Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.18. 10:13
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.18. 00:32
Javítottam a hibát.

2019.07.17. 19:39
Kedves Józsi! Kérnék szépen egy javítást, Régi nyár II. cimű novellámban az utolsó szót egybeírni. betakarítani. Köszönöm szépen, Magdi

2019.07.17. 19:00
Szép estét kívánok szeretettel minden Holnaposnak ! Heart

2019.07.17. 11:22
Tiszteletem minden Holnaposnak! Winkriston

2019.07.17. 10:05
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.17. 07:49
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.17. 07:46
Szép napot.

2019.07.17. 06:54
Szép napot, jó alkotást kívánok mindenkinek! Tibor Cool

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: szucsilona
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 2
Michelinpapa, pflugerfefi
Szilágyi Heléna: Kiközösítés - TIZEDIK TÖRTÉNET (2013. március)
/Révedés/

„Ritka, mint a fehér holló” /magyar szólás/

Révedés fehér volt. Avariumban, a madarak világában senki sem bírt hollóként hasonló hófehér tollazattal, még testvérei vagy szülei sem. Sokan kigúnyolták mássága miatt, a különcöket ritkán nézik jó szemmel. Ezért egy nap, amikor már elég bátornak és idősnek érezte magát, felkerekedett, hogy megkeresse Emlékezetet és Gondolatot, a két bölcset, akiket még senki sem láthatott. Úgy tartották, ők a hollók, sőt egész Avarium teremtői. Révedés abban reménykedett, hogyha valóban ekkora erejük van, pár toll feketévé festése nem lehet gond számukra.
Édesanyja megsiratta, testvérei sok szerencsét kívántak neki, majd nekivágott a zarándokútnak. Egyetlen kiinduló pontja volt csupán, egy gyermekmese, amit neki és valamennyi hollófiókának meséltek minden éjjel. A történet szerint, Emlékezet és Gondolat megtalálásához keresztül kell kelni egy völgyön, amelyet a baglyok uralnak – a hollók ősi ellenségei –, aztán meg kell mászni egy kolosszális sziklaormot, hogy eljuthass a barlanghoz, ahol a két bölcs évezredek óta rejtezik.
Révedés büszke volt arra, hogy órákon keresztül tudott szárnyalni megállás nélkül. Ez a képessége most kapóra jött neki. Akkor indult, amikor a nap sugarai még csak ébredeztek, és akkor kezdte érezni, hogy fárad a szárnya, amikor már az ég közepén járt. Ám sajnos, ekkor már nem pihenhetett meg, mert a baglyok területére ért, sietősen tovább kellett volna suhannia a völgy felett… Kellett volna, de éppen gyorsított a tempóján, amikor szinte nesztelen, ellenben villámgyors szárnycsapásokra lett figyelmes. Észhez sem kapott, és már két bagoly követte. Remélte, hogy világosban nem támadják meg, de ezek szerint, a nappali őrök túl szemfülesek és kötelességtudóak voltak. Révedés szíve a torkába ugrott, pulzusa duplájára nőtt, és bősz fohászkodásba kezdett.
A holló nem vesződött azzal, hogy meggyőzze őket, vagy jobb belátásra térítse, hiszen sütött belőlük az előítélet. Nyilván azt hitték, kémkedni vagy lopni jött a földjükre. Csak annyit tehetett, hogy ereje szakadtából repült és bevetett minden trükkös manővert, ami megmenthette az életét. Már-már azt hitte, megmenekülhet, amikor az egyikük karma belemart a szárnyába. Észre sem vette, mikor került olyan közel hozzá a gyöngybagoly, csak annyit fogott fel, hogy körbe-körbe forog a világ, majd neki csapódik egy hatalmas, több száz éves tölgyfának. Mindketten belenyekkentek: a fa és ő is. Aztán csak zuhant és zuhant... A tölgy levelei morcosan csapódtak az arcába, pár gally meg is cibálta, mire földet ért.
Révedés tüdeje szúrt, szárnya eltörött. Minden reménye szertefoszlott: nem hogy a bölcsekhez nem jut el, még meg is öleti magát! Ám szerencséjére burjánzó aljnövényzet vette körül, így a baglyok nem látták tisztán, merre zuhant. Felsóhajtott, majd igyekezett arrébb vonszolni magát, mert már közelről hallotta a két ellenség suttogását, ahogy egymást szidják, meg az ő halálát kívánják. Lábai sértetlenek maradtak, így ha nem is olyan gyorsan, mint szerette volna, de haladt.
Egy bokor ölén talált menedéket. Lihegve, a végkimerülés szélén gubbasztott a levelek alatt, amikor megreccsent egy gally. Ideje már nem volt a menekvésre, így csak reménykedhetett, hogy elmennek mellette. Csőrét és szemét összeszorította: várt, és remélt. Azonban nem történt semmi. Se újabb nesz, se újabb mozgás. Reszketegen kifújta a bennrekedt levegőt, és éppen tovább akart állni, amikor egy mancs belemart a bokorba, a következő pillanatban pedig egy hatalmas száj kapta fel, majd futni kezdett vele. Gyors volt. Révedés gyomra fel is fordult a sok bukkanótól és a szorító fogak nyomásától. Pont kérni szerette volna, hogy engedje el, amikor a farkas fogta magát, hirtelen ledobta a földre.
