Cs. Nagy László: Sópiramis 1. rész
A katasztrófák, de még a világperzselő háborúk sem rengették meg annyira a világot, mint az a szomorú valóság, hogy az ember, önkezével képes tönkretenni a Földet. A bolygó eddigi léte során elszenvedett iszonyú sebek a természet jóvoltából idővel begyógyultak, ám úgy látszott, az életet jelentő víz pusztulása végérvényesen megpecsételi a földi élet sorsát. A történelem iszonyata nem hozta közelebb a föld országainak kormányait és lakóit, de a szomjúság réme végre világméretű összefogást eredményezett. Az ívóvízkészlet megmásíthatatlan pusztulását jelentő szennyezés már visszafordíthatatlan volt és eljött az idő, mikor az embereknek el kellett gondolkodni, a lassú pusztulás, vagy az összefogás nehéz útját választják. Készítettünk atombombát, jártunk a Holdon és a Marson, meghódítottuk a tengerek mélyét, munkára fogtuk a vulkanikus energiát, de együtt, összefogva, még soha nem éltek a Föld népei. Életre kelt hát egy új világ, ahol az összetartás jelentette az egyetlen túlélési lehetőséget önmagunkkal szemben. Az iható víz biztosítása mindennél fontosabbá vált. Megalakult a Világkormány s egy hatalmas vállalat, a WWCo.

WWCo. (Wordwater Corporation): Világ-Víz Részvénytársaság
WBI (Wordurea of Investigation): Világ Nyomozóiroda


Harminc évvel később.

