Márffy - Horváth Henrietta: Kard és szerelem - KILENCEDIK TÖRTÉNET (2013. október)
A király öreg, és már nagyon fáradt volt. Bánatos egykedvűen nézett ki a sötétbe, a palota kissé poros üvegablakán. Minden vágya az volt, hogy átadhassa a trónját egy olyan valakinek, aki megszabadítja végre nyolcvannyolc országa minden nyűgétől, bajától.
Felesége nem szült neki fiú utódot. Lányt is csak roppant nehezen. Messze földről érkezett vajákos asszony segítette gyermekhez, különleges varázsfőzetével. De sajnos a természet csúfot űzött a királynéval. A hosszadalmas vajúdás és az újszülött kislány látványa okozta sokk, megtette végzetes hatását. A király kitűzette a gyászlobogót mind a nyolcvannyolc országában. Azt azonban ő sem tudta eldönteni, hogy melyik vesztesége miatt érzett fájdalma volt nagyobb. Az asszony halála, vagy a megszületett - enyhén szólva is furcsa kinézetű - leány miatt érzett keserűség. A gyermek répa vörös hajjal, kancsal szemekkel és görbe lábakkal látta meg e napvilágot.A Napra még csak-csak rá lehetett nézni, na de a csúf királyi babára?!A napvilág pedig jobbnak látta, ha odébb áll. Így a király mind a nyolcvannyolc országa éji sötétségbe burkolózott.
Egyetlen, ám szépnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lánya,Izolda, immáron a negyvenedik évét taposta, s még (mily’ meglepő!), hajadonként élte minden napjait a királyi várban. Az öreg király évek óta hiába próbálta férjhez adni a királylányt, aki csúnyább volt, mint valaha. Répa vörös haja kenderkócként meredezett feje tetején, kancsal szemei önálló életre keltek, arcát vörös szeplők borították, hatalmas orra hegyén bibircsók éktelenkedett. Lapát fogai összevissza álltak, lábai karikára görbültek. Mindemellett nem öltözött afféle asszonynak való ruhába, hájas testét lovagi páncélba préselte, és oldalára felcsatolta a királyi család ősi kardját. Ez a kard hatalmas mérettel bírt, a hónaljától a bokájáig ért a királylánynak, súlya megvolt vagy harminc kiló, markolatát csupa drágakővel ékesítették. Izolda ezt mindig magával hordta, így a testtartása erősen féloldalassá vált. A sötétben kóborló kérők, fejvesztve menekültek, mikor fáklyafénynél meglátták a hamvasnak éppen nem nevezhető arát. A király pedig lemondóan legyintett az újabb és újabb sikertelen lánykérés láttán, hiszen valahol a lelke mélyén teljesen megértette az ifjakat. Elég volt csak arra gondolnia,ha valamikor a hatalmas palota üres folyosóján véletlenül összetalálkozott egyetlen csemetéjével, még őt magát is kitörte a rossz nyavalya. Hiába, negyven év leforgása alatt sem tudta megszokni Izolda rettenetes látványát.
Azonban Izolda lelke - külsejével szöges ellentétben- határozottan állítható, hogy valósággal szép volt. Minden apróságnak tudott örülni. Úgymint, a bolháknak a királyi udvar kutyáinak szőrében. Egy jó lepény után a máknak, a lapát fogai között. Vagy az is örömmel töltötte el, ha épp véletlenül az udvari szolgákra nem hozta rá a frászt, amint átvonult teljes páncélzatban a termeken.Egy dolog azért bántotta őt is ugyanúgy, mint király apját. A kérők gyáva megfutamodása összefacsarta az ő szívét is.
Egy szép sötét őszi délutánon, a közeli erdőben csörtetett féloldalas testhelyzetben Izolda, egyik kezében az elmaradhatatlan karddal, másik kezében a fáklyával. Vaddisznó pörköltet kívánt meg vacsorára, így kardélre akart hányni egy termetes kocát. Azt végül is nem sikerült zsákmányolnia, de egy nyestet felszúrt a kardja végére. Amint így-a fáklya miatt- teljes díszkivilágításban oldalazott a fák között, egyszer csak megpillantott egy idegent. Az idegen egy odvas fa tövében üldögélt. Előtte tűzrakás égett, és nyálcsorgató illatok terjengtek csípős füstszaggal keveredve. Izolda odamerészkedett hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse. Lelkiekben már felkészült a szokásos fogadtatásra, amelyben mindig is része volt a férfiaktól: sápadt arcszín, tágra meredt, riadt szemek, ordítva menekülés a világ végéig. A férfi a fél válla fölött felnézett rá, megrökönyödésnek nyoma sem látszott rajta, majd a fejével intett neki, hogy telepedjen le a tűzhöz. A merev páncélruhájában körülményesen lehuppant a földre és kancsal szemeivel végigmérte vendéglátóját. Az idegen egy kövér, kopasz katona volt, aki jó étvággyal falatozott egy jól átsütött patkányt. Álláig érő, fekete bajuszán csillogott a zsír, melyet mocskos kézfejével, egyetlen mozdulattal letörölt. Egy butykosból bort döntött magába, meg magára is jutott bőven. A bor áztatta gúnyájával mit sem törődve, az égre emelte savós tekintetét és egy oltári nagyot büfögött.
Izolda minden porcikájában megremegett. Csodálattal méregette ezt az ősállat-szerű férfiembert. Érezte, hogy az ég is neki teremtette. Amikor pedig a katona rámosolygott és sötétség tátongott a fogai helyén, már egészen bizonyos volt a dolgában. Megmozdult benne a női mivolta, maga lett a gondoskodó asszony. Szerelme zálogaként a drágaköves markolatú kardjával lesújtott a nyestre, s a dög elülső felét pironkodva átnyújtotta a fogatlan katonának.
Izolda élete szerelmét még aznap hazavitte a palotába. A király rögvest szörnyethalt jövendő veje láttán. A ronda és már nem fiatal pár még azon a héten egybekelt. A gyásszal mit sem törődve, nyolcvannyolc országra szóló, kard- és páncélcsörgetős lakodalmat ültek. Aki nem hiszi, jól teszi!
1142
Amarilla - 2013. november 02. 08:23:41

Grin Köszi Endre, ez volt a célom! Pfft Grin

547
Frady Endre - 2013. október 03. 09:39:49

Grin
"A király rögvest szörnyethalt jövendő veje láttán."
Na, ezen a ponton hangosan felröhögtem.
Grin

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.