– Megmentettem az irhád. Innentől egyedül kell menned – morogta a fenevad.
– Innentől? – pislogott a kismadár. – Eddig is így volt…
– Te csak azt hiszed, öcskös – felelt a mogorva farkas. – Látod ezt a meredek falat? – intett a fejével. – Ha feljutsz rajta és túléled…
– Ki vagy te? – tudakolta Révedés, mert a kíváncsiság már fúrta az oldalát.
– A harcisten követője, a hollók védelmezője – verte a mellkasát.
– Ne is figyelj rá! – bújt elő a négylábú párja a bokor mögül. – Önző túl komolyan veszi magát. Szenvedélyes vagyok, a csaták urának másik farkasa. Az a feladatunk, hogy téged elkísérjünk és támogassunk – emelte fel óvatosan a sebzett hollót, majd a hátára tette.
Szeretetteljesen fogadta oltalmába a nőstény farkas Révedést, és valahányszor az ura ellenkezni szeretet volna, hevesen letorkolta, így hát hárman vágtak neki a hegyoromnak.
A felhők között jártak. A hőmérséklet egyre csökkent, és eső csepergett az arcukra, amely lassan pelyhedző hóvá lett. Révedés szárnya egyre inkább sajgott, tagjai vacogtak, de a vágya, hogy olyan lehessen, mint a többiek, erőt adott neki. Ám ahogy telt az idő, az akarata egyre gyengült, érezte még, ahogy a farkas menetel alatta, lassan himbálózott, akár egy aprócska csónak a tengeren. Lassan álomba ringatta. Éppen elhagyta volna a tudata, amikor Szenvedélyes megragadta a nyakánál fogva, majd letette őt egy barlang előtt. A süvítő szélben és hóesésben Révedés egyre nehezebben látta a farkasokat, majd végül azok teljesen eltűntek a szeme elől. A fiatal holló magára maradt. Gyengének, kimerültnek érezte magát, ám erőt vett magán és lassan betipegett az üregbe.
– Hahó! – kiáltotta, de csak elhaló krákogásnak hatott hangja. – Hahó – próbálkozott újra. – A bölcseket keresem!
– Ki keresi őket? – visszhangzott egy hang valahonnan nagyon távolról.
– Révedés, a fehér holló.
– Fehér holló? Hazudsz! Azok kihaltak!
– Lehet... Nem tudom. Egyet se láttam még magamon kívül – nyelt egyet a fióka.
Ekkor szárnycsattogás hallatszott, aztán egy nagy, fekete árny landolt mellette. A sötétség magába nyelte az alakot.
– Hosszú és veszélyes utat tettél meg hozzánk – gondolkodott el a méretes holló. – Lásd, kegyes leszek... Hiszek neked – Aztán meghajolt. – Én lennék Gondolat.
– Én pedig Emlékezet – lépett elő a másik. Lénye fényt, harmóniát árasztott, a tolla pedig meglepő módon fehéren villant meg a gyenge fényviszonyok között is. – Igen, jól látod. Eddig én voltam az egyetlen fehér holló, és azt hittem, az utolsó is. Te nem lehetsz véletlen!
– Pedig de – motyogta a kicsi. – Egy szomorú és tragikus véletlen. Kinevetnek, kivetnek a tollam színe miatt.
– Micsoda? – harsant fel mindkettő bölcs.
– A Nap istene nem azért kölcsönzött neked fehér tollazatot, hogy utáld vagy megvesd! Ez ajándék, erre büszkének kellene lenned! – hüledezett Emlékezet. – El is felejtettem, miért jöttél el idáig?
– Olyan… – dadogta Révedés, félt bevallani az igazságot. – Igazából olyan szeretnék lenni, mint a többiek.
– Fekete? Unalmas? – kérdezte Gondolat. – Gondolj bele!
– Tudtad, hogy a legelső holló Apolló gyermekét őrizte, becsületes és tiszta lény volt? – pillantott Gondolatra szomorúan. – Manapság kikopott ez a tisztaság a madarakból. A fekete szín a büntetésünk azért, mert nem félünk közölni a rossz híreket, mert kegyetlenül őszinték vagyunk, még ha másnak fáj is az, amit hall. Félreértett nép a miénk: tolvajnak és csalónak hisznek bennünket. A baglyok emiatt ítéltek el, és szép lassan mi el is hittük magunkról ezt…
– Egy új kor hírnöke vagy, ne légy buta! – magyarázta Gondolat. – Büszkén viseld!
Ezekkel a tanácsokkal küldték haza Révedést, kérését pedig nem teljesítették. A fiatal holló megtörten, önmagával meghasonulva ért haza, talán meg sem köszönte, hogy Szenvedélyes ismét árkon-bokron át cipelte. Csalódott volt, azt hitte, nem kapott semmit, csak hosszú évek, szekálások és bántások sora után jött rá, hogy igenis nagy ajándékot adtak neki: a hitet. Amikor a helyzet rosszabbra fordult, a baglyok megszorongatták a népét, a farkasok pedig kihalóban voltak, ő akkor sem adta fel. A mássága és a zarándokút, amit a bölcsek odújáig megtett, megtanította arra, milyen bátornak és kitartónak lenni. Ő lett az egyetlen, a ritka, a fehér holló, aki bizakodott. A népe élére állt, hogy a helyes útra térítse őket. A megpróbáltatások megerősítették, és azzá tették, amire született: a hollók állhatatos királyává.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.