Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Arthur Z. Balogh: Születésnap
Mintha a fákat érintené az égen Metallah. A Triangle csillagkép legkisebb bolygóján « Beausoleil kettőn » látható volt a látóhatár görbülete.
Jónás, egy nőtlen férfi számára túl nagy házban élt. A villa mindennel rendelkezett ami egy ember kényelmét szolgálta az egész évben zöldelő park közepén amit művészien elrendezett bokrok és fák élénkitettek.
Öt éve remeteként élt ! Felesége hirtelen hagyta el alig hat hónapos házasság után. Képtelen volt elviselni a magányt. Gyermekkori emlékei és a Földön maradt családja indulásra késztették. Pedig az út — 61 fényév, — rém sokba került Metallah és a Föld között mert rengeteg energiát emésztet fel. Jónás csak bérlő volt « Beausoleil 2-n » és nem milliomos. Keresetéből csak öt évenként egyszer utazhatott ! De az asszony számára a várakozás túl hosszú volt s egy szép napon, belegyezését adta hogy elmenjen, kiüritve bankszámláját. Hazament a Földre.
Nem túlzottan szenvedett az egyedülléttől. Bányakutatási munkája annyira elfoglalta, hogy este hatkor visszatértekor holt fáradt volt.
Időnként néhány órát pihent a kommunikációs teremben, ahonnan az egész világegyetemmel tarthatta a kapcsolatot. Beszélhetett a különböző rendszereken élő többi kutatóval, vagy választhatott százezer téléviziós program között százezer bolygóról !
Moebius 36, « Beausoleil 2 » központi agya, azzal kedveskedett, hogy történelmi eseményeket keresett számára ! A megszámlálhatatlan többi Moebius segitségével sikerült a régi idők rádió-télévizió adásait megtalálni. Még abból az őskori időből származtak amikor az emberiség bezárva élt kis bolygóján.
Heteken és hónapokon keresztül átrepülni « Beausoleil 2 » és figyelni a műszereket, még Jónás számára is unalmas volt. A gép szerencsére élőszóval figyelmeztette ha egy még fel nem tárt bányaér felett repültek el, s igy volt ideje nézni a változó tájakat. De néhány óra után szemhélyai elnehezültek és küzdeni kellett az álom ellen.
Kint meleg volt, de bent a házban hála Moebiusnak, a hőmérséklet kellemes,. Csak akkor tért vissza az élet belé ha egymàs után két pohár, vizzel hígitot whiskyt ivott érkezése után.
« Hat óra tizenöt, » énekelte órája.
— A hírek ideje, mormolta Jónás. Egy ideje, fennhangon gondolkozott. Saját hangját hallva úgy érezte, hogy beszél valakivel.
Belépett a kommunikációs terembe. Ablaktalan helység a ház közepén. A csupasz falakon a képzelet ablakain, óhajai szerint megjelentek egy gyönyörü naplemente az ócéánon, vagy egy varázslatos napkelte egy távoli parkban ahol madarak énekelnek, esetleg hóval boritott hegyláncok, vagy egy földi falu főtere ünneplőbe öltözött emberekkel. Egymást váltották az élőképek robogó képzelete csapongása szerint. Kielégitő megnyugvást talált abban a hiszemben, hogy egy ablakon keresztül nézi a világot.
Mögötte az ajtó nesztelenül bezárult és a sötét terem közepén egy átlátszó, kékes fényoszlopot látott.
Miközben ámulva nézte a szokatlan jelenséget, füst gomolygott a fényben. Mint egy cigaretta füstje elnyúlt, szétterült és önmaga körül forgott és fejében Moebius 36 jólismert hangja csengett.
— Boldog születésnapot, Uram.
Születésnap ? Néhány pillanatra volt szüksége megérteni, hogy ma, valóban, a születésnapja volt. 45 éves.
Semmire nem gondolt. Meglepődve, mint hypnotizálva nézte a gomolygó füstöt sürüsödni és emberi formát ölteni. Kezdetben áttetsző, majd sürübbé vált. Végtelen meglepetéssel nézte egy teljesen meztelen, gyönyörü fiatal nő születését.
A félhomályban foteljét kereste s elámult tekintettel leült mikor hangtalanul odasiklott.
— Mi ez ?
