Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Arthur Z. Balogh: A temető
- Érzed a hervadt virágok illatát a sírokon, kérdezte a férfi az ajtóban állva és társnője karjához ért.
- Ostobaság Reth. Régóta elzárt papírok parfümjét érzed, válaszolt a nő. Nem temetőben vagyunk, és tekintete a falak menti könyvekkel telt polcokon siklott át.
- Ez az, könyvek. De ha sírok előtt jársz és a neveket nézed, életeket, történeteket látsz valóban. Szerelmet, gyűlöletet, örömöket és szenvedést, terveket és vágyakat.
„Csak neveket látsz! De ha úgy akarod létezés van a nevek mögött, közeli vagy távoli múlt amiről senki nem beszél. Elfelejtve. Senki nem gondol rájuk többe, vagy csak ritkán, különleges alkalommal mikor szükségét érezzük, hogy ne csak magunkra gondoljunk.
„Látod a könyveket? Az állványokhoz lépve ujjai a könyvek poros hátát simogatta.
„Olyanok ezek mint a sírboltokon elmosódott nevek! A címek mögött egy elfelejtett halott élet hamvaiból főnixként támad fel abban a pillanatban mikor a szöveget olvassuk. Eltűnt szeretteinkhez hasonlóan mikor róluk beszélünk. Szülőkről, gyermekekről, házastársról vagy barátokról.
Az ablak alatti asztalon könyvek vártak rendezésre. Nézte őket majd a véletlenre bízva nyitott ki egyet és fennhangon olvasott.
„A kútkávára hajolva nézünk a kútba: a feneketlen mély hűsből hat arc nézett vissza ránk. Egymás után előre hajlunk egyensúlyunk elveszítve. Egymás után hintázunk a tátongó száj fölött és süppedünk a hűvös homályon keresztül a jeges víz felé.”
- Látod, néhány pillanatig velünk éltek az arcok mert olvasva életre keltek! És egy másik könyv után nyúlt.
„Tomas a rádiót kikapcsolta és azt mondja: „A világ minden országában van titkos rendőrség. De csak nálunk közvetítik a hivatalos vallomásokat! Hallatlan!”
- Tomas feltámadt hamvaiból, életre keltettük. A könyvet kinyitva s e sorokat olvasva vissza adjuk az életet amit apjuk, a szerző adott nekik.
Az asztalt elhagyva a teli polcok előtt járt és itt-ott egy kötetet kihúzva beleolvasott.
„ Jeanne a meleg kőre tette kezét.
Értéktelen vagyok Ravic. Nem akarok egy történelmi korban élni. Egyszerűen boldog akarok lenni és szeretném ha nem lenne minden annyira nehéz és terhes.”
Életre keltjük az eltűnt személyeket és az ajtóban álló mozdulatlan társnőjéhez fordult egy másik várakozó könyvet szabadítva ki a sorból.
„Julian...
Hangja leheletként vonszolódott, de mosolya elárulta.
- Emlékszik Julian Caraxra, Jacinta?”
- Valaki jön, egy könyvet választ és a nyomtatott szavak életre kelnek, megtalálják létüket. Eddig nem létező mozdulatlan személyek újra élnek, éreznek, beszélnek, mozognak, az életükben vagyunk. Velük élünk, életüket éljük s becsukva a könyvet eltűnik minden, megmerevszik mint a sírboltok elkapart emlékei.
- Gondolod, hogy a könyvtár egy sírbolt, kérdezte a nő hozzá közeledve.
- A szerzők álmai temetője. És alkotásaiké. Bezárva, mozdulatlan élnek a feltámadást várva mint a temetők lakosai. Mint most én valaki kinyit egy könyvet, és lapozgatott a papír zizzenését hallgatva.
Kint egy árnyék surrant el az ablak előtt.
- Jön valaki! Gyere Scarlett, és asszonya karját fogva tűnnek el az „Elfújta a szél” nyitott kötetében mikor az ajtó kinyílt.

*

Ray Bradbury: Aki várakozik (Celui qui attend. Edition Librio page 15)
Milan Kundera: L’insoutenable légèreté de l’être. Ed. Folio page 192
E.M.Remarque: A diadalív árnyékában. Livre de Poche, page 271

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.