Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Lovas József Pál: Különös ajándék - TIZENNEGYEDIK TÖRTÉNET (2013. december)
Egy kattanást hallott. A vonal túlsó végén lecsapták a kagylót. Péter is hasonlóképpen cselekedett. Azzal a beszélgetés abbamaradt. Vége, hallhatta a telefon búgása közepette, Rózsa kimondta azt a szót, amit a fiú soha nem akart hallani.
Bosszúsan lépett ki a telefonfülkéből, a hátát nekitámasztotta a fülke falának, két karját széttárta, fejét hátrahajtva nézett a vakvilágba. A szinte kihalt utcán megszokott csend vette körül, nyugalom, ellentétben belső érzelemvilágával, ahol háború dúlt, kínzó düh lovallta haragra.
Valahogy ki kellene préselni magából a fájdalmat! Az a srác éppen kapóra jött, gondolta. Ott lépdelt el előtte a járdán, szájában cigaretta, hóna alatt magnetofon bömbölt. Tibor ismerős fiú, mégis úgy tett, mintha idegenek lennének egymásnak. Péter egy mozdulattal ellökte magát a fülkétől.
– Helló, haver! Örülök, hogy látlak. Megdobnál egy cigivel? – kiáltott a fiú után.
A srác lelassított, szép lassan visszafordult, hogy végigmérje Pétert. Egy vállrándítással nyugtázta a helyzetet, a zsebéből aprópénzt vett elő, majd földobta az érmét. A keze fejére csapva Péterre nézett.
– Nem nyert – mondta. – Nincs szerencséd. Sajnálom, öreg. Egyébként egy ugrás innét a Julis néni, a trafikjában bevásárolhatsz. Na, szia!
Péter egy gyors mozdulattal Tibor elé perdült, megfogta a fiú vállát.
– Ne siess annyira, hékás! A rohanás nem tesz jót a szervezetnek. Beszéljük meg szépen az egészet. Mondjuk úgy, hogy adsz még egy dobást. Egy lehetőséget. Oké? Közben elárulod nekem, hol találom meg Rózsát.
A fiút előbb meglepte az ajánlat, csodálkozva nézett Péterre, majd megvonta a vállát, jelezvén, hogy rááll a dologra.
– Oké – mondta. – Bár az utóbbi kérésedre nem tudom a választ. Fogalmam sincs, merre járhat most Váradi Rózsa. Őszintén megvallva, már nem is nagyon érdekel. Szerintem dilis az a csaj.
– Ne beszélj így róla!
– Ohó! Még mindig véded? Szegény balek! Szerintem már hanyagolnod kellene azt a lányt. Hányszor elhagyott már. És te még mindig odavagy érte? Na persze, ő egészen más, mint a többi: az élet különös ajándéka.
– Cinikus vagy.
– Te nevezted el így, nem emlékszel? – vágta rá gyorsan Tibor, majd elgondolkodva folytatta: – Talán az lehetett valaha. Igen. Különös ajándék. Az volt, míg össze nem jött azzal a drogos hapsival. Azóta nehéz vele… Te hogyan látod?
Péter nem válaszolt. Gondolatai Rózsa körül forogtak. A lány járt az eszében, az ő szavai gyötörték, mardosták ott legbelül. Nem akarta elhinni, amit a lány mondott, azt, hogy nem jön vissza soha többé. Önmagát nyugtatgatva úgy gondolta, máskor is megtette már, hogy minden előzetes bejelentés nélkül eltűnt néhány napra, hétre, volt, amikor egy egész hónapig nem látták egymást, de azután mindannyiszor visszatért, és mindannyiszor szomorúság ült a szemén, feltehetően az elmúlt és üresen maradt napok, hetek miatt, és amikor visszatért, telis-tele volt megbánással. Olyankor nagyon szerették egymást, nagyon sokáig, és utána Rózsa minden alkalommal megkérdezte: „Péterke, ugye, nem haragszol?”. És ő soha nem tudott haragudni rá.
– Most is lelécelt, igaz? – tapintott rá a lényegre Tibor. – Eltűnt. Ne is tagadd. A szemeidben látom. És most azt hiszed, vége van mindennek.
– Nem. Nem hiszem azt. Nincs vége!
– Lehet. Lehet, hogy ma még nincs. Legyünk optimisták, higgyünk benne, hogy minden rendbe jön majd. Rózsa sem veszik el, és az élet különleges ajándéka visszatér hozzád. Lehet. Tegyünk úgy, mintha csak egy lájtos drogtúrára ment volna el a Dokival. De mi lesz, ha holnap vagy holnapután végleg elmarad mellőled?
Péter a fejét ingatta.
– Rózsa rendes lány. Szeret engem, velem nem teszi meg – jelentette ki határozottan.
– Uramatyám! Te még mindig szuperlatívuszokban beszélsz róla, ő meg közben…
– Elég! Elég! Zárjuk le a témát. Így is sokat szövegeltél már. Van itt más kérdés is, amit meg kell vitatnunk…
– Oké – adta meg magát felemelt karral Tibor.
Péter a kezét nyújtotta.
– Ja, igen – kapott a fejéhez a srác. – Ami a cigit illeti, rendben, adok még egy lehetőséget. Feldobom ezt a pénzt, ha a fejére esik, akkor nyertél. Kapsz egy cigit tőlem. Ha veszítesz, te adsz nekem egy ötvenest. Így lesz igazi a játék. És még azt sem foghatod rám, hogy nagyban hazardírozok.
Péter a fejét rázta.
– Most miért akarsz mindenáron földühíteni? Én csak egy cigit kértem tőled, semmi mást. Ne játszd itt nekem a bűvészt!
Tibor már döntött: ragaszkodik a játékhoz.
– Ha nincs tét, cigi sincs – jelentette ki határozottan.
Akkor elcsattant az első pofon. Majd a második. A srácok egymásnak estek. Immár a földön püfölték egymást. A dulakodásból Péter állt fel győztesen. Leporolta a ruháját, közben Tibort figyelte, lassú mozdulattal cigarettát vett elő a zsebéből, egy szálat a fiúnak is odadobott, aki még mindig megszeppenve ült a földön. Rágyújtott, kényelmes léptekkel elindult a grund irányába.
Tibor öklével a földet kezdte ütögetni dühében. Mérgesen Péter után kiáltotta: – Te rohadt csibész, nem is volt több cigarettám. Miből adtam volna?
Péter hátra sem nézett, két karját megadóan az ég felé emelte, úgy válaszolt:
– Nem kellett volna hazardíroznod, kisöreg – kiáltotta vissza a fiúnak.

#
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.