— Születésnapi ajándékom, Uram, hallotta Moebius hangjàt a fejében. Túlzottan egyedül van s gondoltam, hogy kellemes társ lesz egy virtuális robot.
Hosszú fekete haja a dereka hajlatáig omlott vállait eltakarva. Mellei mintha gránitból lennének. Csipője és combjai vonala, hasának domborulata a vénus hegy árnyékával, egy szépséget tárt fel elötte csodálatos harmóniában. Öt éve nem látott nőt.
— Hogy hivják ?
Önmaga körül forgott karjaival a feje fölött. A tekintetéből tükrözödő félelem azonnal eltünt amint megpillantotta. Érzéki ajkain egy mosoly villant át miközben karjaival takarni próbálta meztelenségét.
— Alma a nevem. Az idő hoszúnak tűnt nélküled.
— Takard el magad, ne maradj meztelen !
Alma meglepődve nézte.
— Gondoltuk, hogy örömet szerzünk vele.
— Igen…nem…dadogott a férfi. Jobb lesz ha felöltözöl.
Nehezen hitt a szemének. Lassú mozdulattal mint egy simogatás a vállon kezdve lehajolva a lábujjakig, egy testhez tapadó vörös öltözet takarta. Igy öltözve, tökéletes formái még érzékelhetőbbek voltak.
— Elégedett vagy ? Fejét megrázva haja a vállára húlt.
— Tudod te, hogy mi az idő, Alma ?
Előre hajolt, hogy jobban lássa a fény toronyban. Fotelje közelebb húzodott kivánságának megfelelöen.
— Az idő ? Mi az ? Magyarázd meg, hogy megtanuljam, válaszolta kiváncsian.
Meglepő válasz volt.
— Az idő az ami két pillanat között történik !
— Az örökkévalóságról beszélsz ?
— Nem hiszem, válaszolt tétován.
— Számomra egy örökkévalóság van a születésem és találkozásunk pillanata között. Te vagy az egyedüli férfi akit ismerek.
A halk suttogó hangtól megborzongott. Soha nem hallott ilyen hangot és öt éve senki nem beszélt vele Moebius kivételével. Hirtelen visszatért a valóságba Almát hallgatva.
— Hogy hivnak téged ?
— Megbocsájthatatlan vagyok ! Jónás. Jónás a nevem.
— És te mit csinálsz ?
— Nem tudod ?
— Nem ! Semmit nem tudok ! Ne felejtsed el, hogy most születtem ! Megtanultam Tőled, hogy ne legyek meztelen, mert Te ezt nem szereted ! Igy a jövőben hogy örömöt okozzak, minden nap másként öltözöm majd. Nem ismertem a neved és nem tudom, mit csinálsz ? Semmit nem tudok ! Amikor teher leszek a számodra és nem akarsz többé látni, csak erre kell gondolnod és rögtön eltünök ! A fényoszlop eltünt s a terem teljes sötétbe borult majd ujra megjelent.
— Nem, ne menj el ! Már attol féltem, hogy elhagytál !
— Ez lehetetlen Jónás. Számodra születtem. A te virtuel társad vagyok.
Sokáig beszéltek ez este. Majd amikor menni akart, látta Alma alakját lassan átlátszóvá válni és végleg eltünni a fényoszlopban.
*
Ezen az éjszakán rosszul aludt. Álmaiban megelevenedett ! Testét és arcát látta.
Hosszúnak tűnt a másnap. Ugy látta, hogy Metallah nem mozog a felhőtlen égen. Távoli földek fölött repült el de megszokott munkája nem tudta elfelejtetni Almát.
Az este megjutalmazta türelmetlenségét. A kékes fénytorony a hírteremben várta egy ragyogó Almával. Földi nők ruhájába öltözött. A nagyon rövid szoknya és a mélyen kivágott átlátszó blúze látni hagyta melleit.
— Az idő hosszúnak tűnt nélküled.
— Számomra is, de úgy gondolom, hogy nem úgy mint nekem.
— Miért ?
— Mert tudom, hogy az idő múlik amig egyedül vagyok.
—Megértelek talán. Amikor nem vagyok veled, alszom és semmi más nem létezik.
— Nem álmodsz ?
— Álmodni ? Mi ez ?