Volt abban valami félelmetesen hátborzongató, ahogy az álmos félhomályban a műszerek lassan megélénkültek, és sejtelmes fényeikkel kezdték bevilágítani a zegzugos helyiségeket. Bár az állandóan változó legénység hamar megszokta ezt a teljes fényár előtti lidérces állapotot, félálomban mégis enyhe szorongást éreztek ettől az automatikusan ébredező, gépi világtól. Volt azonban egy valami, amit soha, senki nem tudott megszokni, mikor a visszaszámláló műszeren a számok, éles vijjogással pirosra váltva, hatvantól kezdtek fogyni, míg el nem érték a nullát. Ez a hang a világegyetem legrettenetesebb ébresztője volt egy álmos ember számára, ráadásul lehetetlen volt elnémítani, s mindez a borzalom egy programozó zsenialitásának volt köszönhető.
Ahogy a berendezések életre keltek, úgy kúszott ki az álom a kétfőnyi legénység szeméből és összeráncolt szemöldökkel, hunyorogva, rutinból kezdték kapcsolgatni a megszámlálhatatlan gomb közül azokat, amelyek a jelenlegi apró manőver végrehajtásához szükségesek voltak.
- Megvan a felvevő? - Rob félig kábultan kérdezte éppen felkelni készülő társától, aki pont olyan nyúzottnak, és elesettnek látszott, mint ő, és aki ráadásul teljesen beszámíthatatlan volt, a reggel esedékes kávénak nevezett lötty felhörpintése előtt.
- Remélem! - motyogta Lin, miközben az adagolóból tapogatva kivette a kávéval telt poharat és kortyolva, lötyögtetve a fekhely nagy rendetlenségéből próbált valamit előkeresni.
- Ha feleslegesen csempésztem fel ezt a szart, megüt a guta! - mormogta, és láthatóan kezdett magához térni a gyomrában szétáradó enyhe melegség hatására.
Rob elképedve figyelte társnője tevékenységét, miközben kezei szaporán dolgoztak a kapcsolókon, s néha felszabaduló kezével hol egyik, hol másik fülét fogta be, hogy picit enyhítsen az agyába hasító visítás kellemetlenségén.
- Koordináták rendben betáplálva, még huszonhat másodperc és irányban vagyunk,…..és csend lesz!- sóhajtott Rob és fejét csóválva szelíd mosollyal tekintett a másik ülésre letelepedő Linre, aki még mindig a poharával volt leginkább elfoglalva. Szabad kezében egy apró felvevőkészüléket próbált megtartani kapcsolgatás közben, s arcán látszott, hogy ez ma nem az ő napja. A kávé néha-néha kiömlött a műszerekre, ahogy kevés sikerrel próbálta letenni a poharat. A tevékenységet kísérő, elmaradhatatlan motyogós káromkodás Rob számára azt jelentette, hogy még legalább egy fél perc, míg teljesen munkaképes állapotba kerül.
- Hajtóművek készenlétben! - nyögte Lin, és szemeit a számlálóra tapasztva várta, hogy a számok elfogyjanak.
Mikor végre nullára váltott a pirosan villogó kijelző és a vijjogás elhallgatott, mindkettőjükből nagy sóhaj szakadt fel.
- Tükrök nyitva, irányba állhatunk! - szögezte le Lin röviden, és karjait a tarkóján összefonva nagy nyugalommal hátradőlt a széken.
Percekig nem szólt egyikük sem. Élvezték a nyugalmat, ami valójában a berendezések halk zümmögése volt, ám az előző egy perchez képest maga volt a néma, szívet melengető csend, az univerzum magával ragadó csendje.
- Mikor jelentkeznek? - motyogta Lin, - mint ha nem tudta volna,- hisz a rádiókapcsolat mindig, minden nap ugyanabban az időben volt időszerű. Egyszerűen csak beszélgetni akart, nem annyira azért, hogy meghallgassa, mit mond a másik, csupán az volt a szándéka, hogy szervezetét meggyőzze arról, minden ellenkező látszat ellenére felébredt már.
- Csak az olvasztás után…. Egy óra múlva.............ha nem történik semmi különös. - válaszolt Rob miközben felállt a helyéről és nekilátott, hogy a szokásos reggeli zuhanyozással kimossa magából az éjszakát és az ébredés utáni rettenetes első percet. Lin, eközben mintha a sok villogó lámpa megbabonázta volna, csak ült a helyén és jólesően nyújtóztatta lassan ébredező izmait. Néha eszébe jutott ilyenkor, hogy akár meg is lephetné társát a zuhany alatt, de aztán mindig elhessegette magától a gondolatot, hisz az előírások szerinti meleg víz mennyisége nem tett lehetővé egy kiadós közös zuhanyozást és különben is, a barátság mindig többet ért számára, mint a szex, ami hiányzott ugyan, de még elviselhető volt. Ahogy lassan visszatért az élet tagjaiba, rögtön a kis felvevővel kezdett foglalkozni. Visszahallgatta a felvett iszonyatos vijjogást és elégült, kárörvendő kifejezés ült ki arcára, ahogy arra gondolt, mekkora felfordulást fog okozni a bejelentkező irányító fülébe visító hangfelvétel.
Rob ahogy kilépett a fürdőfülkéből látta, amint a kommunikációs rendszer kábelrengetegében kotorászva, nagy szakértelemmel szereli be társa az apró lejátszót. Maga is nagy és nevetséges ötletnek tartotta, s ha nem is értett vele teljesen egyet, be kellett vallania, Lin ötlete őt is magával ragadta. Meg volt győződve róla, hogy az eset nem marad bűntelenül, mégis ennek kockázatát szívesen vállalta.
Talán a naponta felöltött, tiszta egyenruha volt az egyetlen olyan dolog az állomáson, aminek mindketten maradéktalanul tudtak örülni. Mindkettőjükben a 17-es ökológia-robbanás előtti időket idézte fel a frissen vasalt egyenruha érintése és illata, mikor még voltak gőzölős vasalók s valahogy illatos simogatás maradt a ruhákban. Rob azóta sem tudta eldönteni, hogy vajon a régi módszerrel tisztítják-e az egyenruhákat, vagy csupán az emlékei csalják meg érzékeit, és csak úgy tűnik a dolog. Bár sokat gondolkodott ezen, igazán soha sem érdekelte. Az érzés és a vele járó elégedettség volt számára a fontos. Szemei közben végigpásztázták a monitorokat és a visszajelzőket, s megnyugvással töltötte el, hogy csak egyetlen tükörelem jelzője adott negatív jelet. Ez annyit jelentett, hogy valakinek ki kell mászni a szerelőcsatornába és megkeresni a hiba okát. Egy gúnyos kis mosoly suhant át a szája szögletén mikor hallotta Lin halk dúdolását a fürdőkabinból, hisz tudta, ma a lány a soros az ellenőrző és hibaelhárító munkában. Előre hallotta, hogy fog - nőhöz egyáltalán nem illően - káromkodni, ha meghallja, hogy fürdés után be kell öltöznie és végig kell magát préselni a hosszú és szűk alagúton, egészen a hibás tükörpanelig, ami - miért is ne - majdnem az alagút végén volt. Ahogy meghallotta a fürdőfülke ajtajának halk surrogását, hátrafordult a székkel, látni akarta a lány arcát mikor meglátja a kijelzőket.
- Csesszelek meg Rob! Állítom, hogy te ezt szándékosan csinálod! - szakadt ki belőle, miután tekintete épp-hogy csak végigszaladt a kontroll-lámpák sokaságán.
A következő pillanatban csábos mosolyt vett fel s bár maga is tudta, hogy semmi eredménye nem lesz, mégis, minden alkalommal eljátszotta ezt a kis játékot. Ez már szinte megszokott szertartás volt kettőjük között.
- Nem Lin, ne is próbálkozz! Tudod, hogy nem megyek ki helyetted!- vágta rá rögtön Rob és visszafordult a vezérlőpult felé.
- Tudom - mondta a lány - de azért próbálkozik az ember lánya...............hátha !
5383
inyezsevokIldi - 2016. május 25. 17:16:28

