Boér Péter Pál: Sakk again
A bajnok, úriember volt, sosem csapott az órára, mert szétfröccsent volna, a háromszázadik kilója elérése után, azt is felfogta, hogy a krémes közeg, egyszerűen a maga ragadós valóságával lassítja a koncentrációs képességet. Valójában nem szerette a nagy rendetlenséget sem, olyan féltávon állt a rend és takarítás mánia között.
Ez a bajnokság, ahol még kilóiban is mindenkit vert, sajátos dolog volt, ugyanis a sakkhoz ész kell, tehát minél nagyobb a fej, annál nagyobb az agykapacitás vélelmezhető mérete. Ez nem törvényszerű, mert öklömnyi fejű, negyvenhat kilós férfisakkozók is nyertek már világbajnokságot, ám nem ilyet. Itt kérem, az összes figura, a sakktábla, az asztal - és most már elárulom -, hogy az órák is csokitortából készültek. Nem kellett nagyot suhintani rájuk ahhoz, hogy gusztustalan tapadósságuk miatt, rémkrém nehezítést eszközöljenek még a gondolkodás kombinatív útfordulóira is.
Nem lehetett soványnak lenni. Itt alapvetően kötelező volt a leütött figurát megenni, és ezt a kötelességet általában a sorozatban nyerő, főként említett emberünk, nagy-nagy odaadással teljesítette. Pontozás is volt, mert a többiek, akik az órát csapkodták, vesztő helyzetben legalább a kezükről gusztustalankodtak be egy kis kakaókrémes süteményt. Rájuk durrantottak, persze az óra azonnal szétesett, majd amolyan ős burleszk, tortadobáló közeg keletkezett.
Ilyen, millió miliőkből mindig jutott a nyakalás rendezésére is. Minél nagyobb pontszámot ért el valaki, annál többet mellék-nassolhatott, mert miután a győztes az utolsó figurát is megette - ne feledjük el tőle is ütöttek le ezt azt, tehát az ellenfél sem maradt teljesen kalóriamentes, szegény hasú közegben -, kisorsolták az asztalt.
Ez nem igazi sorsolás volt, hanem a pontozás eredménye alapján dőlt el, hogy a száz százalékos győzelem ellenére, ki mennyit ehet a megmaradt asztalból. Döntetlenben, kiegyezés esetén, az arány természetesen fele-fele volt. Máskülönben, a hasak mérete - a sakkban a hasak számítanak -, valamint a köztes közerkölcs, megfelelő védelmi krémezésének szekercéje faragta ki a végmegevődést.
A sakktábla csatatér, tehát ennek az egésznek semmi értelme nem lett volna, ha hájgyűjtő sportembereink nem lettek volna pacifisták. Így, az összes katonát, vezérrel együtt, elméletben likvidáltak, majd a harcteret is. Ilyen az, amikor a céltábla visszalő! Az asztal megevése, mindössze azt szolgálta, hogy jelképesen tüntessék el a harctereket alátámasztani vágyó, maszkos alaptalapzatokat.
Az utolsó marcipán "békét akarunk", esetleg "békát háború helyett" bemajszolása után, a két ragacsos mancsot markolt, kezet rázott a bírókkal is.
Számtalan módon lehet a békéért harcolni. Egyesek géppisztollyal teszik, nekem kevésbé meggyőzően, mások jelszavakkal, ám ezek a tortasakk nagymesterek, eredeti, egyben tevékeny lehetőséget találtak. Fittyet hánynak az ősök, s egyben nagyon intelligensek leragadt eszméire. A sakkhoz ugyanis ész kell, tehát a számtalan tíz kilónyi rohamhízókúra, a háromszáz kiló - amiből kétszázhúsz túlsúly - elérése sem riasztja el őket.
Sok ilyen emberre volna szükség, akik nem csak beszélnek!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.