Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.02.21. 23:17
A mai feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.21. 22:32
Mindenkinek szép estét! Coffee cup

2019.02.21. 19:56
MINDENKINEK áldott, pihentető, jó éjszakát kívánok! Szeretettel: Ági Heart Coffee cup

2019.02.21. 19:20
Szép estét, és még szebb éjszakát kívánok mindenkinek! Tibor Confused

2019.02.21. 16:26
Szép napot kívánok mindannyiunknak! Smile Coffee cup

2019.02.21. 11:53
Köszönöm a vers feltöltését!

2019.02.21. 07:33
Kedves Józsi! Megkaptam az ajándékkötetet, köszönöm! Éva

2019.02.21. 06:14
Kellemes ébredést, legyen nagyon szép napotok Holnaposok! Rose Heart

2019.02.20. 21:50
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.02.20. 20:04
Kedves Józsi! Köszönjük szépen, a kötet megérkezett, hozzánk és ma már Erdélybe is. Rose Miklós

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: krumpli
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Kenéz István: Életem első évei...

könyvrészlet első memoárkötetemből...

A várakozás utolsó napjaiban egyre erősödő emlékképek rohannak meg és adnak hullámzó hangulatot és váltakozó érzéseket.
Az ember az emlékei között vagy szabadon keres, vagy jönnek azok maguktól is, hívatlanul is, mint egyes néha nem várt gondolatok.
Ötvennégy év karácsonyaira már nem is lehet visszaemlékezni se akarattal - se akaratlanul. Azt hiszem minden emberi élet, ha már megélt pár évtizedet és valóban élte nemcsak eltelt felette az idő, különféle szakaszokra osztható.
Filozófiám mindig az volt, hogy életet kérjek az éveimnek és ne éveket az életemnek. A tartalom és a forma nekem csak így lehet egész.
Életem első eszmélődő évei az ötvenes évek elejére estek egy alföldi város petróleumlámpás szoba-konyhás udvari bérlakásának lakójaként. A házigazda kovácsmester volt, műhelye az utcafrontra nyílt, ahol a lovakat is patkolták. Most is látom, ahogy akkor a patkolás folyt és úgy belém ivódtak e képek, hogy lehet, hogy meg tudnék patkolni egy lovat.
Anyai nagyanyámmal és nagyapámmal itt éltünk hármasban, nagy szegénységben, egyszerűségben, de alapvető dolgokat nem nélkülözve.
Anyámat ritkán láttam. Akkoriban ő Pesten dolgozott, s amikor tudott hazalátogatott. Nagyapám kivitt olyankor az állomásra. Félelmetes, érdekes és felejthetetlen volt az a nagy gőzmozdony, aminek a sistergő kerekei nagyobbak voltak, mint én, amikor dübörögve behúzta maga után az anyámat is meghozó szerelvényt.
Ezekre a karácsonyokra nem emlékezem Nem, mintha nem lettek volna, hanem mert nem maradtak emlékképek. Hangulatok, mély érzések biztosan élnek bennem erről az időről is a tudatom alatt. Szavakban csak a csend, nyugalom, béke, a lassan múló idő és a nagyapám nyújtotta biztonság érzése, nagyanyám szigorúsága, de szerető gondoskodása jellemzi ezeket az éveket. Nagyanyám, ha olyan dolga volt s nem akarta, hogy valami bajom essék, télen az ágy lábához, nyáron pedig a nagy eperfához pórázra kötött, annak ellenére, hogy emlékezetem szerint kiegyensúlyozott, jó gyerek voltam.
Apámat legalább olyan ritkán láttam. Nem is alakulhatott ki szorosabb kötődés közöttünk.
Ennek az volt az oka, hogy ők születésem után nemsokára elváltak.

Anyám Rossi Viktornál Vásárhely akkor első számú fodrászánál volt tanuló és kitanulta a férfi és női fodrász szakmát. Mindkettőből mestervizsgát is tett. Ez egy komplett és szép szakma volt, mert kiegészült a kozmetikai a pedikűr és a manikűr szolgáltatásaival is. Egész kis gyerekkoromba még a Rossinál dolgozott és láttam őt hideg és meleg dauereket készíteni. Nem egy későbbi gimnáziumi tanárnőmnek ő volt a fodrásza. Közben válásuk előtt apámmal volt saját közös fodrászatuk is.
Mesélték, hogy az infláció miatt rossz és kevés volt a pénz és sokan természetben fizettek. Egyszer annyi tojás gyűlt össze a parasztok fizetségéből, hogy ruhás kosárban kellett volna hazavinniük, de tél volt és síkos a járda, ők elestek a tojások szana-szét gurultak a lejtős utcán és nagyobbik részük összetört.
Második házasságától már soha nem folytatta ezt a szakmát hivatalosan, de a háznál fogadott vendégeket, időnként pedig eljárt jól fizető nagyságákhoz helyben szépítkezni.
Pesti évei alatt még egy szakmát tanult, a kötszövőt és egy üzemben volt gépi kötős. Később ebből a szakmájából sem profitált. Öten voltak testvérek, ő volt a legfiatalabb, mindkettőre a nővére taníttatta ki, a többinek nem volt szakmája.

