Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.04.23. 22:15
Ajjaj Józsi! Nem a vers címében, hanem a 8. Szonettben így: "Mért hosszú az éj?"

2019.04.23. 22:10
Még nem látom Józsi! Sad

2019.04.23. 21:45
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.04.23. 21:41
Javítottam István.

2019.04.23. 16:35
Józsi! Amikor feltöltöttem a szonettkoszorúmat a 8. szonettben a "Mért hosszú az éj?"-nél a két idézőjelet nem voltam képes betenni, mindenfé... Bővebben

2019.04.23. 15:14
Vidám szép Tavaszi napokat Tinéktek kedves Holnaposok Rose Smile

2019.04.23. 13:59
Mindenkinek kellemes napot írást és olvasást kívánok. Heart

2019.04.23. 13:11
Kellemes napot kívánok szeretettel ! Heart

2019.04.23. 12:24
Szép napot kívánok mindenkinek! HeartMiklós

2019.04.23. 11:49
A feltöltés befejeződött. Szép napot mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: Gini
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
Jozsi-foszerkeszto
Szántó László: Vadászles - KILENCEDIK TÖRTÉNET (2013. június)
Sötétedik. Tikkadt csönd borul a lusta nyárra. Az utolsó bágyadt fénysugarat is elnyelték már a lyukas tetőcserepek. A fülledt vadászlesnél dohos melankólia lóg, alig mozdul az élet. A padlón az első hűvös esőcseppek dörögve koppannak, beleborzong az erdei faépítmény, mely olyan, akár egy halálra fagyott álom. A jövőlátó madár riadtan kukucskál ki a vékony réseken, ki a zord, forrongó világra. Hirtelen valami elbódítja, gyengül a szívdobbanás, lecsukódik a borostyánszem, kialszik a fáradt fény, pihen a gondolat. Újra eljön az idő, a nagy madár elutazik, nem tudhatja, hova; csalogatja a sápadt Hold, szárnyra kapja a lendület, évezredeket ível át álma:
Hosszú hajú, szőrös, üvöltő embereket lát, akik kőbunkóikkal jól megtermett, vérszomjas állatokat kergetnek; sziklákba vájt szarkofágok állják a rablók útját; meglett, tangás urak szónokolnak a fellegvár tövében; uralkodók csuklanak össze a véres tőr fájdalmától. Kegyetlen, boszorkány égette tűz martaléka lesz a város, járvány tizedeli a világot; turbános sereg keresztény koponyákat szúr a szablyáira; jeges csatát vív egy sebhelyes, forróvérű korzikai; korábbi hű szövetségesek fordulnak egymás ellen; arat a halál a földbe ásott keskeny utcácskákban; egy jelentéktelen, kefebajszú szobafestő karját emelgetve oltja ki az életeket; milliárdnyi éhes csontváz hörög a kiszáradt folyómederben és a kopár földeken.
Felriad a vadászles foglya, mikor egy töltény süvít az éjszakában, halálos sebet ejt a fürkésző madár testén, aki élettelenül zuhan alá.
Egy más világba téved, ám nincs egyedül. Valaki folyton üldözi. Talán egy éji angyal, egy tarka-szárnyú pillangó, egy kihunyt csillag az égi óceánból? Megfoghatatlan emberi alakban tűnik fel mindenütt. A madarat elhagyja jóstehetsége, nem tudja, amaz mihez akar kezdeni, őt követi, avagy csak egy rossz szellem? Lépten-nyomon a gondjaiba botlik: mézsört kortyolva, bambán támasztja a borkimérés pultját; hervadt vicceket mesél az utcákon. Szörnyülködik a pestis áldozatait látva; a régiségkereskedés poros polcain turkál a zsinórral átkötött, foszladozó múlt, az elavult római erkölcsök között; a sétatéren gyűjtögeti a galamboknak kiszórt kenyérdarabokat; lábakat taposva tolakszik az áruház pénztára előtt, nem lehet zavarni, hasztalan furdalja a nagy madár testét a kíváncsiság.
Már azon sem csodálkozik, ha az idegennek valahol messze földön akad a nyomára. Ott bolyong a párizsi Notre-Dame pillérei között, a balkáni szegénynegyedek szűk sikátoraiban, szóba elegyedik a brit hajógyárosokkal. Az Orléans-i szűz kihamvadt máglyája körül lófrál, ahol furcsa fesztivál zajlik: a napfogyatkozás szürkeségében inkvizítort akasztanak az eretnekek. Befészkeli magát a gótikus kertek, az éj-szülte virágok, az itáliai szökőkutak, a sivatagi dűnék, az ősi görög templomok márványoszlopai közé. Diskurál a dzsungel állataival, megfogdossa a csoki lányok szemérmes arcát, magányosan tüntet a honi utcákon, kifacsart bibliai idézeteket firkál a makulátlan falakra.
A múlt csak úgy zúdítja rájuk sebeit. A kősivatag szikláinak árnyékában a titokzatos utazó határozottan siet feléje. A faág tetején pihenő madár előtt váratlanul leveszi porruháját, kitárulkozik lénye: csontos, kemény vonalú arcél, vékony bajusz, ezüstös haj; a rávetődő fény megvilágítja markáns mozdulatait, tekintetéből a lassú öregedés varázsa, a vasárnap ünnepélyessége árad, mintha üldözőből üldözötté válna; életet lehel az őt körülvevő természetbe, mellette a júdeai véres keresztfa gyökeret ereszt, rügyek pattannak ki rajta. Hangja rekedtesen vibrál:
– Én, a Remete sem vonulok el semmitől, a barlangom is e kerek földnek a része, ahol mamutok figyelnek a falakról, ahol én vagyok az úr, a zsarnok, a mindenható, az az én birodalmam. Ahol csend honol, a völgyeket, folyókat elrejti a homokharmat, és a szél ölel át védelmezőn. Nem lehet a világtól elzárkózni, csupán mély álomba merülni… és túlélni az életet.

A vadászles keskeny ablakán ekkor hirtelen beáramlik a friss, tiszta levegő, kiűzi a posványos, fojtogató esztendők búját-baját. Felpezsdül a madár vére, erősödik a szívdobbanás, kinyílik a borostyánszem, pislákol a fény, cikázik már ezernyi üde gondolat, szirénhangokkal hívja a lüktető természet. Ám a sarokban ellenség moccan. Előbújik rejtekhelyéről, kinyitja habzó száját. Becsmérel mindent, ami egyedi, elutasítja a tehetséget, lefitymálja a másképp gondolkodót, isteníti a tolakodó silányságot, fenyegetéssel illeti a madarat, mert az megveti az erkölcsi és szellemi selejtet. Társai láthatatlanul támadnak, marnak és fertőznek mindenfelé.
A nagy, gazdátlan állat azonban tojik a problémákra, elhagyja búvóhelyét. Egy pillanatra fellebben a korhadt padlót beborító bolyhos por, majd méltóságteljesen alászáll, egy újabb sajátos alakzatot produkálva a kísérteties lábnyomok között. A madár erőteljes szárnysuhogással emelkedik a fellegek felé, hogy megkeresse azt a sodró lendületű tiszta folyót, hogy megfürödhessen kristályvízében, ahol talán társra lel. Még lenéz a földre: hosszú hajú, szőrös, a felismerhetetlenségig eltorzult, vadembercsordát lát, akiket jól megtermett, vérszomjas állatok kergetnek, kezükben puska és tőr. A mellettük babaruhában ugráló macskák förtelmesen hatnak, épp úgy, mint a gazdák lábaihoz dörgölőző idomított emberek.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.