Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Boér Péter Pál: Céltól a páncélig
Átrendezték a gályázók pihenőprogramját, de azok nem örültek neki - megint röhögött egy zongorásat -, és tizenhét év után, egyedül én voltam az, aki kövéren, vidáman szabadult. Nem is jelentették sehol, mert nem szerették a sokáig nyeszlődőket, a végén inkább hátráltatták a hajó haladását. Hú, de rossz volt! Tudjátok, a katonák - személyzet vagy mi, olyan matrózszerűek, mind fegyveresek -, jó gyakran, néha évente kétszer, háromszor is pár napra szárazföldet érhettek. Mi még a legnagyobb viharban is ott himbálóztunk az altatót ringató habok között. Három hétig szenvedtem, aztán visszaszoktam a földi mozdulatlansághoz. Na még ezt elmondom...
- Nem, nem mondasz semmit, köszönjük az előadást! Ugye örültél Nagyfej?
- Jaj, nagyon főnököm...
- Hallgatlak, mit akarsz?
- Főnököm, vezérem, parancsnok! A vitézek csatában halnak meg, ha halni kell, legalább ne eb módjára legyen! Sokat segítettem, ha nem mászok át abból a lyukból arra a bástyaállványzatra, mind holtan feküdnétek szerteszét, ki hanyatt, ki hason, ki oldalt, mások több darabban.
- Tudjuk. Egyáltalán honnan vetted észre, hogy itt vagyunk?
- A nyíl megszakította a benti diskurálást, ketten is úgy döntöttek, hogy mély fejest ugranak. Na erre csak Pengőhúr képes.
- Ráhibáztál.
- Nem tudom hogy csinálta...
- Fellőtt az ég felé, a húrt egészen gyengén húzta meg, majd a nyílvessző irányt változtatott, és az innen szinte láthatatlan lyukacskán, ezek szerint egész eredményesen bejutott.
- Igen főnök, egy nyakszirt és egy orr bánta.
- Értékelem tetteidet, egyszer - talán máshol, más körülmények között, egy egészen más világban - majd elmeséled mi történt ott, abban a szobában. Egy ilyen kihágáselkövetőknek, mint te, egyszeri, kegyelmi csatába hullást ajánlok. Ide gyere mellém és arra nézz!
- Jé, az az Erpes vár lenne? Ilyen közel van?
- Igen, állandóan egymást eszik. Valószínűleg a vértesek is arra lovagoltak el, ám akkor már az elmúlás állapotába estek lovaikról. El kell foglalnunk!
- De éppen most jutott a kezünkre egy vár!
- Nem számít, az is kell nekünk! Majd összeszedjük az aranyat, meg mindent és hazavisszük a falunkba.
- Főnök, te emlékszel a nevére? Én már nem...
- Úgy hívták, hogy Kisfalu.
- Az a baj, hogy majdnem minden falut így neveznek. Emlékszel merre kell hazamenni? Én arra sem...
- Semmire sem emlékszel, én mindenre! Ez kettőnk között a nagy különbség. Nos, mi a többiekkel a sziklaoromról lepjük meg a várvédőket, ehhez el kell terelni a figyelmüket és ugyanazt a taktikát folytathatjuk, amit te itt. Rájuk durrantjuk a puskaport, még lövöldözünk is egyet-egyet minden mozsárral. Ők egymást szétnyiszálják, egy részük talán elmenekül erre, tehát néhány embert hagynunk kell, hogy ágyúzzák és nyilazzák le őket.
- Mi lenne a teendő?
- Mikor négy bagolyhuhogást és egy nagy füttyöt hallasz, a keleti és nyugati, illetve déli oldalon három-három emberrel, elkezdtek lármázni. Ütitek a pajzsotokat - kaptok egyet-egyet fejenként - és nyilaztok. Szürkületkor csináljuk az akciót, amikor azt hiszik, hogy egy hadsereg támadta meg őket. Így válhat be tervem, és attól a naptól én leszek a nagyméltóságú, főkegyelmes úr... Jaj, ezt gyorsan felejtsd el! Segíteni akarok a mieinken!
- Értem, parancsnok és megértem. Vállalom!
Elkövetkezett az este, az akció lépésben indult, lovak nélkül, szép csendesen. Nagyfej elárulta a többieknek is, hogy ez galádság velük szemben, tehát jogosan teszik, amit tesznek. A négy huhogás és egy fütty után, olyan csendbe maradtak, mintha nem is élnének, ám a sziklafalról lelendülők már visszamászni nem tudtak. Mintegy két-három percig kisebb zümmögés és csattogás hallatszott bentről, aztán egy erősebb. Órákig hallgatták, mire rájöttek, hogy ez utóbbi a vár védőnek horkolása.
