Szabó Jolán: Cigarettaszünet
Végre elmentek a tárgyaló partnereink, és vége lett a kínos tárgyalásnak. Felkapom a dzsekimet és kimegyek az erkélyre, a kijelölt dohányzóhelyre, elszívni egy cigarettát és kiengedni a gőzt, amelytől már piros a fejem, zakatol a szívem.

Esik az eső, sötét, borult az ég, mintha már esteledne, pedig még dél sincs. Hiába, tél van, november második fele. Zsófi már az unokák mikulás ajándékainak vásárlásával foglalatoskodik, szinte minden nap az üzleteket járja. Tudom, hogy a karácsonyra is készül, és nem csupán az ajándékokra gondol, hanem az ünnepi vendéglátásra is, és legfeljebb a halászléhez és a rántott pontyhoz valók beszerzését hagyja az utolsó napokra. Soha nem kérdezem, mennyit költ és mire, mert tudom, hogy nem nyújtózkodik a takarónkon túl, igaz, nem is igen lenne miből. Hiába dolgozunk mindketten, nincs vagyonunk, és már nem is lesz. Felneveltünk három gyereket, van egy lakásunk, egy húszéves kocsink és reményünk sincs arra, hogy egyszer kettesben külföldre utazzunk, mert Zsófi nyugdíjából és az én fizetésemből már nem lehet annyit spórolni, amennyi az úthoz kellene, márpedig nem szeretem fogamhoz verni a garast, de még rákényszerülhetek. Az a kevéske megtakarításunk talán a temetésünkre elég lesz, de az sem biztos.

Nem is ezzel kellene foglalkoznom, messze még a karácsony, meghalni sem szeretnék, hanem azzal, hogy meddig hagyom magam szakmailag lejáratni, a hozzá nem értő főnököm miatt, aki okosabb bármelyik mérnöknél, nem csak cégen belül, hanem a kivitelezők esetében is. Mondja, egyre csak mondja, mit hogyan kellene megoldani, a költségcsökkentés érdekében, csakhogy a cégnek ne kétmilliárd, hanem két és egynegyed milliárd legyen az adózás előtti eredménye, mert ő ebben érdekelt, hogy növelje a tulajdonos osztalékát, a dolgozók meg örüljenek, hogy dolgozhatnak. Ha megemlítjük, hogy hatodik éve nem volt béremelésünk, meg az eltörölt prémiumunk helyett sem kaptuk meg a megígért jutalmat, akkor csak bazsalyog, és azt dörmögi, örüljünk, hogy van bejelentett munkahelyünk, egyébként sincs pótolhatatlan ember.
Másfél évvel a nyugdíj előtt ott tartok, hogy egyszer reggel úgy ébredek fel, nem kell nekem ide többé bejönnöm, már többször megfordult a fejemben, csakhogy akkor nem lesz soha többé munkahelyem, a magántervezésből pedig manapság már nem lehetne megélni, mert nagyon szűk a piac és tíz éve abbahagytam a magánvállalkozást, nincsenek kapcsolataim.

Nálam jobban senki sem örült a rendszerváltásnak, bíztam benne, hogy végre a piac dönt a jó és a még jobb között, szabadon vállalkozhatok, meg is tettem, ez volt a szerencsém, így tudtam a gyermekeimet taníttatni. Amikor mindháromnak kezében volt a diplomája, abbahagytam a vállalkozást, az éjjel-nappali készenlétet és a szakadatlan rohanást. Azt hittem, a szakmai ismereteimmel és az addig kivívott presztízsemmel könnyedén ellátom a feladataimat.

Én balga, azzal nem számoltam, hogy a volt szocialista nagyvállalatokból baltával faragták ki a kapitalista cégeket, és a magánszemély tulajdonos türelmetlen, az előétel után azonnal a desszertet akarja enni, azt is nagy kanállal, és ennek érdekében a baráti meg az ismeretségi köréből kikerülő vezetők révén minden létező szabályt áthágathat, az adózástól kezdve az egyes termelési szakaszok kihagyásáig.

Főnökünk, a törpeóriás Bandi, magáévá tette ezen felfogást, és hiába győzködjük, hogy a több tonnás gyártósor áthelyezéséhez megfelelő statikai számításokon alapuló vasbeton aljzat szükségeltetik, amely felfogja a gépek rezgését, stabilizálja, hogy egy helyben maradjanak, nem fogadja el érveinket. Addig rendben van, hogy megterveztük, mert másként nem kapnánk építési engedélyt, de megspórolhatnánk a kivitelezését.

