Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Füleki Klári: Pilinkél a hó
Gyermeki örömmel fogadom minden évben az első hóesést. Különösen, ha pillanatok alatt pihe-puha fehér bundát kap a környék. Jótékonyan eltakar minden csúfságot a vakító fehérség. Órákig képes vagyok bámulni, ahogy vastagszik a hóréteg. Először, mint tiszta lepel fedi el a háztetőket, aztán ahogy gyarapszik a hótömeg, úgy változik át mesebelivé a táj. A háztetők többé nem háztetők, hanem hatalmas mézeskalács házikók tejszínhabbal gazdagon díszítve.
Nagyon inspiráló a látvány. Ilyenkor jó érzések kerítenek hatalmukba, és hagyom, hogy kalandozzon a képzeletem. Van, hogy kedves történetek születnek gondolataimban, de olyan is van, hogy régen történt szép emlékek lopakodnak elő lelkem féltett zugaiból csak azért, hogy fokozzák a bizsergetően jó belső érzéseimet.
A leggyakrabban rég hallott szavak idéznek meg bennem jó szellemeket. Szavak, amelyeket mindig olyan emberekhez kötök, akik igen fontosak az életemben, mert nagyon szeretem őket.
- Pilinkél a hó. – így mondta nagymamám.
Azt értette ez alatt, hogy lusta, lomha pelyhekben imitt-amott hull alá. Kicsi gyerek voltam, amikor először hallottam tőle, de azonnal megjegyeztem ezt a szót. Mind a mai napig kedvenceim a nagyon érzékletes, kifejező, kellemes hangulatot keltő szavak.
Ha pilinkél, mindig eszembe jut nagymamám. És vele együtt gyermekkorom egyik legszebb, de mindenképpen legtisztább, igazi Karácsonya.