Nagyfej, természetes főparancsnokként dirigálta vissza a csöppnyi sereget, és amint beért a vályogudvarra, közhírré tette, hogy innentől kezdve ő a nagy jó úr. Az asztalos és kovács hajlandóak voltak elárulni a még rejtőzködő páncélos sunnyogókat, akiket egészen kis veszteség árán semmivé tettek.
Nagyfej beköltözött a szűk odúba, az elődvezér pereputtyát meghatározatlan idejű biztonsági várfogságra ítélte. Az asszony nagy lojalitásról tett tanúságot, mikor azt mondta, hogy mázsás kő esett le szívéről urának elvesztése után. Őt meghagyta, bár éjszakára odúrezidenciájába lakatolta. Hamarosan kiderült, hogy a pereputtya sem ölelgette szimpátiájával a repülni megtanult várurat, ezért bizonyos biztonsági láncok díszviselete mellett, szabadon jöhettek-mehettek.
Az asszonynép veszedelmes, mindenhol tőröket rejtegetnek, azt sem lehetett pontosan tudni ki férjezett és ki hajadon, ezért embereit ő is tartózkodásra utasította, majd beült és azzal szórakozott, hogy nyomogatta a pedált. Közelről megnézte a szerkezetet. Igen erős rugója a zuhanás pillanatában visszacsapta, és alulról megtámasztva ismét szilárd talajt jelentett bárkinek. Szőnyeget tett rá és eldöntötte, állandóan használni fogja az ellenszegülőkkel.
A kováccsal csináltatott megfelelő számú fegyvert és, mert az boldogan árulta el a fegyverraktárak helyét, kinevezte főkováccsá. Ez dupla porció élelmet jelentett az amúgy is dupla porcióhoz, tehát négyszereset. Nehéz munka a kovács munka.
Bemászott az ablakba és egy vékony álcával kívülről láthatatlanná tette, ugyanezt csinálta belülről is, azt hazudta, hogy befalazta, nincs többi ki, illetve beesési veszély. Majd a várban tartózkodó, fegyverforgatásra is alkalmas férfiembereknek felajánlotta a csatlakozást. Így, hirtelen kisebb hadserege lett.
Magára szegecseltetett egy mellvértet és egy soha le nem vehető sisakot préselt a fejére. Akkorra, mindenki hasonló óvóruhában járkált. Az a lobogó kis falu, ahonnan a Gyűrött Kutyák becsületes szervezete megalakult, teljesen elpárolgott emlékezetéből.
Előbb el akarta foglalni a másik várat is, mert úgy az igazi, aztán külön békét kötött, olyan rókafélét, jókora előnnyel a másiknak, ők pedig nekiálltak a fosztogatásnak. Egyik falut égették fel a másik után, majdnem mindig éjjel, a kezdetekre pedig már nem is emlékezett, mert nem akart.
Egy ilyen alkalommal, visongás közben ismerős hangot vélt felfedezni. Vajon hogy hívták a feleségét? Nem emlékezett... Csak döfött és vagdalkozott, neveket hallott és sikongást.
A fáklyák ijesztő, vasalt lobogást vetettek mindenre. Égtek a szalmatetők és az a hang, még mindig úgy kiabált.
Igen, ez az ő felesége! Tehát, most éppen a, hogyishívják faluban vannak, ahol valamikor, valakik összeálltak, de nem akart emlékezni miért.
Az asszonyt egy sötét zugban taszította odébb, és bár addig meg sem szólalta, de megmaradt fogai közül kiszűrte, “ott maradsz!”.
- Jé, Körtefülű hangját hallom...
- Nem beszélsz, asszonynép, mert... – suhintott kettőt-hármat a kardjával – most pedig beszedjük, ami nekünk jár!
Raboltak, már kisebb ormokban álltak az odatornyosított kincsek a vár rejtett termeiben. Egy negyed tallért is elvittek! Megszokták, hogy mindig vannak megbúvók, "gyávák", akik félnek odaadni, ami nekik jár. Az életüket is!
Fáklyát lobogtatva indultak neki a keresésnek. Sosem értette, honnan tudja, de mindig ráérzett az irányra és állandóan megtalálta a szökevényeket, akikből egy-egy talán kimentette magát valahogyan az erdők, mezők mozdulatlan sötétjébe, míg a csörömpölő, dobogó sáskajárás odébb nem haladt, de ők voltak a boldog kevesek.
De furcsán viselkednek! Ezek támadnak, ilyennel még sosem találkozott. Á dehogy, most oldalra futva menekülnek. Sarkantyúkat ló oldalakba mélyesztve vették őket üldözőbe. Egy pillanat alatt eltűntek, mintha a föld nyelte volna el... Mellette, Baromhegy odaröffentette.
