Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Varázslat - HETEDIK TÖRTÉNET (2013. május)
Gábor volt a fölbujtó. Ő találta ki az egészet. Ötletét végül is elfogadta a csapat.
Történt pedig, hogy egy szép májusi napon összefutott a két régi barát. Péter a kávéját kavargatta éppen, amikor Gábor belépett a Füsti cukrászda ajtaján. Az asztalnál összeölelkezve üdvözölték egymást. Péter hellyel kínálta a vendéget, figyelmesen végigmérte, Gábor hasonlóképpen cselekedett, mindkettőjük arcán látszott, örülnek a találkozásnak.
– Rég láttalak – kezdeményezett Péter.
– Azt hiszem, ez kölcsönös – válaszolta Gábor.
Péter bólintott. – Az. Jól vagy különben?
– Kösz, megvagyok. Most éppen látogatóban a szüleimnél.
– Nagy kár, hogy ilyen ritkán jövünk össze.
– Kár. Ez a mostani is teljesen véletlenszerű.
– De jó, hogy találkoztunk. Jó lenne, ha a többiekkel is nagy néha összefutnánk. Mit tudsz róluk? A brancsról.
– Nem sokat. Szétszéledtünk, te is tudod. Tibor Kecskeméten, Zoli Győrben, a Jani Pesten él, vele olykor összefutunk egy-egy focimeccsen, más semmi.
– Bodor Pali és Gaál Zsuzsi Szegedre, Szín Feri Debrecenbe költözött – folytatta a sort Péter.
– Látom, te is képben vagy valamelyest, már ami a kis csapatunkat, a Tisza-part gyermekeit illeti – jegyezte meg Gábor, némi mosolyt erőltetett az arcára, úgy folytatta: – … de a Bartus Jolit kifelejtetted. Ha jól tudom, ő külföldön él.
– Igen. Szerbiába ment férjhez.
– Még mindig elpirulsz, ha róla van szó.
Péter hangosan felnevetett. – Na, igen. Gyermekkori szerelmem. Kedveltük egymást, azt hiszem.
– Csak hiszed? – kérdezte Gábor kissé csalódottan.
Péter a fejét rázta. – Tudom.
– De hát ő is elment, te pedig itt ragadtál Csongrádon, majdhogy nem egyedül abból a csapatból.
– Jó apám előre megjósolta a sorsom. Azt mondta, fiam, a folyót nem tudod a hátadra venni. Ezzel arra utalt, hogy hosszabb időszakra nem hagyom el a várost.
Gábor a pillanatnyi csendben elérzékenyülve figyelte barátját, emlékek között kutatott. Valahol a háttérben halk zene szólt, ismerős dallamok töltötték meg a helyiséget, Richard Clayderman csodálatosan szép muzsikája lebegte körül mindkettőjüket. A zene is a múltat idézi, gondolta, aztán révedezve megszólalt:
– A folyó! Istenem! Nekem a Tisza mind a mai napig a gyermekkoromat jelenti. A védőgáton eltöltött sok-sok csodálatos órát, a végtelennek tűnő, a folyó és a gát között meghúzódó gondosan rendezett erdőt: a nyári búvóhelyeket. Teremtőm! Mennyit, de mennyit játszottunk mi ott!
A hallottak láthatóan Pétert is a múlt felidézésére késztették. A gyermekkor ereklyeként őrzött gazdag tárháza kínálkozón jelent meg emlékezetében, tudatosult valahol az agytekervényeiben, hozzásegítve ahhoz, hogy folytathassa barátja gondolatmenetét.
– Házunk előtt volt a Tisza-gát egyik legjobb szánkázó helye. Három ugratóval, s a jégen be lehetett csúszkálni az erdőbe. Emlékszel, a folyó akkoriban minden télen feljött a védőgát aljáig. S ha befagyott a víz, az ártéren fel lehetett korcsolyázni egészen a Györfösig.
Gábor bólintott. – Ott tanultam meg korizni. De én szívesebben emlékszem a Tiszán eltöltött nyarakra. A szabad strandra például, amit később túl veszélyesnek nyilvánított a hatóság. Be is zártatta a város, hogy aztán a Körös-torokban alakítsanak ki egy fantasztikus homokparttal rendelkező üdülőövezetet.
Péter nagyot sóhajtott. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem az a strand már másképpen jelenik meg. A pontonhíd környékén nőttünk fel, a Móra Ferenc rakparton. A Körös-torok így, az emlékezetünkben kutatva sajnos már nem a miénk.