Kilépek, mert ebből katasztrófa lesz, a gépek az ott dolgozók testi épségét veszélyeztetik, és nem akarok börtönbe kerülni, mert a végén mi leszünk a hibásak. Nekem ők is kollégáim, nem pedig élő robotok, aminek a Bandi fajták tekintik őket.

Elnyomom a csikket, már körmömre ég.

Az asztalomon sárga cetli, vár a főnököm. Mennék, de cseng a mobilom. A kivitelezők főnöke keres, igyunk meg egy kávét a kétsaroknyira lévő kocsmában. Jó. Iszunk. Csak elébb Bandival kell beszélnem.
- Miért nem szoksz le a dohányzásról? Sokba is kerül, meg a munkaidő sem arra való, hogy ott ácsorogj az erkélyen.

Mit mondjak neki? Hogy negyven éve dohányzom? Addig el sem tud számolni. Az biz’ nagy idő, hiszen a főnök csak harminchat éves.
- Írd meg, kérlek, az emlékeztető a mai megbeszélésről, reggel el akarom küldeni, frissiben. Tudom, neked nem tetszik a döntésem, de én vagyok a főnököd, azt kell tenned, amit én mondok. Világos?
- Teljesen.

Szólok a kollégáknak, hogy elmegyek ebédelni.

Szalkai Jani ott vár a kocsmában, elmélyülten tanulmányozza az étlapot.
- Szervusz, foglalj helyet! – nyújtja a kezét. – Mit szólnál egy velős pacalhoz? Jöhet? Rendben. Pincér, két velős pacalt kérünk, sós burgonyával és kovászos uborkával, inni pedig jó lesz a kristályvíz. Köszönjük.

Már a kávét isszuk, mikor Jani a lényegre tér.
- Mennyire beszélsz angolul?
- Gyengén.
- Nem baj. Lenne egy ajánlatom számodra. Angliában élő atyai barátunk egy kastélyfelújítással és az uradalom épületeinek átépítésével akar megbízni bennünket. Ez jó kétéves munka. Gyere át a cégemhez és kiküldelek két évre erre a munkára. Kapsz teljes ellátást és havi háromezer fontot.
- Jani, ez túl szép, hogy igaz legyen.
- Nézd, nekem megéri, ha ez lesz a kinti referencia munkám. Kötök veled egy határozott, kétéves munkaszerződést. De, nem könnyítem meg a dolgod. Piszkos kapitalista leszek és kiszipolyozlak. A napi munkád mellett írsz nekem egy tanulmányt az ottani hatósági engedélyezési eljárásokról, a kivitelezéssel kapcsolatos szabványokról, de tudod te nagyon jól, mire gondolok. Ha nem jön össze bármely ok miatt, akkor itthon alkalmazlak, dupla annyi fizetéssel, mint amennyit most kapsz. Nekem megéri, mindenképpen. Nem szeretem a pénzem koszorúra költeni.
- Meg kell beszélnem Zsófival.
- Gondoltam. Így is tisztességes. Egy héten belül várom a válaszod. Mióta is ismerlek? Tizenkét éve? Semmi nem kell, majd egy önéletrajzot megírsz valamikor. Azzal ráérünk. Akár holnap is kezdhetsz. Menj, mielőtt rád telefonál Bandi. A vendégem voltál. Ezzel törlesztem a sok kávét, amit eddig te fizettél.

Öt konyak után nem kóválygok annyira, mint ez után az ebéd után.

A zuhogó esőben szaladok vissza a munkahelyemre, a szívem úgy ver, mint egy gőzkalapács. Mit mondott Jani? Hogy nem szereti a pénzét koszorúra költeni.
Úgy, ahogy vagyok, egyenesen az erkélyre megyek, rágyújtani.
Utánam jön Bandi, hogy mi van az emlékeztetővel. Csak mosolygok és közlöm vele, hogy négyig megírom az emlékeztetőt.

Majd szétrobban a méregtől.

Négy óra előtt öt perccel viszem az emlékeztetőt és a felmondásomat. Nyitva irodájának az ajtaja, csak int, hogy tegyem bele a postába. A titkárnője bazsalyog, elvégre ő a főnök jobb keze.

Hazafelé menet leteszem a céges mobilomat a titkárnő asztalára.
- Ugye, csak viccelsz? – kérdi elsápadva.
- Kell a humor! – válaszolom. – Tudod, egyik ismerősöm azt mondta, hogy nem szeretné a pénzét koszorúra költeni. Sajnálom, hogy Bandi nem ér rá, látom, zárva az ajtaja. Majd beszélünk! Szervusz!

Felszabadultan nevetek. Hazafelé menet veszek egy csokor virágot Zsófinak, meg egy üveg pezsgőt kettőnknek, mert hosszú lesz az éjszaka.

Közben elállt az eső, felfrissült a levegő.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.