Kedves titus56!
Látom, regényt írni is tudsz, nemcsak verset.
Érdekfeszítő a történeted, kíváncsivá tesz a folytatásra.
Nekem eddig tetszik.
Amit a hibákról írsz egy hozzászólónak, azt a állapotot én is ismerem. Az elme a saját vétett hibáit nehezebben veszi észre, mint a másét. Ezzel együtt, az észrevételekből, sokat lehet tanulni, mint ahogy azt, te is igényeled. Ami a bekezdések tagolását illeti, azoknak nem kedvez az a szövegszerkesztő, amit az oldal használ. Önkényesen visszaállítja a sorokat, szigorú zártságba. Én legalábbis úgy vettem észre.
A kézi javítást néhány más oldalon, egyről biztosan tudok, megoldották. Le lehet venni, kijavítani a szöveget, s újra beküldeni. Átnézik, és feltöltik úgy, hogy közben a hozzászólások sem vesznek el.
Egyenlőre ennyit.
Gratulálok írásodhoz, ha még azt nem tettem volna meg.
Üdvözlettel,IldikóRose

3439
titus56 - 2014. január 18. 13:57:33

Kedves Sheldon!


Köszönöm kiveséző lektori munkádat, pont erre gondoltam, pedig ha tudnád, hányszor átolvastam már , persze lehet pont azért mert már szinte kívülről tudom, siklok át az ilyen gyermeteg hibák fölött. Remélhetőleg valamikor szerkeszthetők lesznek a feltöltések és akkor javíthatom, mert így túl macerás azt hiszem.

titus56

3439
titus56 - 2013. november 28. 06:45:11

Köszönöm kedves Katalin.

Hát ezúttal el kell, hogy rettentselek, ugyanis nem novella, sokkal inkább "regény", aminek első részleteit olvashattad. Kitartást kívánok a továbbiakhoz és köszönöm, hogy belekukkantottál prózai "énembe".

titus56

3439
titus56 - 2013. november 27. 11:39:35

Köszönöm kedves Erdély-tündér!Rose

Sajnos mivel hosszú a firkálmány, így részekre szabdalva biztosan veszít majd az érdeklődésből, de hát próba szekerceGrin próza szerencse

titus56

3652
zina - 2013. november 27. 10:59:18

Izgalmas, olvasmányos, remélhetőleg sokan elolvassák majd Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.