Gábor a poharába révedt, hosszasan nézte a víz tetején úszkáló buborékokat, majd egy gyors mozdulattal lehörpintette a pohár tartalmát. Rövid gondolkodás után a barátjára vetette tekintetét.
– Támadt egy ötletem – mondta.
– Hallgatlak – szólalt meg Péter, hangjában némi kíváncsisággal.
– Nem hinném, hogy eretnek ötlet lenne az enyém. Arra gondoltam, jó lenne még egyszer összehozni azt a brancsot. A Tisza-parti csapatra gondolok, természetesen. Mint egy osztálytalálkozót. Na, mit szólsz hozzá?
Jó lenne – válaszolt Péter, a kezét nyújtva barátja tenyerébe csapott.
Két hét múlva találkoztak ismét. Akkorra már pontos időponttal, címekkel a tarsolyukban ültek le a Füsti cukrászda asztalához. A két kávé mellé Gábor megrendelte a szüleinek szánt süteményes csomagot, majd egymás közt elosztották, ki kivel veszi fel a kapcsolatot a csapatból.
Két nap közül választhattak, a társaság végül is június idusában egyezett meg. A randevú helyszínéül a Zsilip utca gát felőli sarkát jelölték. Nagy volt az öröm, a csapattagok érkezését hangos füttyszó és kurjongatás kísérte, úgy, mint régen. Volt, aki labdát szorongatott a hóna alatt, mások strandfelszerelést, és volt, aki egy bozótvágó késsel az övében jelent meg a találkozón. Gondosan ügyeltek minden apró részletre, arra, hogy cselekedeteikben valamelyest hűek maradjanak a gyermekkor történéseihez.
Cserébe új, szép és titokzatos dolgokra vágytak. Meglepetésre. Olyasmire, ami sok-sok év távlatából is kellemesen érinti őket. S hogy elindultak gyermekkoruk letűnt ösvényén, már az első megtett lépések után csalódniuk kellett. A valóságban teljesen más kép tárult eléjük.
– Úgy tűnik, Palcsi, mégis szükségünk lesz a késedre. Feltéve, ha be akarunk hatolni ebbe a dzsumbujba – fordult röpke szemlélődés után barátjához Szín Feri.
A többiek is csak ámultak a látottakon. Az a régi gondozott ártéri erdő bizony elöregedett. Száraz, letöredezett gallyak, mindent benövő bozótos állta útjukat már a széleken.
– Gyerekek! Ez volna az a hullámtér, ahol valaha olyan jókat játszottunk? – kiáltottak fel szinte egyszerre. Aztán hamar bebizonyosodott, jó helyen járnak ugyan, csak hát egy más világban. A piszokkal telt, gondozatlan vadon szomorú látványa keserűséggel töltötte el mindannyijukat.
– Azért megpróbáljuk? – kérdezték egymás szemében kutatva. A válasz határozott és egyöntetű volt.
– Ha már itt vagyunk!
Úgy döntöttek, legalább a tisztásig behatolnak az erdőbe. Ha rátalálnak egyáltalán. Vajon áll-e még az a hatalmas kocsonyás tölgy ott a közepén? A kíváncsiság űzte, hajtotta őket, erőt adott a továbbjutáshoz. Sikerrel vették az akadályokat. A legyőzött, áthatolhatatlannak vélt vadrengeteg, ha nagy nehezen is, de megadta magát.
– Most pedig mindenki csukja be a szemét!
Péter kérése senkit nem ért váratlanul. Már előre elhatározták magukban, ha a tisztásra érnek, behunyt szemmel álmodnak tovább. A varázslat bejött. Csak álltak ott, előttük a matuzsálemi korú terebélyes kocsonyás tölgy uralta a területet, körülötte fehér nyár- és fűzfaliget várta susogva parancsszavát. Mögöttük a magas fákra felfutó liánok: vadszőlő, erdei iszalag, hamvas szeder áthatolhatatlan sűrű szövedéke. Aztán ott voltak a rét színpompás virágai, a nyári tőzike, a zöldesfehér sarkvirág, vagy a keleti kontyvirág például. Szemük előtt díszelegtek a különféle páfrányok, a tavaszból átvarázsolt gyöngyvirágok, illatos ibolyák sokasága. Velük maradt a már-már elfelejtett, emberi fülnek oly kedves madárcsicsergés. Csodálatos volt az egész! Mint a régebbi időkben.
Álmot láttak. Édes, gyönyörűséges szép álmot. A gyermekkorból.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.