Nagy Zoltán: A kötéltáncos attrakciója (2014. január)
Hamis fény vakít el. Alattam megannyi hullámzó embertömeg lélegzetvisszafojtva várja az első lépésem. Várják, hogy megtegyem. Izzadtságcseppek gyöngyöződnek homlokomon, kezem remeg, szívem veszett őrültként kalapál mellemben. Pedig ki kell magamból ürítenem kétkedésem leghaloványabb foszlányát is. Bíznom, hinnem kell magamban, hiszen ha nem teszem, az végzetes lehet. A félelem ködén át lassan kirajzolódik előttem az Út. Az én utam., jótevőm, vagy végzetem…
Hosszú kötél feszül a levegőben egyenes derékkal. Rám vár. Ezerszer legyőzött akadály… A halált hordozó ellenség, kit kitartó, fáradtságos munkával barátommá erőszakoltam. Mennyivel másabb világ az. Mikor ott állsz a magasban, tudatod kitisztul, tested nem nyaldossa rivaldafény, csak csendes, bíztató magány borul rád. Óvó félhomály, szürkeség. Koncentrálsz, s lépsz. Alattad háló feszül, ha aláhullasz is, nem eshet bajod, szégyened emlékét magába nyeli a cirkusz üressége. Nincsen rád szegeződő megannyi szempár, nincs megfelelés súlya reszkető lényeden. Csak te vagy, tisztán, őszintén, önmagad. Te és az Út.
Mennyivel könnyebb is az… hisz nézz csak körül most. Hány szempár kísér majd végig utamon? Hányan váltottak jegyet a nagy attrakcióra, erre a számra, játékra, melyben nekem meg kell felelnem számukra.
Hisz, ahogy belépnek életem cirkuszába, mikor jegyet váltanak rá, az egyezség megköttetik. Ők részévé válnak attrakciómnak, nekem pedig teljesítenem kell a rám eső részt. Le kell nyűgözzem őket. És ez a legnehezebb.
Hiába álmodtam magam tömeg által éljenzett hőssé, hiába teremtett képzeletem fény kavalkádot a sötétségben… az az én világom volt. De ez itt most a valóság! A reflektorfény közel sem olyan magasztaló, mint amilyennek hittem, sokkal inkább hidegen várakozó, szinte már számon kérő. Álmaim szereplőinek bíztató éljenzése most csak sivár, elfojtott csend. És jól tudom miért…
Álmaikat elvesztett, összetört lelkek mind, kik jegyet váltottak küzdelmemre. Emberek, kik céljaik el nem érték, nincs nekik…
Vagy még ha van is, minden reggel mikor felébrednek és a tükörbe néznek, egyre távolabbinak, apróbbnak látják.
Mind elbukott kötéltáncosok, az élet által eltorzított, megcsonkított lények. Ugyan miért örülnének, ha nekem sikerülne? Ha én képes lennék arra, amire ők nem voltak… Ezért hát a lélegzet visszafojtott várakozás. Várják, hogy egy rossz lépés után a mélybe zuhanjak. Ha jobbra dőlve hullok alá, az egyik felét boldoggá teszem, ha balra, akkor a másikat. De ki kísér végig ezen az úton? Ki az kinek a tekintetében őszinte bíztatás lapul? Csak a gyerekek, kik szemében még igazi hős vagyok, akik látni képesek az álmokkal kipárnázott halovány utat, melyett elgyötört, összetört felnőtt társai látni nem képesek. Csak ők, kik ha a túloldalra érek, egyszerre ugranak talpra, s együtt örülnek velem, s később, mikor kilépnek a cirkuszból elhatározzák, kötéltáncosok lesznek.
Nem tudják még, hányszor kell a mélybe hullani, hogy azon a bizonyos nagy napon sikerüljön. Nem tudják még, ez a ragyogás mennyire hamis, hogy a tömeg, kit éltetőnek hisz még, bukására szomjazik. Hogy álmaikat vesztett keserű lelkek előtt játssza élet-halál harcát, ahol nincs háló, nincs több lehetőség.
A próbák ideje egyszer lejár, s mikor a nézőtér megtelik, neked abból kell táplálkoznod, mit a kietlen, szürke falak között, álmok fellegein lépkedve megtanultál.
Nekem most jött el az idő. Az Út hív, s elűzve önbecsapó hamis fényeket, bőrömet égető, gyűlölködő tekinteteket nekivágok. Elbukott táncosok nézzetek! Nem értetek teszem.. magamért. Magamért és a gyermekekért, kik képesek hőssé álmodni alantas valóm.
Tudom, ha átérek hazug tapssal, éljenzéssel fogadtok. Éltettek, hisz „tudtátok, hogy képes vagyok rá”. Ócska színház ez, ahol a közönség játszik szerepet a színésznek. A reflektorfény hitvány ragyogásba von, mi elvakítja majd előttem csalódott arcotok. De jobb is így…
Végre letisztult minden. Látom Utamat. Ha sikerül a nagy szám, megfürdök hazug szeretetetekben, tisztára mosom mocskában gyarló valóm, aztán elmegyek. És soha többé nem láttok. Elhagylak titeket, álmokat vesztett rosszakarókat. Talán sikerem, s példám reményt ad a reményvesztetteknek, álmot azoknak kiké darabokra tört. S mi lesz ha aláhullok?
Jegyet váltok én is közétek, beülök a közönség soraiba. Csak egy leszek a sok bukott táncos közül. Fájdalomtól csillogó szemekkel, de álmodni még képes gyermekként várok arra, akinek sikerül. Aki megmutatja, hogy a lehetetlen lehetséges.
Lassan rálépek a kötélre… hideg, nyirkos… nem olyan, mint a próbákon…