Anyám régi gyerekkori faágyában aludtam /csak az Isten tudja hányan, és kik aludhattak már előtte is benne/ és egy éjjel furcsa hangokra ébredtem, talán észre se vette senki, hogy felülve néztem végig, hogy mi történik a szobában. Nagyapám és a háziék álltak nagyanyám ágya mellett aggódva, hogy mi történhetett vele, miért nem tud beszélni és mozogni. Mondták talán szél érte szegény Németh nénit, el kellene menni a Sisa doktorért. Jött is az, de el is ment nemsokára. Talán ösztönösen, talán félelmemben vagy valami rosszat sejtő baljós megérzéstől sírni kezdtem. Én nem tudtam mi az a szélütés, de még a betegségről sem tudtam sokat. Másnap a Huszár doktor is megvizsgálta mamikát és elvitette a kórházba.
Többé nem láttam Őt. Inettől számomra minden megváltozott, véget ért életem első felhőtlen és boldog szakasza.
Nagymamát eltemették s vele az én eddigi nyugalmamat is.
Még hét éves sem voltam.

Radnóti kérdezi az Ikrek hava-ban:

"Mikor múlik el a gyerekkor, az ifjúság, s az élet..."
"Nem tudni"...
*Kétszer leshettem csak meg a pillanatot,
amikor a virág elhagyta kelyhét,
és tulipán volt mind a két virág,
és mind a kettő fehér...*
"Halott e már a perdülő szirom, ha hullni kezd,
vagy akkor hal meg, hogy ha földet ér ?"

Én tudom - ma már biztosan tudom, hogy nekem akkor ott a perdülő szirom jelentette a halált, mert örökre véget értek a nyugodt, felhőtlen, mindentől megvédő, boldog gyermekévek. Hogy miért ilyen hamar, sajnos azt is tudom.

Karácsonyok elmúlta után, még nagy fagyokkal sokáig tartott a tél és nekem az jelezte, hogy közeledik a tavasz, amikor Jusztikanéni a szomszéd kertben kis salátaleveleket kezdett palántázni. Szobánk ablakai erre a kertre néztek, így minden reggel még pizsamában követni tudtam, hogy mekkorát nőttek a kapálás és locsolás hálájaként.
Földesi bácsinak szép lovai voltak. Őket az udvarról tudtam megfigyelni az istálló ablakából. Susánnak ez a része az utca, amiben laktunk lejtős volt, így szintkülönbség volt az udvarok és kertek között.
A házinéni is rendes asszony volt. Kontár varrónőként dolgozott otthon, amivel kiegészítette a kovácsműhely gyér bevételét. Ha varrt nézhettem, hogy szab, fércel stb.... és közben jókat beszélgettünk. Azt, hogy mikről már nem emlékezem. Csak akkor kellett kimennem az udvarra, ha próbálni jöttek, amit sose értettem miért. A vasárnap délutánok is szépek voltak. Házi bácsi nagyapám és még mások délután leültek a verandára, és órákig kártyáztak. Nekem megengedték, hogy időnként letöröljem a kis fekete, keretes, krétával teleírt palatáblát egy kopott rókafarok pamaccsal.
Otthon a saját portámon nemigen voltam félős gyerek, de amikor jött Vilma a trágár szájú és mindig részeg cigány asszony, hogy krumpliért, zöldségért... jósolhasson, akkor inkább nagyapával voltam, aki épp pipázott vagy szivarozott és az újságokat böngészte kerek okuláréján át az udvar naposabbik sarkában. Mellé húzódtam a sámlira és olykor elővette a zsebéből a kis üvegcukros staniclit és bekaptunk belőle egy-egy kristályszemet. Olyan volt, mint egy összetört, átlátszó üvegdarab. Ez az Ő kedvence is volt. Ilyet se láttam azóta, mint ahogy eltűnt később a nagy kockacukor is.
Hallottam, hogy Földesi bácsi meghalt és eltemették. A lovakat el kellett adni.
A Pótári szűcs szerelmi bánatában felvágta az ereit, ahogy Jusztika néni mesélte, a Darázs pék pedig ahonnan a kenyeret hordtuk pár házzal arrébb szintén hasonló okokból lúgot ivott s ebbe bele is halt. De történt még ennél rosszabb is. A háziúrnak Tószegi bácsinak államosították a kovácsműhelyét és bekényszeríttették a Tangazdaságba felszerelésestül.
Egy darabig csak kijárt, de nem tudta megszokni a közöst. Napról napra rosszkedvűbb lett, de azt nem gondolta senki, hogy egy éjjel felakasztja magát a padláson. Pedig ez történt. A temetés után Rózsika néni kiadta a műhelyt egy bádogosmesternek, aki olyan süket volt, hogy sose hallotta meg, amikor bementem hozzá, az udvar felöli hátsó bejáraton, hogy aztán órákig elnézzem, ahogy a likas fazekakat stoppolja, forrassza a kantákra a füleket, kalapálja a horgany ereszcsatornákat. Nem is csodálkozom azon, hogy olyan süket volt, mert akkora zajjal tudott kalapálni, hogy még én is majd megsüketültem.