- Szóval még mindig az öreg taktikáját folytatják, s lám működik!
Nagyfej pillanatok alatt végiggondolta a régmúlt eseményeit, mert hajdan ez volt az ő külön titkuk, vagy cselük... Emlékezett arra az ocsmány, sötét estére, amikor tulajdonképpen a koromfekete, árnyatlan, szurkos közegen kívül rekesztve minden szépen világítót.
Tudták, hogy támadás várható, ezért a falut félrehagyva a dombtetőre mentek, ami egy tenyérnyi fennsík benyomását keltette.
Aztán, mert övéik többet értek minden önsajnálatnál, ötvened magukkal elkezdték a csatazajverést. Kurjongattak és a tőlük telhető legfélelmetesebb csatakiáltásokat eresztettek a szélbe. Igaz, mikor meglátták a fáklyákat, átmenetileg magasabbra állított bátorságmutatójuk jelentősen megingott.
A lovak patáinak dobogásától, a környéket mintha földrengés rázta volna meg. Minden egyes lovas kezében egy-egy fáklya lobogott, így az éjszaka vakságát, ez a nemvárt kivilágítás váltotta fel, ami beterítette az egész horizontot.
Onnan fentről, nem csak a feléjük közeledő csapat szélességét, de mélységét is láthatták. Megszámlálhatatlan, mint égen a csillag, annyi fáklya lobogott.
Nem derült ki, hogy minek okán, de szinte egy csettintésre szálltak szét a felhők és világosodott meg, az addig szorgosan rejtegetett Hold a környéke.
Közeledő ellenségeik - akiknek lovai is szügy, fej és testvértet viseltek - a poroszkát már vágtára fogták. Ők maguk mázsányi vasban véltek teljes védelemre. Hatalmas dárdák és majd két méteres kardok meredtek előre.
- Támadás!
Kiáltotta a kis, szakasznyi rongyoska parancsnokféléje. Inkább olyan falufőnök lehetett, már csak az égő, szalmafedeles kunyhók áldozatai jártak a fejében.
- Utánam!
A többiek nem akartak mozdulni. Majd odafordult és néhány jelentéktelennek tűnő, idegennek valószínűleg érthetetlen eligazító szót mondott.
Botjaikkal, egy emberként kezdtek rohanni az ellenség felé, majd, mikor azok sarkantyúikat lovaik oldalába mélyesztve fokozták a tempót, mert nagyon szerettek volna a győzelem hősiességében lubickolni, "Most!" kiáltotta a főnök. Menekülést színlelve iszkoltak, a bal felé elterülő, nagy, füves mezőn át.
Alig kőhajításnyira tőlük, már érezték ellenségeik a kaszabolás mámorát, amikor a csak az általuk ismert, nagyon keskeny szakadék oldalán, mindahányan lecsúsztak. Ki ebbe, ki abba kapaszkodott, néhányan - mert áldozatok nélkül nincs csata -, az éjszaka tapinthatatlanságában a mélybe zuhantak.
Váratlan körülmény ez, a zsombékos, sziklák nélküli dombvidéken. Senki nem számított kanyon jellegű, mély szakadékra, fékezni sem volt idejük. A lovak a pofavérttel még nyeríteni sem tudtak, csak kalimpáltak lábaikkal a levegőben. Talán szerettek volna megtanulni repülni... A váratlan instabilitásban, egymás után potyogtak le a fegyverek.
A vasba öltözött marconák, tán nyelvükre haraptak. Már világított a Hold. Egyik-másik szakadt, rongyos féloldalról figyelte a nagy repülést, és a hősködők - talán szabályzatba foglalt elvárás alapján - meg sem szólaltak. Csak a negyven méternyi mélység csörömpölő nyekkenései verték fel a repülés csendjét.
Nem kellett külön irányítás, parancsszó nélkül kapaszkodtak vissza a tetőre, és némán ballagtak, a jó száz méterrel odébb fekvő gyalogösvényhez, ahol nagyobb baj lehetett volna, mert a vasasok, csupán két-három métert zuhantak volna.
- Most szedjük össze mindazt, aminek hasznát vehetjük, dárdákat, fegyvereket, vérteket, páncélzatot, kardokat, és a következőkben, minden előrelátható támadást ugyanígy igyekezzünk visszaverni. A mieinket gyűjtsük össze és induljunk hazafelé!
Mondta a bogáncsokkal teli szakállú, őszülő főnök.

Nagyfej, már repült is a semmibe.
- No, elég a nosztalgiázásból, várúrként kell lezuhannom, vagy nem?