2012. 10. 20
3361
Rathos - 2014. július 16. 03:06:26

Fúha de örülök, hogy erről a rendkívül értelmes hozzászólásról lemaradtam. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki ezt a rendkívül pocsék művet megszavazta Smile))

2
Jozsi-foszerkeszto - 2014. március 09. 15:34:26

Kedves Gábor!
Ajánlom figyelmedbe a Szerkesztőségünk rovatunkat!
Ízléstelen, hogy kétségbe vonod a létezésünket is, nekünk, akik ennek az oldalnak az üzemeltetésén dolgozunk.
Figyelmeztetlek, hogy hasonló hozzászólás, amely egy-egy szerzőt vagy szerkesztőségünket célozza lejáratni, kitiltással jár!

Üdvözlettel: József

4670
Bogar Gabor - 2014. március 09. 14:03:56

megannyi hullámzó embertömeg
Izzadtságcseppek gyöngyöződnek homlokomon
szívem veszett őrültként kalapál mellemben
ki kell magamból ürítenem kétkedésem leghaloványabb foszlányát is
Az én utam., jótevőm, vagy végzetem…
Hosszú kötél feszül a levegőben egyenes derékkal.
A halált hordozó ellenség
ellenség, kit kitartó, fáradtságos munkával barátommá erőszakoltam
Mennyivel másabb világ az.
bíztató magány
megfelelés súlya reszkető lényeden
nekem meg kell felelnem számukra
Hisz, ahogy belépnek
belépnek életem cirkuszába, mikor jegyet váltanak rá
teljesítenem kell a rám eső részt
Le kell nyűgözzem őket
fény kavalkádot
A reflektorfény közel sem olyan magasztaló
hidegen várakozó
számon kérő
bíztató éljenzése
sivár, elfojtott csend
És jól tudom miért
összetört lelkek mind, kik jegyet váltottak küzdelmemre
Emberek, kik céljaik el nem érték, nincs nekik…
Vagy még ha van is, minden reggel mikor felébrednek és a tükörbe néznek, egyre távolabbinak, apróbbnak látják
az élet által eltorzított, megcsonkított lények
lélegzet visszafojtott várakozás
jobbra dőlve hullok alá

Tisztelt Szerkesztőség ( ha van ), kedves olvasó, szerzőtársak!

Megpróbáltam csokorba szedni a "mű" nyelvtani, mondattani, stilisztikai hibáit, képzavarait, de bevallom, belefáradtam. Hiszen ez a "mű" főként, szinte kizárólag hibákból áll.
Éljen a "szerző", éljen a "zsűri"! Szégyenkezzetek magyartanárok és középiskolát járt, a magyar nyelvből bunda nélkül érettségi vizsgát tett honfitársaim! Mire volt jó, ha egy irodalmi magazinnak ilyen a győztes "novellája"? Mennyivel "másabb" világ az, mint amelyben mi, egyszerű szerzők, olvasók, írók, költők élünk!
Lehet, hogy ennek a "szerzőnek" sikerült valakivel egyeztetni az alanyait meg az állítmányait, de sajnos nem egymással. De egy szempontból valóban bravúros: hiszen egy nyolcadik osztályát sikeresen befejező magyar ember még véletlenül sem tudna egy rövid mondatba sűríteni több stilisztikai és nyelvtani hibát. Szerintem ez az "Ócska fércművek" kategóriájában sem lehetne kiállítási darab, mert a fércműveket jó alapanyagokból szokták összevarrogatni. Itt a nem idézett, a nem-hibás mondatok is a laposság netovábbjai.
Segítség! Balra vagy jobbra dőlve hulljak alá?!

3439
titus56 - 2014. március 09. 13:48:06

Itt viszont némi "fennforgás" állt elő, a fent olvasható írás kapcsán, ugyanis az archívumban a szerzőtől egy novella szerepel januárban és szavazat nyertesként és zsűrinyertesként is besorolást nyert.

titus56

4670
Bogar Gabor - 2014. március 09. 12:30:04

Kedves Nagy Zoltán!

