Fleiszig Rózsa: A szeretet ereje (2) (2013. május)
Szeretetről, akkor beszélünk, ha elkezdünk többes számban gondolkodni. Ereje nem abban mérhető, hogy mit vagyunk képesek adni, hanem, hogy mit vagyunk képesek föladni.
Esztike, tündéri kis unokám, még tán 1 éves sem volt, amikor kezdődtek egészségügyi problémáim és sajnos a sokféle kezelés ellenére egyre súlyosbodtak. Már alig tudtam a babakocsit tolni. Szégyenszemre a felső karomra kellett támaszkodnom, úgy kínlódtam vele. A gyermek felemelése, mindenféle hajlás, cipekedés nagy fájdalmat okozott. Márpedig a kis „sószsák” szeretett a nyakamba csimpaszkodni, hátamon cocózni, vagy épp a karomba vetni magát. Ujjongott, ha előre-hátra hintáztattam a lábaim között, s én vele örültem...
Annak ellenére, hogy külföldön éltek, igen sokszor utaztam hozzájuk, és szinte minden időm a kedves, ragaszkodó csöppséggel töltöttem. Nagyon összeforrtunk, mint dió a héjával. Lányom végezte a háztartási munkákat – te csak legyél az unokáddal! – mondta, tudva mennyire hiányolom a kis pockot, és milyen jól kijövünk egymással Mintha magamat láttam volna kicsi lány koromban. Nem annyira külsőre hasonlított (bár a fotóit látva sokan vélték benne felfedezni az én vonásaimat) de a lelke! Az az ártatlan, végtelenül ragaszkodó, szeretetre- és szépségre éhes, érzékeny kis lelke, olyan volt, mintha az enyémről mintázták volna. Szeretett énekelni, zenét hallgatni és a kis fejéhez túlságosan nagyra méretezett fülhallgatóval, olyan áhítattal hallgatta: a Bach vagy Bizet CD-t ,mint más gyerek a Boci boci tarkát. Könnyedén, ruganyosan táncolt – szoknyáját oldalt felcsippentve- közben huncutul mórikálta magát , titkon lesve: tetszik-e nekünk? Ennivalóan édes volt. Hát a torna! Az volt ám igazán nagy szám. Úgy spárgázott, mint egy igazi balerina, hányta a bukfenceket, s mikor félredőlt, mint egy krumplis zsák, úgy kacagtunk, hogy kíváncsian összeszaladt az egész ház. Gurgulázva kacagott ,azt is megcifrázva, s közben kávébarna szemeiből nagy gyöngycsepp-könnyek gördültek ki. Imádott ugrálni, nagy kövekre, falra, fára felmászni, s a magasból mami karjai közt landolni. Sokat bújócskáztunk, homokoztunk, hintáztunk együtt mint két gyerek, mert olyankor én is teljesen belemerültem a játékba. Izzadtan, homoktól maszatos képpel kerültünk haza. Ilyenkor el is feledkeztem.koromról, fájó végtagjaimról. Amit leginkább kedvelt: a könyvek, s nem csak a mesék. A legtudományosabb írások is érdekelték, legyen az földrajzi, történelmi vagy épp biológiai témájú. Tágra nyílt szemmel hallgatta, s olyankor megszünt körülötte a világ, néha még levegőt.is elfelejtett venni. Engem sokszor fárasztott az apró-betűs könyvek felolvasása, így magam által kitalált történetekkel szórakoztattam ,amiknek nagyon örült Mikor nagyobbacska lett, az érdekelte leginkább, milyen volt az én gyermekkorom? Az a világ teljesen elbűvölte. Szenes, kézi vasaló! Puttony rádió! Sparhelt, ami fényt, meleget adott, és még főzni is lehetett rajta. Akkoriban köré ült a család, fából készült kis sámlikon kuporogva, s bámulták a szikrák pattogását, s az öreg mami meséit. Ez mind csoda volt számára, igazi mesevilág. Nem lehet azt leírni, amiket mi együtt átéltünk: az első kis kezére rászálló hópelyhek csodáját. A karácsony szent estjét, a titokzatos, ajándékokat osztó télapóval. A vidám szülinapi zsúrok hangulatát. Azt a szívfacsaró bánatot, mikor az imádott „szisza” elszaladt tőle, vagy épp megkarmolta.
A magasba röppenő hinta szédületét. Az uszodában pedig olyan volt, min egy igazi kis sellő – felszabadultan lubickolt,élvezte a hűs víz simogatását.
Visszatérve a lényegre, úgy éreztem, hogy betegségem miatt többé nem vállalkozhatom a hosszú útra .A cipekedés viselt meg leginkább. Bántott volna ha segítség helyett csak teher lennék odakint. Közben majd megszakadt a szívem, ha arra gondoltam ezentúl csak akkor láthatom , ha ők jönnek haza. Erre egyre ritkábban került sor, hisz közben Esztikém elérte az iskoláskort, s csak szünidőre, -főleg a nyári, hosszabb vakációra- tervezhették az itthon-tartózkodást. Ennyi együttlét nagyon kevés lett volna nekem.
Ma, drága kisunokám elmúlt 11 éves, s én ugyanúgy utazom hozzá: cipekedve, izzadva, végső erőm összeszedve ,de boldog várakozással, hogy láthassam és magamhoz öleljem. Nagyon hiányzik minden percben, amit távol tőle kell megélnem. Egy nagyon egyszerű oknál fogva: mert végtelenül szeretem.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.