Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Boér Péter Pál: Sakk again
A bajnok, úriember volt, sosem csapott az órára, mert szétfröccsent volna, a háromszázadik kilója elérése után, azt is felfogta, hogy a krémes közeg, egyszerűen a maga ragadós valóságával lassítja a koncentrációs képességet. Valójában nem szerette a nagy rendetlenséget sem, olyan féltávon állt a rend és takarítás mánia között.
Ez a bajnokság, ahol még kilóiban is mindenkit vert, sajátos dolog volt, ugyanis a sakkhoz ész kell, tehát minél nagyobb a fej, annál nagyobb az agykapacitás vélelmezhető mérete. Ez nem törvényszerű, mert öklömnyi fejű, negyvenhat kilós férfisakkozók is nyertek már világbajnokságot, ám nem ilyet. Itt kérem, az összes figura, a sakktábla, az asztal - és most már elárulom -, hogy az órák is csokitortából készültek. Nem kellett nagyot suhintani rájuk ahhoz, hogy gusztustalan tapadósságuk miatt, rémkrém nehezítést eszközöljenek még a gondolkodás kombinatív útfordulóira is.
Nem lehetett soványnak lenni. Itt alapvetően kötelező volt a leütött figurát megenni, és ezt a kötelességet általában a sorozatban nyerő, főként említett emberünk, nagy-nagy odaadással teljesítette. Pontozás is volt, mert a többiek, akik az órát csapkodták, vesztő helyzetben legalább a kezükről gusztustalankodtak be egy kis kakaókrémes süteményt. Rájuk durrantottak, persze az óra azonnal szétesett, majd amolyan ős burleszk, tortadobáló közeg keletkezett.
Ilyen, millió miliőkből mindig jutott a nyakalás rendezésére is. Minél nagyobb pontszámot ért el valaki, annál többet mellék-nassolhatott, mert miután a győztes az utolsó figurát is megette - ne feledjük el tőle is ütöttek le ezt azt, tehát az ellenfél sem maradt teljesen kalóriamentes, szegény hasú közegben -, kisorsolták az asztalt.
Ez nem igazi sorsolás volt, hanem a pontozás eredménye alapján dőlt el, hogy a száz százalékos győzelem ellenére, ki mennyit ehet a megmaradt asztalból. Döntetlenben, kiegyezés esetén, az arány természetesen fele-fele volt. Máskülönben, a hasak mérete - a sakkban a hasak számítanak -, valamint a köztes közerkölcs, megfelelő védelmi krémezésének szekercéje faragta ki a végmegevődést.
A sakktábla csatatér, tehát ennek az egésznek semmi értelme nem lett volna, ha hájgyűjtő sportembereink nem lettek volna pacifisták. Így, az összes katonát, vezérrel együtt, elméletben likvidáltak, majd a harcteret is. Ilyen az, amikor a céltábla visszalő! Az asztal megevése, mindössze azt szolgálta, hogy jelképesen tüntessék el a harctereket alátámasztani vágyó, maszkos alaptalapzatokat.
Az utolsó marcipán "békét akarunk", esetleg "békát háború helyett" bemajszolása után, a két ragacsos mancsot markolt, kezet rázott a bírókkal is.
Számtalan módon lehet a békéért harcolni. Egyesek géppisztollyal teszik, nekem kevésbé meggyőzően, mások jelszavakkal, ám ezek a tortasakk nagymesterek, eredeti, egyben tevékeny lehetőséget találtak. Fittyet hánynak az ősök, s egyben nagyon intelligensek leragadt eszméire. A sakkhoz ugyanis ész kell, tehát a számtalan tíz kilónyi rohamhízókúra, a háromszáz kiló - amiből kétszázhúsz túlsúly - elérése sem riasztja el őket.
Sok ilyen emberre volna szükség, akik nem csak beszélnek!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.