Azért e történtek ellenére nem halt ám ki az egész utca. De ez a sok halál mégis csak sok volt, annak ellenére, hogy én akkor még nem tudhattam mindezt feldolgozni, és igazi jelentőségét felfogni, azon kívül, hogy nem láthattam őket többé már soha.
Mivel ezek az emberek mind kedvesek voltak nekem, szerettek engem és én is szerettem őket, hiszen velük éltem, - nap mint nap volt velük kapcsolatom, - hiányoznak...

Atyuka, /ahogy én nagyapát hívtam/ jelentette számomra az erőt és a biztonságot. Magas, szikár, erős, kissé hajlott hátú nagy akaratú ember volt. Amit ő mondott, az mindig igaz volt és úgy is volt. Napszámos, kubikos, tiszai uszályokon gabonaszállító, magtáros, malmos és ki tudja még mi volt. Mindenhez értett, mindent tudott, szenvedéllyel politizált, az újságokból naprakész volt, esténként szépeket mesélt az udvaron a felettünk ragyogó csillagokról. De akkor is mesélt, ha lucernáért mentünk a tóba és engem tolt a talicskán.
Mamikám halála megtörte és öregemberré változtatta, az egészsége is egyre alább hagyott. Mi ketten nem élhettünk, és nem maradhattunk így tovább.
Nekem akkor ősszel úgyis iskolát kellett kezdenem. Mivel októberi születésű vagyok, úgy mondják szalajtottam egy évet. Legalább ennyi időt nyerhettem a szép napoknak.
Aztán készülődtünk az elköltözéshez. Készülődtünk? - nem is volt szinte semmink a ruháink, Atyukám katonai szerszámos kincses ládája és az én kis játékaimon kívül.

/Ezen sorokkal kezdődik a könyv, de folytatódik..., amiből már oly sokat idéztem../

Budapest,2002. március
686
T Pandur Judit - 2009. szeptember 07. 19:17:00

Kedves Keni!
Remek írásodat élvezettel olvastam. Bizony, bizony az ötvenes években nagy szolgálatot tettek a társadalomnak a nagymamák. Akik már felnevelték a saját gyerekeiket, akkor az unokáikat gondozták, nevelték.
Mert a korszak politikusainak nagyobb része az édesanyáktól a gyermekszülés- és nevelés kapcsán is "sztahanovista" eredményeket követelt. S tették ezt abban az időszakban, amikor a nőktől anyai feladataik mellett elvárták azt is, hogy vegyenek részt a szocialista építésben, tanuljanak, vezessék a háztartást és legyenek aktívan politizáló párttagok.
A nagymamák meg ősz fejjel egy új generációt, az unokáikat, nevelték.
Tisztelet és szeretet jár nekik, amíg csak emlékezünk rájuk.
Milyen jó, hogy Te emlékezel, és emlékeztetsz...
Judit

366
MajorGabi - 2009. március 13. 17:17:58

Kedves Keni !
Annyira megértelek ! Számodra is fontosak az emlékeid. Szeretsz vissza-vissza térni a múltadba. Én is így vagyok ezzel. Egyre többször.
Írj még, hogy olvashassam !
Barátsággal!
M. M. Gabriella

298
keni - 2009. március 13. 09:07:51

Kedves Zsuzsanna!
Nagyon köszönöm, kedves és dícsétő soraidat és elismerésedet !
- keni -

Kedves Timoca !
Neked is köszönöm - kedves és dícsérő - jóleső - hozzámszólásodat...
- keni -

Drága Művésznőm, Jóságos Violám !

Te mindig olyan szépeket, ésmegtisztelőt írsz - nekem. Köszönöm. Szeretlek !

Édessem, - Kincsem, - Krisztinám !

Bizony - 31 év van köztünk, és én ezt sajnálom nagyon, de mégis örülhetek Neked, hogy ezen az oldalon hű lelkitársad vagyok, vagyunk, és én is , még - az maradhatok, amíg csak bírom az is maradok !
Szerető - kenci-d -, / -de csak Neked ! WinkSmile

277
farkas viola - 2009. március 10. 18:57:30

Kedves Keni!
Az írásod minden tekintetben kifogástalan, olvasmányos, nekem nagyon tetszik. Megakadtam a PÓRÁZON, el is mosolyodtam rajta, szinte sajnálkozva, mert egyből el is képzelem. Egyébként az én gyerekkoromban, hallottam ilyesmikről.
Örülök, hogy olvashattam. Nekem ez felülmúlhatatlan.
Szeretettel és elismeréssel: Viola

230
Torma Zsuzsanna - 2009. március 10. 09:04:55

Kedves István!
Olyan ízesen és választékosan tudsz írni, hogy napestig elolvasnám írásaidat, persze ha minden időm erre tudnám fordítani. Én nagyon szeretem ezeket az életrajzi írásaidat, mert olyan hűen tudod visszaadni a történteket, hogy azt csak kevesen tudják.

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.