégsem lett ez igazi barátság.
Sok szeretettel Eszter

2135
mami - 2013. január 09. 11:19:08

Kedves Eszter! Nagyon jó volt olvasni ezt az írásod is. Én az gyanítom, hogy annak ellenére, hogy visszaemlékezés szerűen írtad a történeted, egy kicsit te is benne vagy. Minden esetre nagyon szépen megfogalmazott, érdekes történet amit megosztottál velem is, ami bármelyikünk átélhetett (akár!) Ezért is éreztem annyira jól magam olvasás közben. Gratulálok az írásodhoz.
Szeretettel: Jártó Róza

2678
Emperor - 2013. január 08. 22:24:14

Kedves Eszter!
Nagyon tetszett az írásod. Magam is észrevettem, hogy túl az ötvenen már egyre gyakrabban látogat vissza az ember a múltba. Bennem is emlékeket ébresztettél, az ellenszenves kolléganő bennem is emlékeket idézett, kísérteties hasonlóság... Jólesik olykor elmerengeni a múlton. Élvezettel olvastam írásodat!
Szeretettel
Ida

48
Edwin Chat - 2013. január 08. 20:41:16

Kedves Eszter!

Elgondolkodtató történet. Nehéz eldönteni, mi a jobb, nyugdíjasnak lenni, vagy aktív dolgozónak. Szerintem mindkettőnek van jó, és rossz oldala is. Én mindig is tiszteltem, becsültem az idősebb embereket. Aki nyugdíjas, az a megérdemelt pihenését tölti (ha tudja).Ha valaki az elröppent fiatalság miatt szomorkodik, azt azzal tudom vigasztalni, hogy sajnos nem mindenki éli meg a nyugdíjas kort.

Üdv: Edwin.

277
farkas viola - 2013. január 08. 18:16:42

Kedves Eszter!
Én is mélyen belemerültem történetedbe és elgondolkoztam az élet folyásán. Bizony, nem könnyű feloldani az ellenszenvet, talán, lehetetlen is.
Szeretettel gratulálok: Viola

1403
titanil - 2013. január 07. 17:53:49

Kedves Eszter!
Örömmel olvastam tartalmas, szép történeted. Jó érzés visszaemlékezni a fiatalkori évekre az esti tanulásra, a szerelemre, családalapításra és az olyan munkahelyre, ahol szinte családias volt a légkör.
Valóban különös, hogy ismeretlenül nem szimpatizálunk valakivel, később ha megismerjük, majdhogynem barátság alakul ki közöttünk, mint ahogy novelládban is írtad. Ehhez viszont kellett az egyik nő kedvessége, nyitottsága a másik felé.
Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel: Titanil

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.