Kui Janos: Életút szerpentinekkel 8.
Oktató-nevelő munkámat igencsak szerettem, és igyekeztem el is végezni lelkiismeretesen. Tanulóim érezték ezt, s bár igen szigorú embernek tartottak, ők is rokonszenveztek velem. Nem elégedtem meg a tanítási órák eredményességével, olyan órán kívüli tevékenységeket is szerveztem, amelyeket ők is szívesen fogadtak: hasznosak voltak, de szórakoztatók is. A baj csak az volt, hogy a helyi hatalmasságoknak ez nem nagyon tetszett.
Egyik alkalommal például Petőfi-műsort készítettünk elő. Az informátorok tájékoztatták róla a párttitkárt, aki azzal rendelt magához, hogy vigyem az összeállítást ellenőrzésre, esetleg jóváhagyásra. Fordítói is lehettek, mert jól megértette a szövegeket, s a döntést a román igazgatóm közölte velem. A művek nagy részét elfogadták, de a Szörnyű idők című verset kiparancsolták a műsorból. Az igazgató elvtárs egy román nyelvű újságot is elővett, és megmutatott nekem két aláhúzott sort, amelynek az volt a lényege, hogy Petőfi csak a magyarok költője volt. Mit tudtak ők, ezek szerint, a világszabadságró?
S bizony a szabadságból egyre kevesebb jutott nekem az idő múlásával. Minden lépésemet követték, mert az én munkám ellentétes volt az ő céljaikkal.
Elég hamar észrevettem, hogy Sarmaság mennyire hagyományőrző. Figyelni kezdtem a szokásokat, népköltészeti alkotásokat, aztán hozzáfogtam gyűjteni, lejegyezni megfigyeléseimet, mindent, amit értékesnek éreztem a néphagyományból. De észre kellett vennem azt is, hogy most is figyelnek, és követik a munkámat.
Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy kopogtatnak az ablakon, éjszaka tizenkét órakor. A kisbíró volt, és tudatta velem, hogy a titkár elvtárs hívat, és a kis Tesla magnetofonomat is vigyem magammal. Más út nem volt: mennem kellett. Senki nem várt, senki nem fogadott. Az idő telt, s már-már hajnalodott, amikor a mester megjelent, és engedélyt adott a távozásra. A magnetofonom sem került kihallgatásra.
A két szomszédos magyar faluban évekkel azelőtt felszámolták a magyar tannyelvű oktatást a közreműködő magyar nemzetiségű alpolgármester közreműködésével. Nagy pártgyűlésre készülődtünk, a rajoni első-titkár is jelezte jelenlétét. A kollégáimmal megegyeztem, hogy én szót emelek a magyar anyanyelvű oktatás érdekében, és ők támogatni fognak engem. Felálltam hát, és kezdtem a beszédemet. Nem jutottam messzire, a helybeli titkár magából kikelve ordított: nem gondolom én, hogy túl sokat engedek meg magamnak? A rajoni főnök csöndesítette le: hagyja, hogy mondjam el, amit akarok. Eddig sem szívleltek, de most már igen erős szálka lettem a szemükben. Semmilyen konkrét eredménye nem lett a dolognak, csak az én helyzetem lett még elviselhetetlenebb.
Az következett ugyanis, hogy volt egyetemi nyelvész- professzorom, Márton Gyula ajánlotta, hogy iratkozzam fel a doktorátusra. Előkészítettem a szükséges dokumentumokat, az iskola vezetőitől kérnem kellett egy jellemzést. Meg is kaptam, meg sem néztem, hogy mit tartalmaz. Amikor beadtam, a professzor úr kérdezte: tudom-e, hogy mit tartalmaz a jellemzés? Mondtam, hogy nem. Kiderült, hogy irredentizmussal vádoltak, ezzel pedig nem kapom meg a rektorátus jóváhagyását. Menjek haza, és próbáljak meg kiudvarolni egy másik jellemzést. Elmondtam hát az igazgatónak, hogy mit szeretnék, ám ő kategorikusan elutasított, azzal a tanáccsal, hogy próbáljak meg Sanyitól, a magyar aligazgatótól kérni egy jellemzést. Soha nem tudom neki megbocsátani, hogy akkor ő is elutasított, pedig – mint kiderült - az előzőt is ő írta alá. Nem könyörögtem tovább, összepakoltam az előzően összeállított dokumentumokat beleértve az ominózus jellemzést is, és – nem jött, hogy elhiggyem - megkaptam az engedélyezést. A sikeres vizsga után felvettek, és értekezésem témájául Sarmaság és környékének teljes névanyagát jelöltük meg. És elkezdtem lejegyezni, gyűjteni a személy- a hely- és az állatneveket. Persze a munkám végzéséhez minisztériumi engedélyem volt: a terepmunka végzéséhez is, meg a könyvtárak látogatásához is. Az ellenségeim azonban megint figyelmeztettek – jól érezhető fenyegetéssel -, hogy nem folytathatom a munkámat, mert az én minisztériumi engedélyem csak a helyi szervek jóváhagyásával érvényes, márpedig ők soha nem adnak nekem ilyen jóváhagyást. Ezzel ez a fejezet is lezárult, nem akartam tovább feszíteni a húrt, lemondtam hát a doktorátusról, de a gyűjtőmunkát azért továbbfolytattam. Elég szép és értékes anyag gyűlt össze, amit majd később, sok évtized múlva értékesítettem.
Ez a közelharc úgy csapódott le szekuritatés megfigyelőlapomon, hogy én be akarom bizonyítani a magyar kultúra felsőbbrendűségét a románnal szemben.
A helyzet aztán odaalakult, hogy elhatároztuk: próbálunk innen megszabadulni. S adódott is volna az alkalom, mert 1973-ban a volt magyartanárom, aki az Adyban tanított, nyugdíjba ment. A kívánsága az volt, hogy én legyek az utódja. Ezt a magyar aligazgatóval is megbeszélte, és egyet is értettek. Úgyhogy az áthelyezések időszakában be kellett adnom az irataimat, megpályáztam ezt az iskolát. Nem titkolt álmom volt, hogy magyar szakos tanárként visszatérhessek régi alma materembe. Kérésemet az első menetben jóvá is hagyták, áthelyezést kaptam volt iskolámhoz azzal az indokkal, hogy ez a tanügy érdekében történik. Erről írásos írást is kaptam, ami mindössze két-három napig volt érvényes. Akkor kaptam egy másikat, amelyben tájékoztattak, hogy az áthelyezésemet megsemmisítették, mert van valaki, aki jogosultabb a katedrára. Mentem, jártam, a legmagasabb pártvezetőkhöz is eljutottam, de az igazamat már nem tudtam bizonytani, úgyhogy az tényleg csak az én álmom volt, ami nem teljesedhetett be.
A sok hercehurca, a zaklatott idegállapot odavezetett, hogy súlyos depresszió támadott meg. Kórházból kórházba jártunk, a feleségem volt az egyetlen önfeláldozó gondozóm. Úgy éreztük, hogy változást csak az hozhat, ha megszabadulunk ettől a környezettől. Megtettük ugyan, de tapasztalnom kellett, hogy az összegyűjtött fekete pontok továbbkísérnek.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.