Nem akarom elvenni a kedved az írástól, mert ahhoz némi önkritikára lenne szükséged, amivel láthatóan nem rendelkezel, vagy egy odafigyelő és a magyar nyelvet legalább középiskolás fokon ismerő szerkesztővel, amilyennel láthatólag A Holnap Magazin nem rendelkezik. Nem értek egyet azokkal a hozzászólókkal, akik szerint a helyesírás ( és nem a helyes írás, amit csak vadvirág47 ismer, aki "jó helyes írónak" Smile) ) tartja magát; tehát, hogy a helyesírás magasrendű tudása nem alapfeltétele annak, hogy valaki az írás művésze legyen. És nem helyesírási hibákról van szó, ilyeneket természetesen a legnagyobbak is elkövethetnek, hanem a magyar nyelv szabályainak ismeretéről. Ez egy szabályrendszer! Ezt a művet - remélem a díjat odaítélő zsűri nem olvasta, mert akkor saját szegénységi bizonyítványát is kiállította -, én akkor sem választanám pályázati nyertesnek, ha ebből az egyből kellene választanom. Egyszerűen pocsék. Maga a téma érdekes - volt száz évvel ezelőtt, amikor Karinthy Frigyes zseniálisan megírta Cirkusz című novellájában, a helyesírás, a stilisztika és egyéb írásművészettel kapcsolatos "ocsmányságok" ismeretében. Ajánlom figyelmedbe ezt a novellát, hiszen felteszem, hogy ha írni tudsz, akkor olvasni is. Ajánlom a zsűri figyelmébe is, bár abban nem vagyok biztos, hogy ők tudnak olvasni. ( Vagy "másabb" dologról van szó? Hogy a "szerző" stilisztikai eszközeit idézzem. ) A Holnap Magazin, és minden magyar irodalmi orgánum olvasói talán szeretnének olyan művekkel találkozni, amelyekkel eldicsekedhetnének bárkinek, hogy íme, én egy ilyen lap olvasója / szerzője vagyok, ahol ilyen szép művek jelennek meg. Főleg ha egy pályázati győztes műről van szó. Ebben a hazában, ahol nagyon sok remek író és költő született és él ma is, ez akkora szégyen, hogy még én is szégyenkezem miatta, akinek semmi köze hozzá, hogy ez megtörténhetett. Sőt mindent megtettem volna, hogy ez ne történhessen meg!
üdv: bg

3933
vadvirag47 - 2014. február 08. 19:32:56

kedves Rathos!
Én a helyesírással nem foglalkozom, mert ha egyes ma már elismert, díjazott költőknél, és íróknál is ennek alapján ítélték volna meg nagyságukat, talán ma nem ismerhetnénk, olvashatnánk őket. Mennyi élménnyel lennénk szegényebbek! Persze, nagyon fontos! mert illúzió-rontó a hiba, de valójában, ez egy korrektor dolga lenne úgy isten-igazából, hisz nem mindenki tud megtanulni helyesen írni, bármennyire igyekszik. Átolvasás után is gyakran átsiklik az ember a hibákon, sajnos ez nálam is előfordul, pedig elég jó helyes írónak tartom magam.
Más az ÍRÁS, és megint más a helyesírás! Erről ennyit!
Tetszett elbeszélésed. Elgondolkodtató, feszültség-keltő, érdekes, hordozza a tragédia árnyékát, de nem nyújt bizonyosságot. Hagyja dönteni az olvasót ízlése szerint. Nem ragozom tovább. Igaz, nem mindegyiket olvastam el a pályázaton indulók közül, de én nem vitatkoznék a döntéssel: jó ez az írás. Üdvözlettel Vadvirág

3361
Rathos - 2014. február 01. 15:09:58

Nagyon köszönöm a kedves szavakat Nektek! Smile
Kedves Viola! Nem, valójában nem volt közöm még semmiféle akrobatikus mutatványhoz, sőőőt hihetetlenül tériszonyos vagyok. Ez egy íráseggyüttesnek készül, a cirkusz minden szereplőjével egy rövid kis részlettel.
Sheldon! Köszönöm az észrevételeket... jó rálátás... az a baj, én visszaolvasva mindig átsiklok mindenen. JAvítom! Smile

2135
mami - 2014. január 12. 17:10:19

Kedves Zoltán!

Azt a bizonyos utat bizony magunknak kell végigjárni. De ami biztos azaz, hogyha nem lépünk arra az útra sosem tudjuk meg mi vár ránk az út végén.

Szeretettel olvastalak: Jártó Róza

277
farkas viola - 2014. január 07. 08:00:46

Kedves Zoltán!

Fantasztikus írásod a szívemig ért és egyben lenyűgözött, mert megértettem.
Élethűen írod le a magasságot, amit ott állsz egyedül a rivaldafényben és a Rád bámuló közönség gondolatait ecseteled.
Átvitt értelemben ugyanez van az élet színpadán is.

Az az érzésem, hogy az igazi kötéltáncos munkáját is kipróbáltad, vagy a közelében voltál. Az élet "produkcióit" pedig mindannyian gyakoroljuk, próbáljuk jól, rosszul elvégezni, ahogy sikerül.
Megértésem abból fakad, hogy valaha azt a magasságot én is kipróbáltam igaziból, azután folytattam a többivel.

Csak lépj rá arra a kötélre, amit feladatul kaptunk, úgy sem kerülhetjük el.

Szeretettel gratulálok és jó szereplést kívánok: Viola In Love

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.