Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Kard és szerelem - NYOLCADIK TÖRTÉNET (2013. október)

- Na, végre! - sóhajt fel hangosan, amint az utolsó (egyébként nemkívánatos) vendégek is elhagyják a lakást. Nagy dúrral csapja be mögöttük az ajtót, hogy azután holtfáradtan nekidőljön. Érzi, ha nem ezt teszi, ott rogy össze abban a pillanatban. Még egy ilyen pocsék nap, és végem, gondolja fejét két karjába temetve.
Pocsék nap. Előbb a mentők, majd a rendőrök okoztak riadalmat a házban. De nem! Ha visszagondol, az egész azzal a rossz előérzettel kezdődött, amely lényegében tönkretette a délutánját. A férjét várta egyre növekvő izgalommal. Eltelt egy, majd két-három óra is anélkül, hogy hollétéről tudomást szerezhetett volna. Hites urának egyszerűen nyoma veszett.
Erzsébet sehogyan sem értette a helyzetet. A szombat délutáni időpont nem adott különösebb okot arra, hogy hosszabb ideig elmaradjon. Azt mondta, pénzt vesz fel az egyik automatából, majd vásárol néhány dolgot és siet haza. Annál is inkább, jegyezte meg búcsúzáskor, mivel ilyentájt, ősz vége felé már egyre rövidebbek a nappalok.
Már besötétedett, amikor megjött a hír: élete párja kórházban van. Nyugodj meg, nincs semmi baj, olvasta tovább a rövid helyzetjelentést SMS-ben. Nyugodj meg, könnyű azt mondani, morfondírozott magában, amikor idegességében alig látja telefonja kijelzőjén a betűket! Különben is, ha nincs semmi baj, akkor miért van kórházban? Egyáltalán mit keres ott? Kérdések sokasága tolul fel benne, amelyekre nem talál magyarázatot.
Nem tudja, hogyan jutott el odáig, de nagyon hamar a sürgősségi osztályon találta magát. Egy rendőr nyitott ajtót neki, s amint szélesre tárta az asszony előtt, máris láthatta a férjét, ott ült vele szemben a kezelőasztalon, sebesült teste több helyen is gézzel átkötözve. Erzsébet a párjához rohant, gyengéden átölelte, mélyen a szemébe nézett, meg akart szólalni, de abban a pillanatban egy hang sem jött ki a torkán. A férje vállára borulva érezte, ahogyan teste elernyed, és hogy másodperceken belül sírva fakad.
– Nyugodj meg, mama. Nincs semmi baj – próbálta nyugtatgatni a férje.
– Hogy nincs semmi baj! Akkor ez micsoda? – kérdezte Erzsébet párja bekötözött testére mutatva.
Mentő szállította haza őket, rendőri kísérettel. A lakásban azután a zsaruk elbeszélgettek a sérülttel, az asszony ekkor tudta meg, hogy mi is történt valójában aznap délután. Amit leszűrhetett az egészből: férjét embertársai iránti segítőkészsége vitte bajba. Egy középkorú asszonyt próbált megvédeni. A kihalt utcán először a nő kiáltozására lett figyelmes, látta magát a támadást, ahogyan két férfi egy kapualjba kényszeríti, s közben a táskájáért kapkodnak. Párja gondolkodás nélkül a szerencsétlenül járt asszony segítségére sietett. Hamar rá kellett jönnie azonban, hogy egymagában kevés az ütközethez, győzött a túlerő: jól elpáholták mindkettőjüket. A kigyúrt támadók egyike búcsúzóul még visszaszólt:
– Úgy kell neked. Máskor ne avatkozz a felnőttek dolgába!

A Grál-lovag! A történtek után mi más is juthatna Erzsébet eszébe. Kikíséri a vendégeket, nagy dúrral becsapja utánuk a bejárati ajtót, hogy azután holtfáradtan nekidőljön. Érzi, ha nem ezt teszi, ott esik össze az előszobában. Még egy ilyen pocsék nap, és végem, gondolja. Aztán a konyhába megy, egyenesen a szekrényhez botorkál, a fiókból nyugtatót vesz elő, a tablettára nagy pohár vizet tölt magának. A szobába visszatérve már egy alvó embert talál. Az asszony megérinti férje homlokát, majd széket húz az ágyhoz, élete párját ülve figyeli tovább. Hosszasan nézi az arcát, sokáig, egészen addig, míg… igen… egy kisfiút lát maga előtt, régi játszópajtását a gyermekkorból, ott áll vele szemben délceg vitézként, derekán fakard díszeleg. Láthatóan örülnek egymásnak.
– Miért van kard az oldaladon? – kérdezi akkor a kislány.
– Azért, hogy megvédjelek vele – válaszol a fiú nagy bátran.
– És mért akarsz megvédeni? – kíváncsiskodik tovább a lány.
– Azért, mert szeretlek.
Erzsébet csókot ad férje homlokára, aprócska cuppanóst, mint amilyent az a kisfiú kapott régen ott, a játszótéren. Két karjába zárja, átöleli. Én is szeretlek, apus, súgja, de már nehezen ejti ki a szavakat. Annak az arcon csattanó ártatlan puszinak az emléke könnyeket csal a szemébe. Sírva, elcsukló hangon mondja:
– Aludj szépen, Grál-lovagom. Pihenj. És gyógyulj meg minél előbb!


547
Frady Endre - 2013. október 03. 09:32:53

Tetszik ez a modern lovagregény! Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.