— Alva élni. Egy másik életet. Nehéz volt megmagyarázni. Soha senki nem tett fel ilyen kérdéseket. Gyerekes kérdések s mégis lényegesek.
— Számomra nincs más élet mint Te ! Várni Téged ! Nyujtozkodott mint a macskák és attol félt, hogy csodálatos mellei leszakitják blúza gombjait.
— Álmodtál rólam ? Őszintesége naiv volt.
— Álmodtam rólad, vallotta be szégyenlősen.
— Veled voltam egy másik életben ?
— Mondhatjuk igy is.
— Szeretnélek megérinteni Jónás. Kinyujtotta kezét. Amikor átment a fénytornyon a fél karja eltünt. Borzalmas látvány volt.
— Lehetetlenség, fintorgott s visszahúzta karját.
— Én is erre vágyom. Most Jónás nyúlt Alma felé. Látta ujjait mozogni a fényben, de semmit nem érzett. A derekához ért s ujjai átmentek testén. Ilyedten eltávolodott.
— Nem lehet, Alma !
— Fényből van Uram, hallotta Moebius hangját. Érinthetetlenek vagyunk. Én csak egy gondolat vagyok, Alma csak fény. Különböző sugárzások, mint ön is Uram.
— Tetszem neked ? Hangulata hirtelen megváltozott, felvidult és megfordult maga körül. Rövid szoknyája alól kivillant bugyija.
— Tetszel nekem, válaszolta Jónás.
Minden éjjel róla álmodott. Néhány nappal később egy kéréssel fordult hozzá.
— Levetnéd a ruhád ?
— Régóta várom ezt a pillanatot, válaszolta Alma és kezei végigsiklottak ruháján.
— Mint az első alkalommal, remegett a hangja. Tetszem ?
Ujra fordult minden szégyen nélkül mutatva magát. Jónás arca a fénytornyot súrolta, hogy jobban láthassa. Látta bőre szemcséit és csukott szemmel elképzelte teste illatát.
Tudta jól hogy semmi nem volt valóság, hogy testéből semmi parfüm illata nem ölelte körül, de jó volt elképzelni !
A másik oldalon Alma arca hozzá közeledett, majd súrolta a fénytorony szélét. Egymással szembe voltak, ketten, egyedül, tekintetük egybefonódva, alig néhány centiméter választotta őket el. Áthídalhatatlan távolság.
— Szeretlek Alma, suttogta Jónás.
— Szeretlek, suttogta a nő és egymást nézték.
— Fel kell öltöznöm, törte meg a csendet Alma.
— Miért ? Csak nem fázol, ílyedt meg a férfi.
— Miaz, hogy fázni, válaszolt nevetve, majd elkomolyodott. Ne nézz engem, ez nem jó és a simogató mozdulattal ujra öltözött.
Platonikus szerelmet éltek. Csak tekintettel és a szavakkal ismerték egymást. Ezzel a két érzékkel. A két másik épp oly lényeges, a tapintás és a szaglás hiányzott az életükböl.
— Képtelenség átmenni a fénysorompón, jegyezte meg Jónás egy este. Mint minden alkalommal, a saját oldalukról egymáshoz közeledtek és ajkaik a fénytorony szélét surolták. Igy váltottak csókot. Ha átlépték a fényhatárt ami nem volt tiltva, semmit nem találtak a másik oldalon.
Alma soha nem változott. Jónás érkezésekor változatlanul így üdvözölte : »Az idő hosszúnak tűnt nélküled ».
Jónás egész nap látni kivánta. Együtt indulni reggel, hogy megmutassa a világot, maga mellett tartani. Sétálni a parkban, látni, érezni, de ez képtelenség volt.
Hangulata megváltozott, egyre szomorubb és szótlanabb lett. Hogy nem tudott hozzá érni, simogatni bársonyos bőrét, megbolonditotta. Egyre ritkábban látogatta.
Egy reggel, hatkor, néhàny percel a szokásos ébredés elött még félig az álmok világában volt amikor egy jelenlétet érzett szobájában. Valaki az ágy szélére ült. Homlokán egy fuvallatszerü cirógatás. Jónás a homlokához nyúlt és egy másik kézhez ért.
Szemeit kinyitva felült. A szoba félhomályában egy árnyat látott. Teljesen felébredt. Ujjai egy női kart szoritottak s majd elájult a meglepetéstől hangját meghallva.