*****

1980. Győr

Átlagos december 24.-e egy átlagos győri emeletes ház átlagos győri családjánál. Apu a fenyőfával küzd, anyu a konyhában veszi az akadályokat, a két gyerek meg már elég nagy, úgyhogy részt vesznek ők is a készülődésben.
Délután kettőkor ünnepi ebéd, gyertyagyújtás, karácsonyi ajándékok kibontása. Már rutinból történik minden. Az egyébként vitáktól, veszekedésektől, sokszor ordibálásoktól hangos lakásban nyomasztó a csend.
- Karácsony van, ma senki nem veszekszik senkivel. – ez volt anyám karácsonyi jelmondata.
Én, a kamaszodó kislány (11 éves voltam akkor) váratlan kérdéssel zavartam meg a „műáhitatot”:
- Elmehetek Mamihoz Abdára?
- Úgy érted, most azonnal? – kérdezte döbbenten apám.
- Igen, úgy értettem. Már ki is találtam, délután 4 óráig van helyi buszjárat, simán eljutok a vasútállomásra, onnan meg vonattal 10 perc, és ott is vagyok.
- De hát holnap úgy is megyünk hozzá, különben is szakad a hó. – mondta az anyám.
- Imádom a hóesést, és pénzt sem kérek tőletek, van még a szülinapomra kapott „ajándék” pénzemből, csak annyit kérek, hogy engedjetek el Mamihoz.
Szüleim tanácstalanul néztek egymásra, láttam rajtuk, hogy engednének is, meg nem is. Nem az önálló utazástól féltettek, akkoriban még olyan volt a közbiztonság, hogy gyakorlatilag 10 éves koromtól utazhattam egyedül bárhová. Sokkal jobban zavarta őket az, hogy a gyerek nem velük, hanem a nagymamával akarja tölteni a Karácsony estét.
Anyám, szinte esdeklően kérlelt:
- Ne menjél sehova. Egyébként is, lehet, hogy a Mama nincs is otthon.
- De biztosan otthon van. – vágtam rá azonnal, - Amikor szükségetek van rá, azonnal elhívjátok, ha kell, még el is mentek érte, de szenteste ő mindig egyedül van, otthon Abdán. Azért szeretnék elmenni hozzá, hogy ne legyen egyedül. Biztosan nagyon fog örülni nekem.
Ez a mondat telibe talált. Sikerült olyan fokú lelkiismeret-furdalást ébresztenem a szüleimben, hogy azonnal elengedtek. Anyám még elemózsiát is csomagolt.
- Mondd meg a Mamának, hogy pusziljuk, és holnap délelőtt mi is megyünk. – indított útnak a család.
A lépcsőházból integettek, amikor felszálltam a 8-as buszra. Kevesen utaztunk. A vonaton sem volt tömeg. Ahogy megérkeztem Abdára rám esteledett.
A vasútállomástól keskeny, betonfalakkal szegélyezett úton lehetett átvágni, hogy közvetlenül az István utcára érjen az ember.
Ahogy lépdeltem, élvezettel hallgattam, ahogy a talpam alatt hersen a friss hó. Út közben bekukucskáltam néhány ablakon. Örömmel láttam, ahogy „megjött a Jézuska.” Tudom, hogy nem szép dolog leskelődni, de annyira szeretek szép pillanatokat látni, hogy nem tudom megállni, hogy ne bámészkodjak egy kicsit, és ne gyönyörködjek a boldog arcokban.
Ahogy közeledtem Mami háza felé, dobogó szívvel néztem messziről az ő ablakát. Nem láttam kiszűrődő fényt. Elkezdett hatalmába keríteni a szorongás: mi van, ha kivételesen még sincs itthon? Félve nyitottam a kaput. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a ház külső ajtaja nyitva van. A belső, ablakos ajtón át láttam, ahogy ült a sparhelt mellett. Nem kapcsolt villanyt, csak az ablakon át bevilágító utcai lámpák fénye, és a tűzhely apró résein kiszűrődő narancsvörös izzás adtak támpontot a sejtelmes félhomályban.
Tudtam, hogy nagymamám ilyenkor imádkozni szokott, és néha belebóbiskolt a monoton mormolásba.
Diszkréten megkocogtattam az ablakot, majd benyitottam az ajtót.
- Szia Mami! Én vagyok az Klári. Felkapcsolhatom a villanyt?
- Persze! Hát te hogy kerülsz ide? – dörgölte meg nagymamám a szemét, őszinte örömteli meglepetésről árulkodott minden mozdulata.
- Tényleg te vagy az, - ölelgetett meg gyorsan, hatalmas cuppanós csókokat nyomott az arcomra- egyedül jöttél? – nézett kíváncsian az ajtó felé.
- A többiek holnap jönnek, és üzenik, hogy addig is puszilnak.- válaszoltam.
- Nahát nagyon megleptél, nem is készültem sütivel, de tudod mit, amíg eszel valamit, csinálok neked egy piskótát, azt szereted.
- Mami nem kell sütnöd, hoztam Győrből csomagot, inkább beszélgessünk. Mesélj nekem jó?
- Jó. – hagyta rám Mami.
- Tényleg Mami, volt már nálad a Jézuska? – otthonosan mozogtam nála, már nyitottam is a szobája ajtaját. Imádtam a birsillatú, deszkapadlós szoba hatalmas diófa bútorait. Középen állt egy nagy, kinyithatós asztal, damasztterítővel letakarva. Ennek közepén egy vázában fenyőágak, ezüstszállal, néhány szaloncukorral, habcsókkal feldíszítve.