Vajon estében, amikor jó páncélossá válva odamorogta, hogy illene már csendben maradni zuhanás közben, egy picit elgondolkodott egykoron kiadott parancsairól? Vagy arról, hogy kiegyengettette az előd mellvértjét, s azt kifordíttatta, mint egy jó köpönyeget és egy írástudó vésnökkel még bele is gravíroztatta, "kutya voltam kis hülye falu védelmében, de még időben kinyílt a szemem valódi kutyává lenni. Éljen Köpönyeg, a fordított, mától ez a nevem!"
Esetleg mégis megbánta azt, hogy nem használta elég hosszú ideig a csapóajtót... Pedig olyan jó játéknak találta, és a begyömöszölt ablakon is újra, meg újra kijuttatott egy csomó páncélba átvedlett vitézt. A hitét is szétfaragta, amikor az előző kényúr asszonya mellé még négy-öt ágyast rendelt magának. Az egyedüli, végig gerinces Teretket, a nagy csomózót, örök csomózásra ítélte. Valahol, már nem ezen a világon, talán mégis nála szebb helyen, mosolyogja meg a gályán tanultakat.

Az oldalra kapaszkodottak lassan visszamásztak, egészen megszokták, már szinte sosem volt veszteségük. Körülnéztek és Lábtyű odaszólt Krákogónak.
- Ilyenekkel én sosem találkoztam, ezek beszéltek, de legalábbis mormogtak, vagy tudom is én mit csináltak. Nem érdekes, a lényeg, hogy anyánkban még mindig tartja a lelket apánk hősies távozása a felkelők közé, hiszen tudja, hogy értünk harcol, azért, hogy egyszer egyetlen ilyen lovagtól se kelljen félnie szerte a világon.
- Mekkora nagy lehet a világ, vagy milyen pici, el sem tudom képzelni, még három faluval odébb is folytatódik... Egyszer voltam addig!
- Láttam, hogy anyámat megtámadta egy páncélos, de sikerült biztonságos helyre menekülnie.
- Ha nekem ilyen lovagos apám lenne és nem tudnám, hogy becsületes, a zsarnokság ellen küzdő, nem is tudom mit csinálnék!
- Nézzétek, Bekerekedett! Másik csapat jön, azt hiszem ég a falu!
- A falú nem éghet, tudod, hogy minden házat felgyújtottak. Ilyenkor gyakorlatilag újra kell építkeznünk. Ennyire erős fáklyái senkinek sincsenek és mekkora csapat! Az egész láthatárt átfedi.
- Nem hallok lódobogást.
- Én sem! A fáklyák imbolygó fényét sem vélem felfedezni.
- Testvérek, tán éjféli napkelte van? Lángol az ég, megvakulok!
- Mindent átfed a vakító fényesség! Már itt van felettünk, s lám, a szakadékra nehezedik. Talán ki akarja világítani, mementót állítani a rablóbandának?
- Nem. Úgy vélem, éppenséggel minket melenget át.
- Akkor hajoljunk meg, mert valami olyasmi történt, amit csak a káplán úrtól hallottunk a templomban. Holnap elmeséljük neki.
- Tudjátok mit? Inkább tartsuk meg magunknak és ki-ki mondja el otthon a családjának, hogy nem vagyunk egyedül. A felszabadítók életük árán is próbálkoznak, de náluk sokkal magasabb, a legmagasabb öleli át a falut.
- Nem is sejtettünk a mai támadásról, különben elrejthettük volna azokat, akiktől holnap búcsúznunk kell. Reggel összeszedjük a zsákmányt és elrejtjük a Soponkai erdő nyolcadik vízmosásának tetején, a legnagyobb bükk gyökerei közé.
- Ezt úgy mondod, Bekerekedett, mintha a többi zsákmányt nem oda rejtettük volna.
- A vérteket hagyjátok lent, a sisakokat is - bár a kovács jó patkókat csinálna belőlük -, csak védekezésre alkalmas fegyvereket hozzatok fel!

Nagyfej csuklója fölött még látható volt az odatetovált, egybeforrott pitypangok nyoma, fiai rádöbbentek, hogy apjuk sem őket, sem anyjukat nem védelmezte.
Otthon meghozták a döntést és mind a ketten megalapították a Gyűrött Kutyák szabadcsapatot. Kiástak annyi fegyvert, amennyit csak tudtak és húsz szökevénnyel nekiindultak. Nem akarták elkövetni újból ugyanazt a hibát, ezért egymásnak tettek visszavonhatatlan fogadalmat. Aki szökni akar, vagy próbál, már nem tartozik közéjük, páncélosnál is rosszabb, végezni kell vele.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.