— Az idő hoszunak tűnt nélküled, Jónás.
— Alma ?
— Én vagyok.
— Nem álmodom…
— Nem álmodsz !
— Magyarázattal tartozom Uram, hallotta Moebius 36 hangjàt közéjük furakodni.
— Váratlan fordulatott öltött kapcsolatuk. Beleszeretett virtuel robotjába. Mindketten szerették egymást mert a robot tükörként visszatükrözi az emberek érzéseit. Sajnos, érzelmei és magatartása félelmet keltő volt. A távoli Archildon, Moebius 13610 földjén a Galaxiában egyedülálló androïdokat gyártanak. Ma kaptuk meg Almát.
— Egy androïde ?
— Igen Uram. Egy élőlény.
— Nem egy ?...
— Nem Uram. ? Nem egy robot emberi formában amit mindenütt gyártanak.
— És még nincs mindenütt ilyen androïde?
— Mindenütt van már Uram.
— Várj egy kicsit, semmit nem értek Moebius,. Minden olyan gyorsan, váratlanul ért. Ha úgy van mint ahogy mondod, már régen leigázták világunkat, mivel egyetlen robot nem hal meg soha !
— Ismétlem Uram, Alma él, tehát múlandó. Senki nem tudta megoldani ezt a problémát Archildeon. Moebius 13610 nem érti miért halnak meg ezek az androïdok egy napon. Testük épp olyan érzékeny a balesetekre és a betegségekre mint az embereké függetlenül attól, hogy egy megoldatlan génétikai hiba van valahol. Ennek eredményeként elég fiatalon halnak meg.
— Tehàt Alma… ?
— Igy van Uram. A szerelmét megtalálta, de képtelen vagyok garantálni az élete végéig !
A néhány perces beszélgetés Moebiusal szokás szerint hangtalanul, a fejében történt, de az ágy szélén ülő fiatal nő érezte Jónás feszültségét. Karját gyengéden kiszabaditotta hogy föléje hajoljon.
Egy parfüm illata boritotta be mindkettőjüket. A parfüm amit mindhiába keresett heteken keresztül. A fénytoronyban csak a szépsége volt, most megtalalálta teste melegét és illatát.
— Szeretsz még Jónás ?
— Élve találtalak… !
— Mint te !
— Nem egy robot !
— S nem egy virtuel lény…
Ujjai érezték bőre selymét mint ahogy elképzelte a kommunikációs teremben mikor még csak egy virtuel nő volt.
— Nem akarod, hogy levetközzek, kérdezte és választ nem várva felállt. Rövid ruhája vállán csak két gombot érintett s minden a földre hullott. Egy gyönyörü szobor leleplezésének nézője lett Jónás, de a hagyományos lepedő helyett egy lehulló ruhadarab alól tünt fel egy műremek.
— Tetszem neked ?
— Gyere, válaszolta.

Őrülten szerelmesek voltak s úgy éltek mint a világ minden szerelmese, s mint amiről álmodott a távolinak tűnő fénytorony idején. Éjjel a parkban sétáltak a három hold hideg fényében láthatatlan sorompók védelme alatt. Moebius 36 vigyázott rájuk mert ismert minden veszélyt amit az éjjel rejthetett még egy lakatlan földön is.
Alma mindenhová elkisérte és segitett a műszerek ellenörzésében. Együtt csodálták egy hegyen Metallah lementét, vagy együtt nézték a különböző adásokat a világegyetem négy sarkából egymás kezét fogva.
Éjjel szerették egymást. Szenvedéllyel adta oda magát és reggelenként az ébredéskor változatlanul így köszöntötte : « Az idő hosszúnak tünt nélküled. »
Egy napon, Jónás feltette a kérdést, hogy érzi-e már az idő múlását ?
Alma tekintete elborult.
— Amióta itt vagyok érzem az időt. Csak most értettem meg igazán miröl beszéltél, s arcáról végtelen szomoruság tükrözödött.
— Amikor alszom, nem vagy velem, másutt vagy. És én is másutt vagyok ! Érzem, hogy törékenyek vagyunk ! Érzem a változásokat magamban. Semmit nem éreztem a fénytoronyban, s most az éjjeli távolléted olyan hosszúnak tűnik !
