Hajdú-Antal Zsuzsanna: Arcok (2013. május)
Afféle hűvös, ízes késő hajnal köszönt a városra. Az aluljáró sápadt-zöldes színe a munkába kóborlók arcszínét idézi.
Jeges január van. Mintha az egész világ tetszhalott állapotban lenne.
Még egy fél óra, és megindul a forgatag, a roham a még gyorsabb életért. Nem mintha nem érezném úgy, hogy az idő magától is gyorsabban telik, mint régen. Ha félve megkérdezem másoktól: „neked nem tűnik úgy?” akkor azt mondják halkan: „de, de. Furcsa, de nagyon gyorsan megy az idő. Mostanában.”
Aztán elterelik a szót.
Mert ismét eltelt egy év. Szemtelenül képen törölt mindnyájunkat, majd elröpült.. Látszik ez bizony mindenkin.
Egy figura az aluljáróban lebukik: azért állt be két oszlop mögé, mert az orrát akarta békés magányban piszkálni. Nem sikerült. Nevetek magamban.
Az élet kegyetlen.
Sokfélék vagyunk. És bolondok, de mind.
Néha mégis jólesik nézni az arcokat: vajon melyik életük uralkodó érzése? Hiszen annyira kiül az ábrázatra.
Az a prémes hölgy mintha az egész életét végigfintorogta volna. És a nevetőráncos néni. Az összepréselt szájú középkorú úr.
Vajon hogy hívhatják a velem szemben ülő utast? István, Ödön, Marika? Ó, de hiszen ez a fiú egészen tomis! Vagy zolis. De lehet, hogy mégsem hétköznapi neve van. Lehet, hogy nem is magyar. Így akár Vlagyimir is lehet.
Tény ami tény, bizonyára egyke, szeret sportolni, és valószínűleg utálja, ha kisfiúnak nézik.
Valószínűleg sosem fog kiderülni az igazság soha, senkiről. Épp ez a játék lényege.
A lyukacsos bőrű, a bajszos, a nagymellű, az ősmagyar, a gördeszkás,
Marika, Vlagyimir, Ödön,
Ők az embertársaim.
Játszottál már ilyet télen a metrón?
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.