- Tehát már járt nálad a Jézuska. – állapítottam meg.
- Ebben a pillanatban mehetett el. – válaszolta csendesen nagymamám.
Éreztem, hogy engem néz. Ahogy szembe fordultam vele, szégyenlősen hajtotta le a fejét, zsebkendő után kotorászott a köténye zsebében.
Nem mertem megkérdezni tőle, miért sír.
- Nem gyújtottam be a szobában, úgy gondoltam holnap reggel ráérek. Biztosan megéheztél, vacsorázzunk. – terelgetett ki a szobából.
- Ugye kint alszunk a konyhában a priccsen, ahogy mindig. – kérdeztem.
- Ma este mindenképp, mert nem melegedne át a szoba rendesen. Aztán meg, én el szoktam menni éjféli misére, -
- Veled mehetek? – vágtam közbe.
- Persze. Gyerekek is jöhetnek.Jó alaposan fel kell öltöznöd, mert nincs fűtés a templomban. Majd adok rád egy nagy, meleg kendőt.
- Az jó.
Nekifogtunk a vacsorának. Komótosan falatoztunk. Közben Mami mesélt régi Karácsonyokról, nagy hidegről, előkerültek megsárgult fotók, emlékkönyvek. Észre sem vettük, már harangoztak az éjféli misére.
Jó alaposan bebugyolált a nagymamám. Még a lábamat is becsomagolta, és az ő cipőiből húzott egyet föl nekem, hogy fel ne fázzak.
- Te Mami. Én nem szoktam templomba járni, beengednek engem egyáltalán? – kérdeztem megilletődve.
- Ne izgulj, mindenki bejöhet. Hogy ne legyél zavarban, figyelj engem, és csináld azt, amit én. Ilyenkor nagyon szép a templom. Énekelni szoktunk, olyan dalokat is, amit te is ismersz. Nem kötelező énekelned, de ha van kedved, bátran ereszd ki a hangodat. Meglátod, jó lesz.
Mivel a templom szomszédságában voltunk, éjfél előtt öt perccel elegendő volt elindulni.
Többször jártam Mamival ezen a szent helyen, de valóban, azon az estén kivételesen szép volt. Ahogy beléptünk, megcsapott a fenyves erdők hűvös illata. Mindenfelé fenyőfákat láttam, csillogó ezüstszálakkal feldíszítve, és gyertyák százait. Amelyik ellobbant, azonnal gyújtottak helyette másikat. A friss fenyőillattal furcsa keveréket alkotott a nehéz viaszgőz. Mégis, az egyszerű ünnepi díszlet szépsége és tisztasága megérintette az egybegyűlteket.
Csodás dolog a közös éneklés. Ahogy különböző jellemű emberek eggyé rendeződnek a dalok által, és együtt élnek át felemelő pillanatokat, semmihez sem hasonlítható katartikus élmény.
Nem számított, hogy nincs fűtés a templomban, valahogy mindenki kipirult arccal, ünneplőbe öltözött lélekkel távozott a szertartás után.
Hatalmas pelyhekben rázendített a hóesés.
- No, reggel lapátolással kell kezdeni. – mondta nagymamám.
- Nekem meg hóember építéssel, - sóhajtottam gondterhelten.
Jót nevettünk ezen.
- Készítek egy ünnepi teát. – jelentette ki Mami.
- Az milyen?
- Löttyintünk bele egy kis házi finomságot.
- Ribizlibort? – csillant fel a szemem, mert Mami ünnepi teáját már volt szerencsém megkóstolni.
- Vagy meggyet. Melyik legyen? – kérdezte nagymamám.
- Amelyiket hamarabb megtalálod Mami, mindegyik finom.
Amíg készült a tea, az ablakon át gyönyörködtem a hóesésben, ami lassan lecsendesedett.
- Pilinkél a hó. – simogatta meg az arcomat nagymamám – Na gyere, igyuk meg a teát, aztán tegyük el magunkat holnapra. Sok dolgunk van, mire megjönnek a többiek mindennel végeznünk kell.
Még egy darabig bámészkodtam az ablakon kifelé, aztán odabújtam nagymamámhoz, aki gondosan betakargatott.
- Mami, ez volt a legszebb Karácsony estém, de ne mondd meg anyuéknak. Szerintem rosszul esne nekik, hogy nélkülük jobban éreztem magam.
- Jó, nem mondalak meg. – átölelt, így aludtunk el.

*****

Túl a negyvenen, még mindig gyermeki örömmel várom a hóesést. Még mindig megindít az érintetlen, szűz hó tisztasága. És amikor éppen hogy esik, mindig eszembe jut nagymamám kezének simogatása, miközben azt mondta:
- Pilinkél a hó.

Készült: 2012. november 24.
3220
nyulfirka - 2014. március 16. 13:41:59

Kedves Katalinka!
Nagyon szépen köszönöm a kedves sorokat.
Örülök, hogy tetszett az írásom, annak meg külön örülök, hogy mindig van valaki, aki bátorítja az amatőröket.
Ebben a kategóriában Te vagy a legfigyelmesebb.
Nagyon örültem Neked!
Puszi: Klári

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.