— Mindég veled vagyok amióta velem vagy ! Mindég együtt vagyunk ! Mondhatom, hogy soha nem hagylak egyedül !
— Igazad van, de érzem, hogy változunk ! Nem vagyok olyan mint érkezésem pillanatában hat hónappal ezelött. Te sem ! Nem tudom hogyan magyarázni, hogy változunk. Nézte Jónást és a férfi tehetetlenül érezte, hogy kétségbe esetten keres egy szót.
— Nem vagyok olyan mint a kezdetben. Valami megváltozott…
— Az érzelmeid ? Kimondatlan félelmei felébredtek.
— Ki beszél érzelmekről ? Alma idegesen felnevetett. Nem értesz ? Irántad érzett szerelmem változatlan mint a fénytoronyban volt…Csak a testem ami olyan mint a tiéd, ott rejtőzik az idő. Egyre hosszabb az idő, valóban végtelen, mindég hosszabb nélküled.
— Félsz az öregségtől ?
— Nem tudom. Gyönyörü volt a végtelenbe vesző tekintetével, és érezte, hogy nagyon messze volt.
— Olyan testem van mint neked de virtuel emlékeim vannak. Emlékszem a mùltra mielött hozzád érkeztem.
Csend burkolta őket.
— Fáraszto magamban hordani ezt a kettősséget. Valóság és virtuel.
Éjjel amikor karjaiban aludt, Jónás, Moebius 36-al beszélt.
— Gondolod, hogy beteg ?
— Azt gondolom, hogy megtalálta halandóséguk okát, Uram. Már jeleztem Moebius 13610-nak.
— Miért nem válaszolsz ?
— Válaszoltam, Uram. Készüljön fel és használják ki az időt ami elöttük van.
*
Egy évet éltek együtt. Szerelmük éppen olyan forró volt mint az első napon. Alma olyan fiatal és szép volt mint a fénytoronyban.
Egy nap az ébredés után Alma nem mondta többé : « Az idő hosszúnak tűnt nélküled ».
Mint egy néma öszeesküvés, soha többé nem beszéltek az idő múlásáról. Mivel mindég együtt voltak, Jónás feltünés nélkül figyelhette a változásokat, de semmi nem változott. Olyannak tűnt mint az első napon, örökké fiatal. Az egyetlen észlelhető változás a fáradtság volt. Fáradt volt már reggel ébredés után, és többször panaszkodott viszatértük után.
Jónás rejtette félelmét és Moebius 36 tudta jól, de semmit nem mondott.
Egy reggel Alma nem ébredt fel. Teste dermedt volt, mintha mélyen aludna.
— Alma ? Halkan nevén szolitotta és tudta, hogy màr elment.
*
Élete folytatodott mintha misem történt volna. A talajkutatás nappal, két pohár este, de soha többé nem lépte át a kommunikációs terem küszöbét. Időnként leült a parkban Metallah eltünte után és nézte a hideg holdfényben nyíló virágokat.
Egy este miután letette kiürült poharát, Moebius 36 megszólitotta.
— Megengedi Uram, hogy megzavarjam gondolatait, és folytatta nem hagyva időt a tiltakozásra.
— Nagy szerelmet élt át Uram. Egy furcsa szerelmet. Úgy örzi emlékeit mint Alma a sajátjait. Mindketten őrzik egy felejthetetlen valóság emlékeit. Ha tulélni akarja, itt az ideje egy uj kapcsolatra. Jöjjön Uram ! Már várjuk.
A kommunikációs terem ajta zajtalanul kinyilt. Belépett tétovázva. A sötétben a képzelet ablakai nem nyiltak meg. Meglátva a terem közepén a fényoszlop kékes fényét, lélekezte megállt egy pillanatra. Ebben a fényben mintha cigaretta füst gomolyogna, elnyúlt, szétterült és önmaga körül forgott, majd lassan alakot öltött. Egy szilüett jelent meg. Jónás szive egyre erősebben dobogott. Meztelenül, karjai a feje fölött, Alma kinyitotta szemeit. Egy furcsa mosolyal ajkain kezeivel próbálta elrejteni meztelenségét mielött megszólalt.
— Az idő hosszúnak tűnt nélküled.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.