Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Boér Péter Pál: A piszok parancsmegtagadó
Valahol messze északkeleten, még Ukrajnában, Albert egy készenléti éjszaka után, mikor a csontjai, ha jobban odacsapja valaminek, akár a vékony üveg pattantak volna ketté a szétfagyástól, épp a „meleg”, jóval nulla fok alatti, földbe vájt odúba, szálláskörletébe igyekezett. Utána ordított egy rekedt hang:
— Maga ott, hozzám!
Nem sokat remélt a szálláshelytől, talán falt volna egy keveset, és a dobkályhánál átmelegíti kezeit. Nappal aludni perceket sem lehetett. Most elszállt a hiú remény, s úgy, mindenfajta jegességet már megszokva, repedezett bakancsát összevágva, „Igenis!” kiáltotta erőtlenül és lejelentkezett.
— Őrmester, ha jól látom, tartalékos! Nyomban szedjen össze három embert, nincs vesztegetni való idő, itt ropognak a fegyverek! Még jó, hogy tél van, a halottakkal nem kell vesződnünk! Ez a szaros itt bepofátlankodott a konyhára, és engedély nélkül a kondérból is moslékolt, meg a parancsnok úr külön italos szekrényét is megdézsmálta! Bizonyíték van rá, hogy három teljes kortyot ivott!
Albert túl volt az ötvenen, sikeresen átvészelte az előző világelsötétedést. Hatesztendei fogság elteltével szép hosszú körút után keveredett haza.
A parancsmegtagadás lehetetlensége beleivódott. Pillanatok alatt összeszedte az embereket és újból lejelentkezett.
— Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, a parancsot teljesítettem, kérek engedélyt távozni!
Ami ekkor történt, meglepte. Igaz, ennél sokkal keményebb dolgokon túl volt már, de akadnak pillanatok, amikor szakad a cérna, kiömlik a lé. A huszonéves tiszt egy kegyetlen fülest eresztett borostájára, hogy felvilágosítsa, itt nem ő dönt másodperceiről sem.
— Maga mindenáron ennek a disznónak a sorsára akar jutni!?
— Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, nem értem a célzást. Természetesen a neki jogosan járó büntetést nem kívánom magamnak.
— Menjenek a lövészárok legmélyebb részére, és ezt a mocskot hatályos helyszíni ítéletem alapján végezzék ki! Maga a parancsnok! Ez nem csak háború, nem csak csatatér, de a front legelső vonala! Ha egy erőteljesebb lódítással nekiereszt egy követ, hogy kupán vágjon egy ruszkit, még meg is kondul fején a sisak.
Itt telt be Albertnél véglegesen a pohár. Fegyverét teljes erőből a földhöz csapta, vigyázzállásba merevedett, és a hápogó, őt leállítani próbáló tisztet túlbeszélve harsogta:
— Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, behívóra jöttem, nem magamtól, ezt rendelte a haza! Idehoztak sokadmagunkkal a harcba. Alázatosan jelentem, a hóhérságot nem vállalom.
A tiszt kirántotta marokfegyverét, és maga végezte el saját ítéletét, majd a már semmin csodálkozni nem tudó három közlegényt visszaüldözte szolgálati helyükre. Fegyvere csöve a vigyázban álló Albert mellkasának irányult, annak arcizma sem mozdult. Hátrált két lépést és bekiáltott a körletbe:
— Kovács, Jászai, hozzám! Kötözzék meg ezt az embert, és sötétedés után kössék gúzsba reggelig! A piszok parancsmegtagadóknak ilyen jutalom jár!
Először az éhtől korgott a gyomra, a mozdulatlanságban majdnem megfagyott. Szenv- és részvéttelenül jöttek-mentek körülötte. Már vizet sem adtak neki, hiszen nem pocsékolják halottakra.
A parancsot híven teljesítették. Albert tudta, hogy nem kettős a játszma kimenetele, bár csodák voltak, néhányan túléltek ilyesmit fagyban is. Ezért kialvatlan, átfagyott testét mocorgásra kényszerítette. Izgett-mozgott minden erejéből, ahogy csak tudott, aztán átforrósodott, karikákat kezdett látni és elszenderedett.
Még egyszer megébredt. Ijedten vette tudomásul, hogy elaludt. Teljes erejéből arra összpontosított, hogy meg ne történjen még egyszer. Sapkája szinte szétrepedezett a fagyban, majd megint színes pontokat látott, és vaksötétet a holdvilágos éjszakában. Olyanban, amelyről egyetlen lány sem álmodik.
Elvesztette az eszméletét, reggelre egy jókora kupac hó takarta óvón a szemek elől, átmeneti sír gyanánt.
Már senki nem foglalkozott vele. Sem a parancsot végrehajtók, sem a parancsot adó. A nincs kategóriába tették, és valahol egy lyukban, adminisztratív értelemben, papírra vetéssel vagy csak egy odadobott szóval kinevezték utódját.

Írta: Boér Péter Pál
1570
boerpeter - 2013. március 01. 22:19:00

Köszönöm szavaidat, kedves Judit! Smile

3767
vorosemilne - 2013. március 01. 08:42:50

Szomorú világunk szomorú emlékei...
Gratulálok, Judit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.